Vámpír szerelem 36. fejezet

Sziasztok!

Ismét ezer bocsi!!!! Tudom, hogy vasárnapra ígértem, de akkor pont kirándultunk. Utána meg minden nap versenyen voltam szóval hulla vagyok, de itt az új feji!!!

puszi
Niky

36. fejezet

Komolyan gondoltam azt amit mondtam. Az utóbbi időben csak ezeken a dolgokon rágódok, és ez… nem jó. Sőt még annál is rosszabb. Soha nem gondoltam volna, hogy én leszek az a vámpír aki nem akar már tovább élni, mert nincs miért. Vagy inkább kiért. Próbálom kiverni a fejemből ezt a gondolatot, de ez nehezebb mint gondoltam. Egész este az ágyamon ültem, és csak néztem az erdőt. Reménykedek a tervem sikerében, de… semmi nem biztos. Lépteket hallottam a szobámhoz közeledni, de nem mozdultam.
- Mennünk kell! – mondta halkan Ashley, és éreztem a hangjában egy kis félelmet. Bólintottam, majd felálltam az ágyról.
- Nem kötelezlek semmire! – fogtam meg gyengéden a kezét.
- Tudom, de… segíteni akarok neked, és a családodnak! Nem akarom, hogy meghaljon bárki is! – mosolygott rám halványan
- Én sem.- mondtam sóhajtva – Megyek elbúcsúzni, és utána indulhatunk. – Ashley bólintott. Én pedig Carlisle irodájába mentem. Ha jól hallom Esme is ott van vele. Bekopogtam az irodába. Carlisle halkan kiszólt, mire én beléptem a kis helyiségbe. Mosolyt erőltettem magamra, és közelebb mentem hozzájuk. – Indulnunk kell, és elakartam búcsúzni tőletek! – Esme odarohant hozzám, és szorosan megölelt.
- Ó, kicsim, annyira szeretlek! – suttogta halkan
- Én is anya. Én is. – mondtam, mire ő egy puszit nyomott a homlokomra. Carlisle már mellette állt, és rám mosolygott. Önfeledten borultam karjaiba.
- Nem helyeslem a tervedet, de… bízok benned! – elmosolyodtam, és kibontakoztam az öleléséből.
- Köszönöm. Ez sokat jelent nekem, és… szeretném ha tudnátok, hogy bármi is történik… nekem mindig ti lesztek az igazi szüleim. – Carlisle átkarolta Esme derekát, és gyengéden magához húzta.
- Az ajtónk mindig nyitva áll számodra Sarah! Ezt soha ne feledd el! – mondta mosolyogva az apám. Hálásan bólintottam, majd a nappaliba mentem, ahol a testvéreim voltak. Rosalie, és Alice az asztalnál ültek és egy divatmagazint lapozgattak, míg Emmett és Jasper a tv-ben néztek valami unalmas műsort. Ahogy Alice észrevett odaszökkent hozzám, és magához ölelt.
- Nagyon fogsz hiányozni Alice! – pusziltam meg, mire ő elmosolyodott
- Te is nekem! – mondta, majd félreállt, hogy Jasper lépjen a helyébe.
- Neked köszönhetem nagyrészt, hogy így betudtam illeszkedni ebbe a környezetbe. És…. Ezért nagyon hálás leszek neked. Örökké.
- Nincs miért hálásnak lenned. Ez természetes. – mondtam mosolyogva, majd magamhoz öleltem.
- Légy óvatos! – suttogta a hajamba. Bólintottam, majd a kitárt karú mosolygó Emmett nyakába ugrottam.
- Soha nem fogja senki pótolni az én bolond, mackó bátyámat! – mondtam mosolyogva, amikor letett a földre.
- Ahogy az én pöttöm húgomat sem. -.elnéztem Emmett válla fölött, és megláttam a lehajtott fejű Rosaliet. Odasétáltam elé, és gyengéden megérintettem a vállát. Felemelte a fejét, és szomorúan nézett rám.
- Nem akarom, hogy megint elmenj! – suttogta halkan
- Ó, Rose! – öleltem őt is magamhoz.
- Te vagy az akire bármikor számíthatok. Nem hagyhatsz megint itt! – mondta síró hangon. Nagyot nyeltem.
- Muszáj Rosalie, de ha túlélem még találkozunk! Ezt megígérem neked! Csak ezen legyünk túl! – mereven bólintott, majd elengedett. Rámosolyogtam, és megszorítottam a kezét. Sóhajtva visszamentem az emeletre Edward szobájához. Bella is vele volt, így jobbnak láttam ha kopogok.
- Gyere be, Sarah! – beléptem a szobába, majd becsuktam az ajtót, és neki dőltem. Bella a kanapén ült, és engem nézett, míg Edward az ablak előtt állt nekem háttal.
- Indulunk, és elbúcsúzni jöttem! – mondtam halkan. Bella remegő lábakkal felém jött, és félszegen megölelt. Meglepődtem, de viszonoztam az ölelést.
- Köszönöm, hogy miattam kockáztatod az életedet, de…
- Nincs de! Megteszem, és kész! Ennyivel tartozom nektek! – néztem Edwardra, de ő nem fordult meg. Bella bólintott.
- Köszönöm. – mondta halkan
- Nincs mit. Magamra hagynál egy kicsit Edwarddal?
- Persze. – jött a halk válasz, majd botladozó léptekkel kiment a szobából. Ahogy becsukódott az ajtó Edward háta mögé léptem.
- El sem búcsúzol? – kérdeztem halkan. A sziklaszilárd test megfordult, és szembetaláltam magam a gyönyörű aranybarna szemekkel.
- Nem akarok elbúcsúzni! Azt akarom, hogy maradj!
- Az nem fog megtörténni! Eldöntöttem, hogy megteszem és kész! – húztam ki magamat. Edward felvonta a szemöldökét, majd megrázta a fejét. Közelebb léptem hozzá, és megöleltem. A derekam köré csúsztatta a kezeit, és szorosan megölelt. – Szeretlek Edward! – suttogtam halkan, mire kicsit hátrahúzódott, hogy a szemembe nézhessen. Már megszólalt volna, de megakadályoztam. – Ne! Inkább ne mondj semmit! Csak kiakartam mondani mielőtt elmegyek, és ezzel nem akarlak arra kötelezni hogy viszonozd. – gyengéden végigsimított az arcomon.
- Nem láttam még nálad bátrabb nőt! – mondta mosolyogva
- Én nem mondanám magam bátornak. – suttogtam halkan -. Aki hazugságokban él az nem lehet bátor. Csak egy gyáva nyúl. – Edward közelebb hajolt hozzám
- Bátor vagy, hogy megteszed azt amit más nem merne. Mindig is önfejű voltál, és most… ez rá a bizonyíték. Csak egy dolgot tegyél meg nekem! – kérlelt halkan
- Mit? – kérdeztem kiszáradt szájjal
- Vigyázz magadra! – suttogta, majd megpuszilta a homlokom. Mosolyogva bólintottam, majd egy utolsó pillantás után kimentem én is a szobából.

A búcsú egész könnyen ment, de már kezdem úgy érezni mintha én mindig csak búcsúzkodnék. Ashley félt egy kicsit, de már összeszedte magát. Mire a Volturi kastély elé értünk már én is elkezdtem izgulni.
- Mehetünk? – kérdeztem Ashleyre nézve. Bólintott. – Akkor… hajrá! – legyűrtem a félelmemet, és teljes nyugodtságot erőltettem magamra.
- Sarah! Már nagyon hiányoztál! – jött oda hozzám mosolyogva Félix. Ashley undorodó tekintettel nézett rá, de én egy pillantással figyelmeztettem, hogy türtőztesse magát.
- Bárcsak én is ezt mondhatnám! – Félix elengedte a füle mellet a megjegyzést, és befelé terelt. A nagyteremben minden fontosabb vámpír ott volt. Ashley vett egy mély levegőt, majd egy meghajlás után félreállt a helyére. Ahogy elértem a trónokat Félix elengedett, én pedig meghajoltam. Aro felállt, és közelebb jött hozzám. Nem vesztegettem tovább az időt, belekezdtem a mondandómba.
- A feladatot teljesítették, így nem kellett senkit megölnünk. – mondtam határozottan. Aro elmosolyodott
- Megbizonyosodhatok róla? – kérdezte nyájasan és felém nyújtotta a kezét. Vettem egy mély levegőt, és a tenyerébe tettem a kezem. Félve néztem ahogy Aro becsukott szemmel nézi a gondolataimat. Féltem Ashleyre nézni, de reménykedtem benne, hogy minden rendben. Viszont csak ezután jött a fekete leves. Igaza volt Carlislenek. A fejem sajogni kezdett. Nem elviselhetetlenül, de nem kellemesen. Összeszorítottam a fogam, és vártam hogy vége legyen. Aro pár perc után elengedte a kezemet. Mély levegőket vettem, a fejfájás pedig csillapodott. Vártam, hogy kiderüljön sikerült-e a terv. Aro sóhajtott egyet.
- Örülök, hogy nem kellett csalódnom a Cullenekben. – mondta mosolyogva. Magamban fellélegeztem, de Aro arckifejezése mást tükrözött – Mióta vannak fejfájásaid? – elkerekedtek a szemeim. Honnan tud a fejfájásokról? A francba! Ashley Bellára koncentrált, és nem az én bajomra.
- Egy ideje. – mondtam halkan.
- És tudod mit jelent ez? – vonta föl a szemöldökét.
- Honnan tudnám? – kérdeztem értetlenül. Aro a trónhoz sétált, és leült. Caius és Marcus is gondterhelt képet vágtak. Valamit tudnak amit én nem.
- Meséltem neked édesanyádról igaz? – kérdezte Aro, mire bólintottam - Ő egy volt az olyan kivételes vámpírok közül akik tudtak gyereket szülni.
- Igen, ezt tudom, de…. ennek mi köze hozzám? – A három vámpír nyugtalan pillantást váltottak.
- Édesanyád amikor terhes volt sokat fájt feje. Elviselhetetlen fájdalmat érzett majdnem minden nap. – csodálkozva meredtem rá
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem bár már tudtam a választ
- Arra hogy terhes vagy Sarah!