Vámpír szerelem 39. fejezet

Sziasztok!

Már nagyon közel vagyunk a végéhez. Még talán 5, vagy 6 fejezet lesz. (Ezt még nem tudom biztosan, de kb. szerintem ennyi.) Szóval akik eddig nem írtak komikat, azok most megtehetnék, mert már nem sok lehetőségük lesz rá! ;) Jó olvasást!

puszi
Niky

39. fejezet

A vadászat semmit nem használt. Azt hittem egy kicsit kiüríthetem a fejem, de nem. Most mi a fenét csináljak? Nem mehetünk el a városból, mert David nem értené a dolgot, és kérdezősködne. Aminek az lenne a vége, hogy el kéne mindent mondanom neki. Azt, pedig nem. Nem akarom, hogy megtudja az igazságot, és azt sem, hogy Edward megtudja. Karba tett kézzel mentem be a házba. Felmentem az emeletre, és kopogtam David ajtaján.
- Gyere be, anya! – mondta, miközben a számítógépen pötyögött valamit. Legalábbis a hangokból ítélve. Kinyitottam az ajtót, és lám! Igazam volt. Mosolyogva mögé léptem, és a vállára tettem a kezem.
- Már megint autót veszel? – kérdeztem, mikor láttam, miket nézeget. David elmosolyodott, és felnézett rám ültében.
- Az új BMW-re gondoltam, de ez a Ferrari se rossz. – mutatott egy tűzpiros autóra. Tudom, hogy nem eshet semmi baja, de azért…mégis csak az anyja vagyok. Persze én sem vetem meg a gyors autókat, és neki sem tiltom meg, hogy ilyet vezessen. Úgyse hallgatna rám. Sóhajtottam.
- Ha találsz valami nekem valót is, szólj!
- Oké. – dünnyögte, és teljesen elveszett a luxuskocsik vizsgálatában.
- Figyelj, kicsim! Szeretnék kérni tőled valamit!
- Mit? – kérdezte, és felém fordult
- Szeretném ha továbbra sem olvasnál a Cullenék gondolataiban. – David értetlenül nézett rám
- De hát, miért?
- Csak tedd amire kértelek! Kérlek! – néztem rá könyörgően
- Rendben. Megígérem, hogy soha nem fogok a gondolataikban olvasni. – bólintott
- Köszönöm. Szeretlek. – suttogtam
- Én is, anya! – ölelt meg, majd visszafordult a géphez.
Mosolyogva megpusziltam a feje búbját, majd a szobámba vonultam. Elővettem az egyik kedvenc könyvemet, és olvasni próbáltam, de nem ment. Csak a holnap járt a fejemben, és nem tudtam nem arra gondolni. Uramisten már előre félek a találkozástól!

Reggel próbáltam minél tovább húzni az időt. Persze David már nagyon izgatott volt, és már indult volna.
- Anya, jössz már? – kérdezte a földszintről. Én a gardróbomban voltam, és emberi tempóban öltöztem. Ezt se tettem már mióta.
- Te menj csak előre. Én is mindjárt megyek. Csak még… van egy kis elintéznivalóm. – mondtam magamnak, de tudtam, hogy hallotta
- Oké. – sóhajtotta – De siess! – becsukódott a bejárati ajtó, majd hallottam ahogy a Mercedes kitolat a garázsból, majd elhajt. Egyedül maradtam, de nem sokáig. Nem kerülhetem el azt, ami elkerülhetetlen. Felvettem egy fekete farmert, és egy sötétkék váll nélküli hosszú ujjú felsőt. Még belebújtam egy magas sarkú cipőbe, és mér készen is voltam. Külsőleg. De belül… közel sem. Nem húzhatom tovább az időt. Felkaptam a táskámat amiben a könyvek voltak, és sötétkék Porschemhoz mentem. Elég feltűnő kocsi, de már megszokhatták, hogy ezzel járok. Bár páran még mindig megcsodálják, de nem olyan vészes mint az elején. Elindítottam a motort, és már repesztettem is. Sajnos nagyon hamar odaértem. Leparkoltam a fekete Merci mellett, és a fiam felé indultam. Az ismerős ezüst Volvo előtt állt. Csak az a gond, hogy nem egyedül. Edward, Bella derekát karolta át, mellettük pedig feltehetőleg Renesmee állt. Még soha nem találkoztam vele, de nagyon hasonlít a mellette álló párra, és a szíve is ver mivel félig ember. Rosalie, és Emmett a kocsinak támaszkodva álltak, míg Alice és Jasper elmélyültem beszélgettek Davidel. Nyeltem egy nagyot, és megálltam a kis csoportuknál a fiam mellett. Mindenki egy percig rám meredt, majd rendezték a vonásaikat.
- Végre itt vagy! – adott egy puszit az arcomra David, majd a Cullenekhez fordult. – Bemutatom az édesanyámat, Saraht! – mosolyt erőltettem magamra, és kezet nyújtottam Edwardnak. Mintha soha nem találkoztunk volna.
- Örvendek a szerencsének! – Edward kétkedve méregette a feléje nyújtott kezet, de végül elfogadta.
- Én is örülök, hogy… megismerhetem. – húzta el a száját. Mindegyiküket üdvözöltem. Rosalien láttam, hogy legszívesebben megölelne, de türtőztette magát. Renesmee nagyon aranyos volt első látásra. David beszélgetni kezdett, de nem figyeltem nagyon rá. Edwarddal méregettük egymást, és a tekintetében láttam, hogy rengeteg kérdése van, és addig nem hagy békén amíg el nem mondok neki mindent. Na, arra várhat.
- Nekem most mennem kell, mert… van egy kis dolgom még. Később találkozunk, David! – mosolyogtam rá, mire ő megölelt. – Remélem még tudunk beszélgetni. – néztem a Cullenekre.
- Ebben biztos vagyok. – bólintott Alice. Megeresztettem egy félszeg mosolyt, majd befelé mentem. Nem voltam egyedül. Edward mögöttem lépkedett, de nem álltam meg. Tudtam, hogy úgyis utolér. Még mielőtt beléptem volna az iskola kapuján, megragadta a karom, és húzni kezdett.
- Mi a fenét csinálsz? – kérdeztem halkan, és próbáltam úgy kiszabadulni, hogy ne legyen túl feltűnő az embereknek. Nem válaszolt, csak tovább rángatott, nem okozott fájdalmat, de idegesítő volt. Beértünk a suli melletti erdőbe, ahol már senki nem láthatott. Edward elengedett, és dühösen méregetett – Ezt minek kellett? Ha szólsz, hogy beszélni akarsz velem, a saját lábamon is ide tudtam volna jönni! – közöltem élesen, de nem foglalkozott vele. Edwardon koptatott farmer, és fehér ing díszelgett. Mindig is imádtam amikor fehérben van. A bőre színe passzol hozzá, és mivel soha nem gombolja be teljesen az inget, kilátszik izmos felsőtestéből egy kicsi. Ami annyira hívogató, hogy arra vágysz bárcsak felfedhetnéd, hogy milyen amikor nincs rajta felső.
- David, a te fiad! – nem kérdés volt, de azért válaszoltam rá
- Igen. – bólintottam.
- És… ki az apja? – kérdezte halkan. Nyeltem egy nagyot. Ezt, ne! Könyörgök csak, ezt ne!
- Mit érdekel az téged? – tettem karba a kezem. Edward közelebb jött hozzám, és megragadta mind a két karom. Régen lehet, hogy váratlanul ért volna, de engem már semmi nem lep meg. Valamit gyanít, és kiakarja deríteni az igazat. Én is ezt tenném a helyében. Közelebb húzott magához, míg már csak pár centi választott el minket egymástól.
- Azért, mert tegnap találkoztam egy fiúval aki megszólalásig hasonlít rám, de a gondolataiban nem tudok olvasni. Megtudtam, hogy te vagy az anyja, és vámpírként született. Majdnem minden fontos dolgot tudok, de… egy valamire még mindig nem kaptam választ, mert még a fiad sem tudja. Csak te! – szónokolta komolyan
- Mit akarsz tudni? – kérdeztem, bár tudtam, hogy mire gondol.
- Ki, az apa? – farkasszemet néztünk, és nem tudtam mit mondani. Mit mondjak? Nem mondhatom meg neki az igazat. Bár nagyon nyilvánvaló. Nem tudtam állni a tekintetét. Lehajtottam a fejem.
- Félix… - suttogtam elhaló hangon. Edward elengedett, és hátra lépett egyet.
- Az nem lehet. – lehelte, mire ránéztem. A szeme bánatos volt. Egy világot törtem benne össze, ezzel az egy névvel.
- De, igen. Én…
- Képes voltál lefeküdni vele azok után, ami történt? – ha megtettem volna most nagyon undorodnék magamtól.
- Te ezt nem értheted. Megfenyegetett, és… megtettem amit kért. – nyeltem egy nagyot. Ekkorát hazudni. Ez még tőlem is nagydolog. Edward gúnyosan felnevetett.
- Mégis mivel fenyegetett meg? – kérdezte dühtől izzó arccal.
- Semmi közöd hozzá! – csattantam fel
- Azért valami közöm van hozzá.
- Mégis mi? Már nem vagyunk együtt, elfelejtetted? És különben sem te vagy az apja! – ez betalált. Edward ökölbe szorította a kezét. Próbálta fegyelmezni magát, de belül őrjöngött.
- Nem hiszem el. Annyira… hasonlít rám. – ha most nem lennék vámpír, biztos bőgnék. Mit nem adnék ha egyszer látnám ahogy apa, és fia együtt válogatnak sport kocsit. Elmennek együtt mindenhova, és boldogok. Kár, hogy ez csak álom.
- Attól még egyáltalán nem biztos, hogy a te fiad. Van egy lányod, és egy feleséged. Nem elég? Nekem meg van egy fiam. Semmi közöd hozzá. Nem értem miért érdekel ez téged ennyire. – közöltem szárazon, majd visszafelé indultam. Már majdnem elmentem mellette, de megfogta a karom.
- Talán azért, mert tíz éve nem tudlak kiverni a fejemből.