Vámpír szerelem 37. fejezet

37. fejezet

- Az lehetetlen. – suttogtam elhaló hangon. Aro megrázta a fejét
- Nem az. Ha az lenne most te nem lehetnél itt.
- De…. ez hogy lehet?
- Ugyanúgy ahogy édesanyádnál lehetséges volt, nálad is. Azt nem tudom hogyan örökölhetted a génjeit, mert ilyenre még nem volt példa. De… megtörtént és ez a lényeg. – vonta meg a vállát egyszerűen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De nem az.
- Akkor sem értem. Hónapok óta nem… - elhallgattam, mikor eszembe jutott kivel is beszélek.
- Hónapok óta nem feküdtél le Félixel. Tudom. De ha jól tudom Edwarddal igen.- csak tátogni tudtam
- Lenni kéne jeleknek, nem? Semmi nem változott csak a fejem fáj.
- Vámpír vagy, Sarah! A tested nem tud változni. Amióta volt az a kis… afférod Edwarddal fáj a fejed igaz? – nem mondtam semmit csak bólintottam – Ha hiszed, ha nem, igazam van. Terhes vagy. – lehetetlen. Ez nem lehet. Nem várhatok gyereket. Főleg nem Edwardtól. Segélykérően végignéztem mindenkin a teremben, de csak kifejezéstelen arcokat láttam. Ashley együttérzően nézett rám, míg Félix dühösen. Mondjuk ez érthető ha a feleséged mástól vár gyereket. Óvatlanul a hasamra csúszott a kezem, ahol a gyermekem növekszik, és még csak nem is tudtam róla mostanáig. Soha nem gondoltam volna hogy anya leszek, és tessék. Nyeltem egy nagyot, és magam mellé ejtettem a kezem.
- Most mi lesz? – kérdeztem halkan, de nem néztem Arora
- Nem tehetünk ez ellen semmit! Négy hónapja vagy terhes. Ez azt jelenti, hogy még van három hónapod a szülésig. A vámpírok nem várandósak addig mint egy ember. Nem fogsz semmi változást érezni magadon. Talán a fejfájás lesz csak az egyetlen tünete. – bólintottam.
- Rendben, de szeretnék kérni valamit. Tudom, hogy nincs hozzá jogom, de…
- Hallgatlak. – tette karba a kezeit Aro
- Szeretnék elmenni a Volturitól, és… egymagam felnevelni a gyermekemet. – sokáig csönd volt a teremben
- Miért akarod ezt?
- Nem szeretném ha a gyilkolásban nőne fel. Jó életet szeretnék neki, amihez megvan az elegendő pénzem, és… a szeretet is. – most hogy már tudom, hogy ő van nekem, semmi kétségem sincs a felől, hogy nagyon szeretem. Nem csak azért, mert a gyerekem, hanem azért mert ő Edwardé is. – Kérlek! Ő az unokád. – próbáltam meg rá hatni, mire ledermedt. Fogalmam se volt, hogy valaha ezt a szót fogom használni. Aro sóhajtott.
- Legyen. Elmehetsz, épen és egészségesen. Nem fogunk többet zaklatni. Félix sem. – nézett az említettre, mire az hitetlenkedve meredt rá. Még magam sem tudom honnan jött ez a hirtelen jóindulat Aro részéről, de valahogy most nem is érdekelt. – El fog válni tőled. Erről biztosíthatlak.
- Köszönöm. – mondtam, mire Aro csak bólintott
- Most menj csomagolni! – utasított, majd a trón felé ment. Én pedig kifelé vettem az irányt. Még mindig nem hiszem el. Anya leszek. Edward pedig apa. Ez a gondolat akaratom ellenére megmosolyogtatott. Azt viszont nem értem mi lelte Arot. Soha nem volt velem ilyen kedves még. És még Félixtől is megszabadulok, hál’istennek.

Rengeteg holmim van, de a vámpír gyorsaság sokat segít. Mindent el akarok vinni egyszerre. Soha többet nem akarok idejönni. Teszek róla, hogy a gyerekem se jöjjön ide soha. Nem engedem, hogy megismerje a vámpírok ezen oldalát is. Az én gyerekem. Ez annyira furcsán hangzik. Mindig is vágytam egy saját gyerekre aki az enyém. Hirtelen kopogás hallatszott.
- Gyere be, Ashley! – mondtam halkan, mire félve belépett
- Segíthetek? – kérdezte egy kis idő múlva
- Azt megköszönném! – mosolyogtam rá, mire elővett egy nagy sporttáskát, és pakolni kezdett. Nem szólt egy szót sem, de látszott rajta, hogy valami bántja. Nem szóltam én sem. Jobb ha magától kezd bele. Végül meg is tette.
- Sajnálom. – suttogta halkan
- Mit? – kérdeztem értetlenül
- Hogy nem figyeltem a fejfájásodra. Csak annyira lefoglalt, hogy minden gondolatot kicseréljek, hogy nem tudtam figyelni. Meg tudsz bocsátani? – nézett rám szomorúan, mire szorosan megöleltem.
- Nem haragszok rád Ashley. Sőt, örülök neki. Így megtudtam, hogy babát várok. Ha te, nem vagy, ezt lehet soha nem tudom meg, csak már amikor megszületett. Én tartozom neked sokkal. Megmentetted Bellat, és… engem is. Köszönöm. – Ashley elérzékenyülve nézett rám
- Nincs mit. Szívesen tettem, és gratulálok a babához! – mondta mosolyogva, amit én viszonoztam
- El sem hiszem. Most minden olyan tökéletes. Elmegyek innen, Félix elválik, és születik egy kisbabám. Lehet még ennél is jobb? – mondtam felvidulva. Ma reggel még abban sem voltam biztos, hogy túlélem a napot. Most meg annyira boldog vagyok, hogy madarat lehetne fogatni velem. Ashley is boldogan segített pakolni.
- Edwardnak mikor mondod el? – kérdezte hirtelen. Elkomorultam.
- Soha.
- Tessék? – hüledezett
- Nem mondom el neki. Ő boldogan él Bellaval. Hamarosan megtartják az esküvőt. Edward vámpírrá teszi végre, és élik a kis szerelmes életüket az örökkévalóságig. Nem akarok bezavarni a képbe. – vontam meg a vállam.
- És nem gondolod, hogy tudnia kéne róla, hogy van egy gyereke? Gondolj bele milyen boldog lenne ha megtudná! Ő is abban a hitben van, hogy soha nem lehet gyereke. Mond el neki! – nógatott, de én megráztam a fejem
- Nem. Egyedül fogom felnevelni a gyerekemet.
- És ha egyszer az apjáról fog majd kérdezni, mit mondasz majd neki?
- Mesélek majd neki az apjáról, de soha nem fognak találkozni. Nem akarom, hogy Edward megtudja hogy van tőlem egy gyereke.
- Nem gondolod, hogy joga van hozzá?
- Csak egy-egyszeri alkalom volt. Elvesztettük a fejünket, és kész. Egyikünk sem akarta ezt, de megtörtént. Eddig azt hittem, hogy nem szabadott volna ezt megtennünk, de most már nem bánom. – mondtam mosolyogva, de Ashley nem volt boldog. – Nézd! Tudom hogy Edward az apja, és hogy joga van hozzá hogy tudjon a gyerekről, de… érts meg engem is! Kérlek! – néztem rá, mire ő sóhajtott
- Rendben. Csak ha igazam lesz, akkor jusson eszedbe, hogy én megmondtam! – elmosolyodtam, és magamhoz öleltem.
- Nagyon fogsz hiányozni!
- Te is nekem! – suttogta – Minden olyan unalmas lesz nélküled.
- Itt soha nem unalmas az élet. – mentem vissza pakolni
- Igaz. És… hova mész? Mik a terveid? – jött mellém, és a könyveket belerakta sorba a táskába.
- Még fogalmam sincs. Valószínűleg Franciaországban telepedek le egy időre. Aztán majd kialakul. De… az első feladatom, hogy visszaszokjak az állat vérre. Soha többet nem akarok egy emberi életet sem kiirtani. – ráztam meg a fejem. Ashley fájdalmasan sóhajtott.
- Bárcsak nekem is olyan önuralmam lenne mint neked! Bár… nem sok hasznát venném. Itt csak embervért ihatok.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Miért jöttél el a Volturihoz? – Ashley hallgatott – Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod!
- Igazából… Marcus változtatott át. Majdnem meghaltam, de… valaki megzavarta miközben belőlem ivott, és… nem ölt meg. Pár nem múlva átváltoztam. Megtudta Aro, hogy mi a képességem, és most itt vagyok. Nem tudtam hova kerülök, de nem is érdekelt. Csak az számított, hogy ne legyek egyedül. Most már tudom, hogy hülyeség volt. – mondta halkan. Pár percig némán néztem rá, de ő kerülte a tekintetemet.
- Sajnálom. – mondtam végül, mire rám nézett
- Ne tedd! Már hozzászoktam.
- Gyere velem! – mondtam hirtelen. Ashley megrázta a fejét
- Nem Sarah! Nekem ez az életem. – mosolygott rám, amit halványan viszonoztam. – Na, pakolunk, vagy álmodozunk? Így soha nem fogsz elmenni innen. – ezen már én is mosolyogtam
- Igazad van. – már alig várom, hogy elhúzzak innen, és éljem a boldog életemet. Vagyis… éljük.