Vámpír szerelem 40. fejezet

Sziasztok!

Bocsi, hogy eddig nem jelentkeztem, de hétvégén lábadoztam. :S Amikor meg nem akkor tanultam a vizsgákra szóval... nem fárasztalak titeket a problémáimmal, de... ezen a héten nem lesz több friss. Megpróbálom jövő héten összehozni a következőt, és remélem sikerül is. Addig is türelem, és még egyszer bocsi a várakozásért! Jó olvasást az új fejihez! :)

puszi
Niky

40. fejezet

- Tes… tessék? – hüledeztem, és felé fordultam. Edward sóhajtott.
- Tíz év nagyon hosszú idő, és… mióta megszületett Renesmee még közelebb kerültem Bellához, de... nem tudlak elfelejteni. – megforgattam a szememet
- Ha akarnál se tudnál. Vámpír vagy. – mondtam gúnyosan, majd elindultam
- Nagyon jól tudod, hogy nem így gondoltam. – jött az éles felelet, mire elé mentem, és mélyen a szemébe néztem
- És most mégis mit akarsz tőlem? Azt hiszed nekem könnyebb volt? Hát akkor nagyon tévedsz. Szörnyen teltek a napjaim ameddig meg nem született David. Ő miatta élek már csak. Ő az aki lelket öntött belém. Felélesztette bennem azt amiről azt hittem már végleg elveszett. Az egész életem romokban volt, de Ő mindig ott maradt velem. Ha rossz kedvem volt. Te mikor tettél ilyet? Mikor volt olyan, hogy úgy éreztem melletted, hogy biztonságban vagyok? Soha. És ezt te is nagyon jól tudod! Megvolt a választási lehetőséged. Bellát választottad. Született egy lányod. Fogadd el, és ne akarj még többet! Mert nem kaphatsz többet. Legalábbis tőlem nem.
- Igazad van, de… nem tagadhatom le ami nyilvánvaló. Szeretem Bellát, és a lányomat is, de téged…
- Nehogy most azzal gyere, hogy szeretsz, mert az hazugság lenne! Amikor eljöttél Volterába, és lefeküdtünk egymással már akkor sem szerettél. Csak hiányzott, és mivel Bellával nem tehetted még meg… ezért jó voltam én.
- Hogy mondhatsz ilyet? Nem azért voltam veled, mert hiányom volt. Azért, mert szerettelek, és még most is szeretlek.
- Igazán? – kérdeztem gúnyosan – Most mit akarsz? Megint feküdjünk le egymással? Erre várhatsz! Elég volt egyszer. Nem kell, hogy még egyszer ilyen következményei… - ahogy kimondtam meg is bántam. Francba!
- Milyen következményekről beszélsz? – kérdezte Edward összevont szemöldökkel. Ez nem igaz. Hogy lehetek ilyen hülye már megint.?!
- Semmi. Mennem kell órára, majd később beszélünk. – mondtam vállvonogatva, majd anélkül, hogy ránéztem volna bementem matek órára. Szerencsére egyik Cullent sem láttam. Rögtön jöttek volna a kérdések, de egyenlőre elég volt Edward. Még sok is. Gyanítja, hogy hazudok neki, de még nem biztos benne. Addig jó nekem. Félek ha ő megtudja, akkor David is. Nem akarom, hogy a fiam megtudja, hogy ki az apja.
- Szia! – ült le mellém David, mire én mosolyt erőltettem magamra
- Szia! Hogy vagy? – a fiam csúnyán nézett rám, amin én csak mosolyogtam – Bocsi. Nem anyáskodok annyit! – mondtam sóhajtva, mire ő megölelt
- Otthon annyit anyáskodsz amennyit csak akarsz, de… a suliban azért meg kell tartani a látszatot. – mondta halkan, majd eltávolodott
- Igazad van.
- És… mi a véleményed a Cullenekről? – nyeltem egy nagyot, és próbáltam legyűrni a gombócot a torkomban
- Nagyon… kedvesnek tűnnek. – mosolyogtam erőltetetten
- Azok is, és szóval… meghívtak magukhoz. – mondta a füzete szélét piszkálva
- Hát akkor menj el! – mondtam sóhajtva, mire David rám kapta a tekintetét
- Én mennék is… de téged is várnak. – furcsán néztem rá
- Mi... engem is meghívtak? – hüledeztem
- Igen. Szeretnének közelebbről megismerni. – vonta meg a vállát. Próbált úgy csinálni, mintha nem érdekelné a dolog, de láttam rajta, hogy nagyon szeretne elmenni. Az anyjával együtt, aki én vagyok. Sóhajtottam.
- Rendben. Menjünk. – David arca felvidult
- De jó…am… délután három körül ráérsz? – pár percig gondolkoztam, és próbáltam valami programot találni. Nem tehetem meg vele, hogy nem megyek el.
- Nincs semmi programom mára. – mosolyodtam el, amit ő szikrázóan viszonzott.
- Oké. Akkor majd szólok nekik. – le nem tagadhatta volna, hogy nagyon örül az új vámpíroknak. Ha nem lenne hozzájuk semmi közünk még örülnék is neki. De sajnos nem ez a helyzet. Egész nap próbáltam jó képet vágni a dolgokhoz. Ha David figyelt rám mosolyt erőltettem magamra, de ha nem volt velem, akkor búskomoran akartam túl lenni az egész napomon. Edward furcsán méregetett ahányszor találkoztunk. Renesmee viszont tündéri lány. Nagyon jól eltudtam vele beszélgetni. Megtudtam, hogy azért jöttek vissza Alaszkából, mert Bellanak hiányzott Charlie. Valamint azt is, hogy ugyanúgy érez mint David. Neki is olyan mintha már évek óta ismernék egymást, és mintha… testvérek lennének. Érzik, hogy van valami közük egymáshoz, de… nem tudják. Addig jó nekem. Az utolsó órám spanyol volt Rosalieval. Szándékosan elkéstem, és lassú léptekkel mentem az órám felé. Azt hittek Rose már bent van, de nem. Az udvaron várt rám. Egy árva lélek sem volt rajtunk kívül a parkolóban. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Megálltam pár méterre tőle, és csak tátogni tudtam. Rosalie nem várta meg, hogy megszólaljak a karjaimba omlott, és könnyek nélkül sírni kezdett.
- Ssss… Rose nyugodj meg! Semmi baj. Itt vagyok, ahogy megígértem. – simogattam meg a hátát. Percekig csak egymást ölelve álltunk a parkoló közepén, majd Rosalie eltávolodott tőlem.
- Annyira hiányoztál! – mondta halkan, mire elmosolyodtam
- Te is nekem! – ha beszélgetni akarunk, akkor azt nem itt kéne. Gyorsan küldtem egy smst Davidnek, hogy hazamentem, mert még van egy kis dolgom a vendégség előtt, majd beültünk a kocsimba, és hozzánk hajtottunk.
- Miért hoztál el ide? – kérdezte, mikor megálltam a luxuslakásunk előtt.
- Mert itt biztonságosabban beszélgethetünk. És… szerettem volna ha látod hol lakunk. – mosolyogtam rá, mire ő bólintott. Mikor bementünk a házba Rosalie mindent megcsodált. Én csak leültem a kanapéra, és néztem ahogy mindent végig jár. Annyira hiányzott. Tudom, hogy sokak szerint ő csak egy beképzelt lotyó, de… nekem ennél sokkal több. Bár most félek egy kicsit, hogy mi jár a fejében. Rosalie legnagyobb álma, hogy gyereke lehessen, de…ez nem lehetséges. Az is kész csoda, hogy nekem lehetett. Azt nem tudom, hogy lehet-e még, de nekem David is elég. Félek tőle, hogy meggyűlöl, azért mert nekem lehetett gyerekem, de neki nem.
- Gyönyörű házatok van. – ült le mellém
- Köszönöm. Igyekeztem. – mondtam mosolyogva, amit ő halványan viszonzott. Van valami baj. Ez biztos. – Rose…
- Én… amikor megtudtam, hogy van egy fiad… bevallom, először gyűlöletet éreztem. Nagyon szeretlek ezt tudod, de… megkaphattad azt amit én soha nem fogok. Azt hittem örökre gyűlölni foglak ezért, de… nem tudlak. És nem is akarlak. Te mindig megértettél ha kellett, és… rád mindig számíthattam. Nagyon irigyellek, hogy lehet egy fiad, de… nem gyűlöllek. Örülök neki, és szeretném ha ez nem rontana meg köztünk semmit. – mondta el minden bánatát, mire én elérzékenyültem
- Ó, Rose… - öleltem meg, mire ő a vállamra hajtotta a fejét. Majdnem két órát beszélgettünk, és észre se vettünk, hogy megy az idő. Nem kérdezett rá David apjára, és ennek örültem. Nem akarta beleütni az orrát. Már három óra is elmúlt amikor beléptünk a Cullen házba.
- Késtetek! – jött oda hozzám David, és megpuszilt. Rose végignézte ahogy üdvözöl a fiam, és láttam a szemében az irigységet. Megbeszéltük, hogy nem engedjük, hogy ez a dolog kettőnk közé álljon. David eltávolodott tőlem, és Rosaliet is megölelte. A nővérem pár pillanatig mozdulatlanul állt, majd viszonozta az ölelést. – Örülök, hogy végre itt vagytok! De… mit csináltatok ennyi ideig? – vonta föl a szemöldökét. Már megint ez az Edwardos mozdulat. Csak azt remélem, hogy Rosalie nem vette észre. Nem volt szerencsém. Furcsán nézett Davidre, majd rám. Én kerültem a tekintetét. Nem kérdezett semmit, de tudtam, hogy valamit sejt.
- Csak… pletykáltunk. – mondtam mosolyogva
- Bizony, megvitattuk… az évszázadok történeteit. – kontrázott rá Rosalie. Lehet, hogy valamire rájött, de nem fogja elmondani. Ebben biztos vagyok. Mindenkivel beszélgettem pár szót négyszemközt. Esme majd kiugrott a bőréből örömében, hogy újra láthat. A többiek pedig szintúgy. Bella nagyon kedves volt velem. Talán tőle féltem a legjobban. Ő is nagyon jól ismeri Edwardot, és így a hasonlóságot is felismerheti. Amit mindenki más is észrevett. Nem említették, de ahányszor David tett valami „Edwardosat” meglepődve néztek rá. Ezektől az apróságoktól eltekintve mindenki kedvesnek találta a fiam, és máris a szívükbe zárták. Megértették, hogy én már új életet kezdtem, és nem akarom a múltamba beavatni Davidet. Alice furcsán halk volt. Nem szokott gyakran ilyen lenni. Ha rendesen akarok mindannyiukkal beszélni, akkor azt David nélkül kell. Épp Jasperrel beszélgettem, amikor Edward jelent meg a lépcső tetején. Egész délután nem jött le. David azt mondta, hogy valami dolga van, de én tudtam az igazi okot. Nem akar velem lenni.
- Beszélhetnénk? – kérdezte színtelenül. Bólintottam.
- Később beszélünk. – mosolyogtam Jasperre, majd felmentem Edward szobájába. Neki háttal álltam meg, és az erdőt néztem. – Miről akarsz beszélni? – kérdeztem halkan. Hallottam, ahogy közelebb jön hozzám, de nem néztem rá.
- Hazudtál. – közölte egyszerűen, mire felé fordultam
- Miről? – kérdeztem értetlenül
- Jaj, ne játszd az ártatlant! Pontosan tudod, hogy miről beszélek. – kelt ki magából
- Nem lehetne halkabban? David meghallja. – suttogtam
- Ne aggódj! Alicenek megmondtam, hogy vigye el valahova ameddig beszélek veled. – mondta gúnyosan. Megnyugodva felsóhajtottam.
- Szóval? Miről hazudtam? – kérdeztem, és nem törődően leültem a kanapéra. Edward vidámság nélkül elmosolyodott.
- Nem Félix a fiad apja. – nem tudtam mit mondani. Közömbösséget színleltem, és megvontam a vállam. De belül szétvetett a félelem.
- Akkor ki? – kérdeztem színtelenül. Edward a kanapé karfájára támaszkodott, és csak centik választottak el minket egymástól.
- Én. – mondta egyszerűen, mire ledermedtem