Sziasztok!
Már nagyon közel vagyunk a végéhez. Még talán 5, vagy 6 fejezet lesz. (Ezt még nem tudom biztosan, de kb. szerintem ennyi.) Szóval akik eddig nem írtak komikat, azok most megtehetnék, mert már nem sok lehetőségük lesz rá! ;) Jó olvasást!
puszi
Niky
39. fejezet
A vadászat semmit nem használt. Azt hittem egy kicsit kiüríthetem a fejem, de nem. Most mi a fenét csináljak? Nem mehetünk el a városból, mert David nem értené a dolgot, és kérdezősködne. Aminek az lenne a vége, hogy el kéne mindent mondanom neki. Azt, pedig nem. Nem akarom, hogy megtudja az igazságot, és azt sem, hogy Edward megtudja. Karba tett kézzel mentem be a házba. Felmentem az emeletre, és kopogtam David ajtaján.
- Gyere be, anya! – mondta, miközben a számítógépen pötyögött valamit. Legalábbis a hangokból ítélve. Kinyitottam az ajtót, és lám! Igazam volt. Mosolyogva mögé léptem, és a vállára tettem a kezem.
- Már megint autót veszel? – kérdeztem, mikor láttam, miket nézeget. David elmosolyodott, és felnézett rám ültében.
- Az új BMW-re gondoltam, de ez a Ferrari se rossz. – mutatott egy tűzpiros autóra. Tudom, hogy nem eshet semmi baja, de azért…mégis csak az anyja vagyok. Persze én sem vetem meg a gyors autókat, és neki sem tiltom meg, hogy ilyet vezessen. Úgyse hallgatna rám. Sóhajtottam.
- Ha találsz valami nekem valót is, szólj!
- Oké. – dünnyögte, és teljesen elveszett a luxuskocsik vizsgálatában.
- Figyelj, kicsim! Szeretnék kérni tőled valamit!
- Mit? – kérdezte, és felém fordult
- Szeretném ha továbbra sem olvasnál a Cullenék gondolataiban. – David értetlenül nézett rám
- De hát, miért?
- Csak tedd amire kértelek! Kérlek! – néztem rá könyörgően
- Rendben. Megígérem, hogy soha nem fogok a gondolataikban olvasni. – bólintott
- Köszönöm. Szeretlek. – suttogtam
- Én is, anya! – ölelt meg, majd visszafordult a géphez.
Mosolyogva megpusziltam a feje búbját, majd a szobámba vonultam. Elővettem az egyik kedvenc könyvemet, és olvasni próbáltam, de nem ment. Csak a holnap járt a fejemben, és nem tudtam nem arra gondolni. Uramisten már előre félek a találkozástól!
Reggel próbáltam minél tovább húzni az időt. Persze David már nagyon izgatott volt, és már indult volna.
- Anya, jössz már? – kérdezte a földszintről. Én a gardróbomban voltam, és emberi tempóban öltöztem. Ezt se tettem már mióta.
- Te menj csak előre. Én is mindjárt megyek. Csak még… van egy kis elintéznivalóm. – mondtam magamnak, de tudtam, hogy hallotta
- Oké. – sóhajtotta – De siess! – becsukódott a bejárati ajtó, majd hallottam ahogy a Mercedes kitolat a garázsból, majd elhajt. Egyedül maradtam, de nem sokáig. Nem kerülhetem el azt, ami elkerülhetetlen. Felvettem egy fekete farmert, és egy sötétkék váll nélküli hosszú ujjú felsőt. Még belebújtam egy magas sarkú cipőbe, és mér készen is voltam. Külsőleg. De belül… közel sem. Nem húzhatom tovább az időt. Felkaptam a táskámat amiben a könyvek voltak, és sötétkék Porschemhoz mentem. Elég feltűnő kocsi, de már megszokhatták, hogy ezzel járok. Bár páran még mindig megcsodálják, de nem olyan vészes mint az elején. Elindítottam a motort, és már repesztettem is. Sajnos nagyon hamar odaértem. Leparkoltam a fekete Merci mellett, és a fiam felé indultam. Az ismerős ezüst Volvo előtt állt. Csak az a gond, hogy nem egyedül. Edward, Bella derekát karolta át, mellettük pedig feltehetőleg Renesmee állt. Még soha nem találkoztam vele, de nagyon hasonlít a mellette álló párra, és a szíve is ver mivel félig ember. Rosalie, és Emmett a kocsinak támaszkodva álltak, míg Alice és Jasper elmélyültem beszélgettek Davidel. Nyeltem egy nagyot, és megálltam a kis csoportuknál a fiam mellett. Mindenki egy percig rám meredt, majd rendezték a vonásaikat.
- Végre itt vagy! – adott egy puszit az arcomra David, majd a Cullenekhez fordult. – Bemutatom az édesanyámat, Saraht! – mosolyt erőltettem magamra, és kezet nyújtottam Edwardnak. Mintha soha nem találkoztunk volna.
- Örvendek a szerencsének! – Edward kétkedve méregette a feléje nyújtott kezet, de végül elfogadta.
- Én is örülök, hogy… megismerhetem. – húzta el a száját. Mindegyiküket üdvözöltem. Rosalien láttam, hogy legszívesebben megölelne, de türtőztette magát. Renesmee nagyon aranyos volt első látásra. David beszélgetni kezdett, de nem figyeltem nagyon rá. Edwarddal méregettük egymást, és a tekintetében láttam, hogy rengeteg kérdése van, és addig nem hagy békén amíg el nem mondok neki mindent. Na, arra várhat.
- Nekem most mennem kell, mert… van egy kis dolgom még. Később találkozunk, David! – mosolyogtam rá, mire ő megölelt. – Remélem még tudunk beszélgetni. – néztem a Cullenekre.
- Ebben biztos vagyok. – bólintott Alice. Megeresztettem egy félszeg mosolyt, majd befelé mentem. Nem voltam egyedül. Edward mögöttem lépkedett, de nem álltam meg. Tudtam, hogy úgyis utolér. Még mielőtt beléptem volna az iskola kapuján, megragadta a karom, és húzni kezdett.
- Mi a fenét csinálsz? – kérdeztem halkan, és próbáltam úgy kiszabadulni, hogy ne legyen túl feltűnő az embereknek. Nem válaszolt, csak tovább rángatott, nem okozott fájdalmat, de idegesítő volt. Beértünk a suli melletti erdőbe, ahol már senki nem láthatott. Edward elengedett, és dühösen méregetett – Ezt minek kellett? Ha szólsz, hogy beszélni akarsz velem, a saját lábamon is ide tudtam volna jönni! – közöltem élesen, de nem foglalkozott vele. Edwardon koptatott farmer, és fehér ing díszelgett. Mindig is imádtam amikor fehérben van. A bőre színe passzol hozzá, és mivel soha nem gombolja be teljesen az inget, kilátszik izmos felsőtestéből egy kicsi. Ami annyira hívogató, hogy arra vágysz bárcsak felfedhetnéd, hogy milyen amikor nincs rajta felső.
- David, a te fiad! – nem kérdés volt, de azért válaszoltam rá
- Igen. – bólintottam.
- És… ki az apja? – kérdezte halkan. Nyeltem egy nagyot. Ezt, ne! Könyörgök csak, ezt ne!
- Mit érdekel az téged? – tettem karba a kezem. Edward közelebb jött hozzám, és megragadta mind a két karom. Régen lehet, hogy váratlanul ért volna, de engem már semmi nem lep meg. Valamit gyanít, és kiakarja deríteni az igazat. Én is ezt tenném a helyében. Közelebb húzott magához, míg már csak pár centi választott el minket egymástól.
- Azért, mert tegnap találkoztam egy fiúval aki megszólalásig hasonlít rám, de a gondolataiban nem tudok olvasni. Megtudtam, hogy te vagy az anyja, és vámpírként született. Majdnem minden fontos dolgot tudok, de… egy valamire még mindig nem kaptam választ, mert még a fiad sem tudja. Csak te! – szónokolta komolyan
- Mit akarsz tudni? – kérdeztem, bár tudtam, hogy mire gondol.
- Ki, az apa? – farkasszemet néztünk, és nem tudtam mit mondani. Mit mondjak? Nem mondhatom meg neki az igazat. Bár nagyon nyilvánvaló. Nem tudtam állni a tekintetét. Lehajtottam a fejem.
- Félix… - suttogtam elhaló hangon. Edward elengedett, és hátra lépett egyet.
- Az nem lehet. – lehelte, mire ránéztem. A szeme bánatos volt. Egy világot törtem benne össze, ezzel az egy névvel.
- De, igen. Én…
- Képes voltál lefeküdni vele azok után, ami történt? – ha megtettem volna most nagyon undorodnék magamtól.
- Te ezt nem értheted. Megfenyegetett, és… megtettem amit kért. – nyeltem egy nagyot. Ekkorát hazudni. Ez még tőlem is nagydolog. Edward gúnyosan felnevetett.
- Mégis mivel fenyegetett meg? – kérdezte dühtől izzó arccal.
- Semmi közöd hozzá! – csattantam fel
- Azért valami közöm van hozzá.
- Mégis mi? Már nem vagyunk együtt, elfelejtetted? És különben sem te vagy az apja! – ez betalált. Edward ökölbe szorította a kezét. Próbálta fegyelmezni magát, de belül őrjöngött.
- Nem hiszem el. Annyira… hasonlít rám. – ha most nem lennék vámpír, biztos bőgnék. Mit nem adnék ha egyszer látnám ahogy apa, és fia együtt válogatnak sport kocsit. Elmennek együtt mindenhova, és boldogok. Kár, hogy ez csak álom.
- Attól még egyáltalán nem biztos, hogy a te fiad. Van egy lányod, és egy feleséged. Nem elég? Nekem meg van egy fiam. Semmi közöd hozzá. Nem értem miért érdekel ez téged ennyire. – közöltem szárazon, majd visszafelé indultam. Már majdnem elmentem mellette, de megfogta a karom.
- Talán azért, mert tíz éve nem tudlak kiverni a fejemből.
2010. május 28., péntek
2010. május 22., szombat
Vámpír szerelem 38. fejezet
38. fejezet
(10 évvel később)
- Ashley! Annyira örülök, hogy végre itt vagy! – öleltem magamhoz rég nem látott barátnőmet
- Én is nagyon vártam már, hogy lássalak.
- Inkább gyere be! Ne ácsorogj itt az ajtóban! – Ashley belépett a luxuslakásba, és eltátotta a száját.
- Hűha, ezt nevezem! – a nappali tényleg elég szemkápráztató. Halvány kék fal, és rajta híres festők képei. Középen egy vajszínű bőrkanapé, és hozzá két fotel is. Melyek egy üveg dohányzóasztal körül helyezkednek el. A boltív mögött egy konyha van. (Amit soha nem használok) Elmaradhatatlan zongora, a lépcső mellett. A plazma tv, és a hifi torony a baloldali fal előtt. Én magam nem szoktam sokat nézni, de a fiam imádja. Természetesen elengedhetetlen a számítógép. Ami van fent a szobájában is, de azt mondja szereti hallgatni ahogy zongorázom miközben ő a neten lóg. Én ezt soha nem értettem. Hiszen föntről is nagyszerűen hallja vámpír mivoltának köszönhetően. De nem voltam letörve, hogy többet akar velem lenni. Már elérte a tizenhét éves külsőt, így már nem, fog öregedni többet. Pedig imádtam kicsiként. Most viszont, ha lehet ezt mondani még jobban szeretem. Nem tudom lehetséges-e még ennél is jobban szeretni valakit, de… én minden nap jobban szeretem őt, és bármit megadnék érte. David a képességében mind a két szülőjére ütött. Gondolatolvasó akárcsak Edward, de neki is van egy pajzsa amit ki tud lökni. Valamint csak akkor tud a gondolatokban olvasni ha megérint valakit, és a pajzsa alá vonja. Arról fogalmam sincs, hogy tudnak-e a gondolataiban olvasni, vagy immúnis-e a mások képességére, de nem is érdekel. Nem akarom kitenni veszélynek, így kerülöm a bajt. A jövőnket nem mutatom Alicenek. Már rég túl léptem a múlton, és már csak a fiamnak élek.
- Köszönöm. Én magam annyira nem rajongok a luxusért, de… egy gyerekkel nem olyan egyszerű.- forgattam meg a szemem, mire Ashley elmosolyodott. – Ülj le, kérlek! Nagyon rég találkoztunk. Mi újság? – kérdeztem, és mellé ültem a kanapéra
- Am… minden rendben van. Csak nem volt mostanában sok időm, de most itt vagyok. Viszont… hol van David?
- Iskolában. Nekem is be kellett volna ma mennem, de miattad kihagyhatok egy napot. Úgyse tanulok semmi újat. – vontam meg a vállam
- Nem furcsa neki, hogy az anyjával jár egy suliba? – felnevettem
- Először tényleg furcsa volt, de most már hozzászokott. Inkább én érzem furcsának azt, hogy úgy kell tennem mintha fogadott testvérek lennénk. Ez elég nehéz, mert az anyai ösztön ott van bennem, de az iskolában ezt vissza kell fognom.
- És… milyen újra Forksban?
- Nagyon jó! Főleg, mert itt nyugi van. A Cullen család elköltözött innen, így boldogan élhetjük kis életünket. – mosolyodtam, amit Ashley viszonzott
- Örülök, hogy ilyen boldog vagy, és annak is hogy Daviddal minden rendben. Annak pedig még jobban, hogy a szemed aranybarna. – fülig ért a szám
- Hát még én. David nagyon jól viselte, hogy állatvéren kell élni, és nem szólt egy rossz szót sem. Nem tudom mit tettem volna ha nem megy neki más véren élnie. Nem hagytam, hogy egyetlen embert is megöljön. Akkor csak marná a lelkiismeret furdalás. Ezen a téren nagyon az apjára üt. – húztam el a szám
- Nem kérdezősködik még? – kérdezte óvakodva
- Tett pár kérdést már fel, de… még kell egy kis idő nekem. Ő pedig megérti, és türelmesen vár, hogy beavassam mindenbe.
- És befogod?
- Még mindig kitartok a véleményem mellett Ashley! Nem akarom, hogy köze legyen Edwardnak Davidhez. Főleg most nem.
- Ezt, hogy érted?
- Nem tudsz róla? Mondjuk, hogy is tudhatnál. – sóhajtottam – Összeházasodtak, és elmentek nászútra. Bella teherbe esett, majdnem meghalt, de Edward vámpírrá tette. Most pedig boldogan élnek egy félig vámpír, félig ember gyerekkel. Hát nem romantikus?
- Wáo… honnan vagy ilyen jól értesült?
- Beszéltem Kateel. Ő mesélte.
- Egyébként tudja valaki, hogy van egy fiad? – vonta föl a szemöldökét
- Nem mondtam el senkinek. Jobb is így. Nem akarom, hogy a régi családom tudjon rólunk. Még mindig azt hiszik, hogy a Volturinál vagyok.
- Valamilyen szinten megértelek, de… azért nem tartom túl jó dolognak ezt. – sóhajtottam
- Tudom, de mit tehetnék? Boldogan akarok a fiammal élni, és ez csak így lehetséges. – ekkor kinyitódott a bejárati ajtó, és David lépett be rajta
- Szia anya! – dobta le a táskáját az ajtóban, és adott egy puszit az arcomra. Mi tagadás le sem lehetne tagadni, hogy kinek a fia. A haja rövidebb mint Edwardé, de a színe majdnem ugyanolyan vöröses csak sötétebb. Valamint ő feltüsizve hordja. Talán ez a legnagyobb különbség köztük. A szeme természetesen aranybarna, mivel vegetáriánus életet élünk, és ezzel még jobban rá hasonlít. Akár akarom, akár nem, letagadhatatlan, hogy közük van egymáshoz. Ezért is nem akarom, hogy találkozzanak. – Hello Ashley, rég láttalak! – üdvözölte őt is, majd lehuppant mellém a kanapéra
- Én is örülök, de most sajnos mennem kell. – állt fel, mire én követtem
- Még csak most jöttél.
- Tudom, de muszáj sietnem. De remélem hamarosan újra látjuk egymást. – ölelt meg, majd Davidhez fordult – Szia David! Aztán tanulj jól! – a fiam elhúzta a száját
- Igyekszek. – mondta halkan. Kikísértem Ashleyt azt ajtóhoz, majd visszamentem hozzá.
- Milyen napod volt?
- Unalmas. – húzta el a száját – Hogy bírtad ki, hogy ennyiszer kijárd a gimit? – felnevettem
- Meglehet szokni. Te még csak most járod harmadszor, mi lesz később? – vontam föl a szemöldököm
- Még unalmasabb lesz. Talán ha nem tudnám előre mit fog mondani a tanár nem lenne az, de így… - végig simítottam az arcán
- Tudom, hogy milyen, de annyira nem vészes. És ha megszokod minden rendben lesz. – sóhajtott, majd felvidult az arca
- Képzeld találkoztam ma valakikkel. – mondta mosolyogva
- Kikkel? – kérdeztem kíváncsian
- Vámpírokkal. – elkerekedtek a szemeim
- Miféle… vámpírokkal? – félelem volt a hangomban, és ezt David is észrevette. Megfogta a kezem, és megszorította
- Ne aggódj! Olyanok mint mi. Állatvéren élnek, és nagyon kedvesek. Bár… az egyik elég furcsán nézett rám. Nem olvastam a gondolataikban. De…az egyik közülük gondolatolvasó, csak ő neki nincs olyan pajzsa mint nekem. – nem tudtam mit mondani. Ezt nem hiszem el. Azt hittem Alaszkába költöztek.
- Hogy… hogy hívják őket? – kérdeztem akadozva. David látta, a hangulatváltozásomat, és összevont szemöldökkel válaszolt. Istenem, még ebben is az apjára üt.
- Cullenék. Egy orvossal élnek aki maga is vámpír. Őt Carlislenak hívják, míg a feleségét Esmenek. Van egy lány aki a jövőbe lát őt Alicenek hívják, míg a férjét Jaspernek, ő pedig a hangulatod tudja változtatni. Volt egy szőke is akinek nem volt képessége Rosalie, és Emmett aki nagyon jó fej. – ezen elmosolyodtam. – És… ott volt Bella, akinek egy félig ember, félig vámpír gyereke van. Ez, hogy lehet?
- Fogalmam sincs. Miért nem kérdezted meg tőlük? – vontam meg a vállam, és próbáltam lenyugodni
- Nem akartam ennyire elmélyülten beszélni velük. Ja, és ott volt Edward. – ledermedtem
- Edward? – nyeltem egy nagyot
- Igen, így hívták, és az ő párja volt Bella. És a lányuk Renesmee. Na az ő képessége elég furcsa. Ha megérint valakit, akkor megmutathatja neki a gondolatait.
- Látom azért egész jól megismerted őket. – suttogtam
- Igen, mondjuk. A gondolataimat nem mutattam nekik, mert ahogy te mondtad óvatosnak kell lennünk. De… úgy érzem bízhatunk bennük. – ráemeltem a tekintetem
- Miért hiszed ezt?
- Mert… tudom hogy furcsán fog hangzani, de… Edward közelében olyan jól éreztem magam. Mintha… már régóta ismernénk egymást. És… eléggé hasonlítunk is, amit ő is észrevett.
- Hogy érted? – David megvonta a vállát
- Csak említette, hogy elég sokban hasonlítunk. Elmondtam neki, hogy engem nem vámpírrá tettek, hanem így születtem. Amin… egy kicsit meglepődött. Aztán említett téged.
- Engem? Ugyan miért? – kérdeztem kiszáradt torokkal
- Kíváncsi rád. Szeretné megismerni az anyámat. Mondtam neki, hogy holnap már jössz suliba, és akkor találkozhattok. – nyeltem egyet, és mosolyt erőltettem magamra
- Kíváncsian várom azt a találkozást. – David rám mosolygott. Ez az egyetlen dolog amiben rám ütött. Felálltam, hogy vadászni induljak, de David még megállított.
- De… tudod mi volt a legfurcsább?! Hogy Renesmee olyan volt, mintha… a testvérem lenne. Pedig csak egyszer találkoztunk. – lassan felé fordultam
- Egyre jobban felkeltetted az érdeklődésemet. – David elmosolyodott – Sietek haza! – mondtam halkan, majd elfutottam az erdőbe. Fogalma sincs mennyire fején találta a szöget.
(10 évvel később)
- Ashley! Annyira örülök, hogy végre itt vagy! – öleltem magamhoz rég nem látott barátnőmet
- Én is nagyon vártam már, hogy lássalak.
- Inkább gyere be! Ne ácsorogj itt az ajtóban! – Ashley belépett a luxuslakásba, és eltátotta a száját.
- Hűha, ezt nevezem! – a nappali tényleg elég szemkápráztató. Halvány kék fal, és rajta híres festők képei. Középen egy vajszínű bőrkanapé, és hozzá két fotel is. Melyek egy üveg dohányzóasztal körül helyezkednek el. A boltív mögött egy konyha van. (Amit soha nem használok) Elmaradhatatlan zongora, a lépcső mellett. A plazma tv, és a hifi torony a baloldali fal előtt. Én magam nem szoktam sokat nézni, de a fiam imádja. Természetesen elengedhetetlen a számítógép. Ami van fent a szobájában is, de azt mondja szereti hallgatni ahogy zongorázom miközben ő a neten lóg. Én ezt soha nem értettem. Hiszen föntről is nagyszerűen hallja vámpír mivoltának köszönhetően. De nem voltam letörve, hogy többet akar velem lenni. Már elérte a tizenhét éves külsőt, így már nem, fog öregedni többet. Pedig imádtam kicsiként. Most viszont, ha lehet ezt mondani még jobban szeretem. Nem tudom lehetséges-e még ennél is jobban szeretni valakit, de… én minden nap jobban szeretem őt, és bármit megadnék érte. David a képességében mind a két szülőjére ütött. Gondolatolvasó akárcsak Edward, de neki is van egy pajzsa amit ki tud lökni. Valamint csak akkor tud a gondolatokban olvasni ha megérint valakit, és a pajzsa alá vonja. Arról fogalmam sincs, hogy tudnak-e a gondolataiban olvasni, vagy immúnis-e a mások képességére, de nem is érdekel. Nem akarom kitenni veszélynek, így kerülöm a bajt. A jövőnket nem mutatom Alicenek. Már rég túl léptem a múlton, és már csak a fiamnak élek.
- Köszönöm. Én magam annyira nem rajongok a luxusért, de… egy gyerekkel nem olyan egyszerű.- forgattam meg a szemem, mire Ashley elmosolyodott. – Ülj le, kérlek! Nagyon rég találkoztunk. Mi újság? – kérdeztem, és mellé ültem a kanapéra
- Am… minden rendben van. Csak nem volt mostanában sok időm, de most itt vagyok. Viszont… hol van David?
- Iskolában. Nekem is be kellett volna ma mennem, de miattad kihagyhatok egy napot. Úgyse tanulok semmi újat. – vontam meg a vállam
- Nem furcsa neki, hogy az anyjával jár egy suliba? – felnevettem
- Először tényleg furcsa volt, de most már hozzászokott. Inkább én érzem furcsának azt, hogy úgy kell tennem mintha fogadott testvérek lennénk. Ez elég nehéz, mert az anyai ösztön ott van bennem, de az iskolában ezt vissza kell fognom.
- És… milyen újra Forksban?
- Nagyon jó! Főleg, mert itt nyugi van. A Cullen család elköltözött innen, így boldogan élhetjük kis életünket. – mosolyodtam, amit Ashley viszonzott
- Örülök, hogy ilyen boldog vagy, és annak is hogy Daviddal minden rendben. Annak pedig még jobban, hogy a szemed aranybarna. – fülig ért a szám
- Hát még én. David nagyon jól viselte, hogy állatvéren kell élni, és nem szólt egy rossz szót sem. Nem tudom mit tettem volna ha nem megy neki más véren élnie. Nem hagytam, hogy egyetlen embert is megöljön. Akkor csak marná a lelkiismeret furdalás. Ezen a téren nagyon az apjára üt. – húztam el a szám
- Nem kérdezősködik még? – kérdezte óvakodva
- Tett pár kérdést már fel, de… még kell egy kis idő nekem. Ő pedig megérti, és türelmesen vár, hogy beavassam mindenbe.
- És befogod?
- Még mindig kitartok a véleményem mellett Ashley! Nem akarom, hogy köze legyen Edwardnak Davidhez. Főleg most nem.
- Ezt, hogy érted?
- Nem tudsz róla? Mondjuk, hogy is tudhatnál. – sóhajtottam – Összeházasodtak, és elmentek nászútra. Bella teherbe esett, majdnem meghalt, de Edward vámpírrá tette. Most pedig boldogan élnek egy félig vámpír, félig ember gyerekkel. Hát nem romantikus?
- Wáo… honnan vagy ilyen jól értesült?
- Beszéltem Kateel. Ő mesélte.
- Egyébként tudja valaki, hogy van egy fiad? – vonta föl a szemöldökét
- Nem mondtam el senkinek. Jobb is így. Nem akarom, hogy a régi családom tudjon rólunk. Még mindig azt hiszik, hogy a Volturinál vagyok.
- Valamilyen szinten megértelek, de… azért nem tartom túl jó dolognak ezt. – sóhajtottam
- Tudom, de mit tehetnék? Boldogan akarok a fiammal élni, és ez csak így lehetséges. – ekkor kinyitódott a bejárati ajtó, és David lépett be rajta
- Szia anya! – dobta le a táskáját az ajtóban, és adott egy puszit az arcomra. Mi tagadás le sem lehetne tagadni, hogy kinek a fia. A haja rövidebb mint Edwardé, de a színe majdnem ugyanolyan vöröses csak sötétebb. Valamint ő feltüsizve hordja. Talán ez a legnagyobb különbség köztük. A szeme természetesen aranybarna, mivel vegetáriánus életet élünk, és ezzel még jobban rá hasonlít. Akár akarom, akár nem, letagadhatatlan, hogy közük van egymáshoz. Ezért is nem akarom, hogy találkozzanak. – Hello Ashley, rég láttalak! – üdvözölte őt is, majd lehuppant mellém a kanapéra
- Én is örülök, de most sajnos mennem kell. – állt fel, mire én követtem
- Még csak most jöttél.
- Tudom, de muszáj sietnem. De remélem hamarosan újra látjuk egymást. – ölelt meg, majd Davidhez fordult – Szia David! Aztán tanulj jól! – a fiam elhúzta a száját
- Igyekszek. – mondta halkan. Kikísértem Ashleyt azt ajtóhoz, majd visszamentem hozzá.
- Milyen napod volt?
- Unalmas. – húzta el a száját – Hogy bírtad ki, hogy ennyiszer kijárd a gimit? – felnevettem
- Meglehet szokni. Te még csak most járod harmadszor, mi lesz később? – vontam föl a szemöldököm
- Még unalmasabb lesz. Talán ha nem tudnám előre mit fog mondani a tanár nem lenne az, de így… - végig simítottam az arcán
- Tudom, hogy milyen, de annyira nem vészes. És ha megszokod minden rendben lesz. – sóhajtott, majd felvidult az arca
- Képzeld találkoztam ma valakikkel. – mondta mosolyogva
- Kikkel? – kérdeztem kíváncsian
- Vámpírokkal. – elkerekedtek a szemeim
- Miféle… vámpírokkal? – félelem volt a hangomban, és ezt David is észrevette. Megfogta a kezem, és megszorította
- Ne aggódj! Olyanok mint mi. Állatvéren élnek, és nagyon kedvesek. Bár… az egyik elég furcsán nézett rám. Nem olvastam a gondolataikban. De…az egyik közülük gondolatolvasó, csak ő neki nincs olyan pajzsa mint nekem. – nem tudtam mit mondani. Ezt nem hiszem el. Azt hittem Alaszkába költöztek.
- Hogy… hogy hívják őket? – kérdeztem akadozva. David látta, a hangulatváltozásomat, és összevont szemöldökkel válaszolt. Istenem, még ebben is az apjára üt.
- Cullenék. Egy orvossal élnek aki maga is vámpír. Őt Carlislenak hívják, míg a feleségét Esmenek. Van egy lány aki a jövőbe lát őt Alicenek hívják, míg a férjét Jaspernek, ő pedig a hangulatod tudja változtatni. Volt egy szőke is akinek nem volt képessége Rosalie, és Emmett aki nagyon jó fej. – ezen elmosolyodtam. – És… ott volt Bella, akinek egy félig ember, félig vámpír gyereke van. Ez, hogy lehet?
- Fogalmam sincs. Miért nem kérdezted meg tőlük? – vontam meg a vállam, és próbáltam lenyugodni
- Nem akartam ennyire elmélyülten beszélni velük. Ja, és ott volt Edward. – ledermedtem
- Edward? – nyeltem egy nagyot
- Igen, így hívták, és az ő párja volt Bella. És a lányuk Renesmee. Na az ő képessége elég furcsa. Ha megérint valakit, akkor megmutathatja neki a gondolatait.
- Látom azért egész jól megismerted őket. – suttogtam
- Igen, mondjuk. A gondolataimat nem mutattam nekik, mert ahogy te mondtad óvatosnak kell lennünk. De… úgy érzem bízhatunk bennük. – ráemeltem a tekintetem
- Miért hiszed ezt?
- Mert… tudom hogy furcsán fog hangzani, de… Edward közelében olyan jól éreztem magam. Mintha… már régóta ismernénk egymást. És… eléggé hasonlítunk is, amit ő is észrevett.
- Hogy érted? – David megvonta a vállát
- Csak említette, hogy elég sokban hasonlítunk. Elmondtam neki, hogy engem nem vámpírrá tettek, hanem így születtem. Amin… egy kicsit meglepődött. Aztán említett téged.
- Engem? Ugyan miért? – kérdeztem kiszáradt torokkal
- Kíváncsi rád. Szeretné megismerni az anyámat. Mondtam neki, hogy holnap már jössz suliba, és akkor találkozhattok. – nyeltem egyet, és mosolyt erőltettem magamra
- Kíváncsian várom azt a találkozást. – David rám mosolygott. Ez az egyetlen dolog amiben rám ütött. Felálltam, hogy vadászni induljak, de David még megállított.
- De… tudod mi volt a legfurcsább?! Hogy Renesmee olyan volt, mintha… a testvérem lenne. Pedig csak egyszer találkoztunk. – lassan felé fordultam
- Egyre jobban felkeltetted az érdeklődésemet. – David elmosolyodott – Sietek haza! – mondtam halkan, majd elfutottam az erdőbe. Fogalma sincs mennyire fején találta a szöget.
2010. május 14., péntek
Vámpír szerelem 37. fejezet
37. fejezet
- Az lehetetlen. – suttogtam elhaló hangon. Aro megrázta a fejét
- Nem az. Ha az lenne most te nem lehetnél itt.
- De…. ez hogy lehet?
- Ugyanúgy ahogy édesanyádnál lehetséges volt, nálad is. Azt nem tudom hogyan örökölhetted a génjeit, mert ilyenre még nem volt példa. De… megtörtént és ez a lényeg. – vonta meg a vállát egyszerűen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De nem az.
- Akkor sem értem. Hónapok óta nem… - elhallgattam, mikor eszembe jutott kivel is beszélek.
- Hónapok óta nem feküdtél le Félixel. Tudom. De ha jól tudom Edwarddal igen.- csak tátogni tudtam
- Lenni kéne jeleknek, nem? Semmi nem változott csak a fejem fáj.
- Vámpír vagy, Sarah! A tested nem tud változni. Amióta volt az a kis… afférod Edwarddal fáj a fejed igaz? – nem mondtam semmit csak bólintottam – Ha hiszed, ha nem, igazam van. Terhes vagy. – lehetetlen. Ez nem lehet. Nem várhatok gyereket. Főleg nem Edwardtól. Segélykérően végignéztem mindenkin a teremben, de csak kifejezéstelen arcokat láttam. Ashley együttérzően nézett rám, míg Félix dühösen. Mondjuk ez érthető ha a feleséged mástól vár gyereket. Óvatlanul a hasamra csúszott a kezem, ahol a gyermekem növekszik, és még csak nem is tudtam róla mostanáig. Soha nem gondoltam volna hogy anya leszek, és tessék. Nyeltem egy nagyot, és magam mellé ejtettem a kezem.
- Most mi lesz? – kérdeztem halkan, de nem néztem Arora
- Nem tehetünk ez ellen semmit! Négy hónapja vagy terhes. Ez azt jelenti, hogy még van három hónapod a szülésig. A vámpírok nem várandósak addig mint egy ember. Nem fogsz semmi változást érezni magadon. Talán a fejfájás lesz csak az egyetlen tünete. – bólintottam.
- Rendben, de szeretnék kérni valamit. Tudom, hogy nincs hozzá jogom, de…
- Hallgatlak. – tette karba a kezeit Aro
- Szeretnék elmenni a Volturitól, és… egymagam felnevelni a gyermekemet. – sokáig csönd volt a teremben
- Miért akarod ezt?
- Nem szeretném ha a gyilkolásban nőne fel. Jó életet szeretnék neki, amihez megvan az elegendő pénzem, és… a szeretet is. – most hogy már tudom, hogy ő van nekem, semmi kétségem sincs a felől, hogy nagyon szeretem. Nem csak azért, mert a gyerekem, hanem azért mert ő Edwardé is. – Kérlek! Ő az unokád. – próbáltam meg rá hatni, mire ledermedt. Fogalmam se volt, hogy valaha ezt a szót fogom használni. Aro sóhajtott.
- Legyen. Elmehetsz, épen és egészségesen. Nem fogunk többet zaklatni. Félix sem. – nézett az említettre, mire az hitetlenkedve meredt rá. Még magam sem tudom honnan jött ez a hirtelen jóindulat Aro részéről, de valahogy most nem is érdekelt. – El fog válni tőled. Erről biztosíthatlak.
- Köszönöm. – mondtam, mire Aro csak bólintott
- Most menj csomagolni! – utasított, majd a trón felé ment. Én pedig kifelé vettem az irányt. Még mindig nem hiszem el. Anya leszek. Edward pedig apa. Ez a gondolat akaratom ellenére megmosolyogtatott. Azt viszont nem értem mi lelte Arot. Soha nem volt velem ilyen kedves még. És még Félixtől is megszabadulok, hál’istennek.
Rengeteg holmim van, de a vámpír gyorsaság sokat segít. Mindent el akarok vinni egyszerre. Soha többet nem akarok idejönni. Teszek róla, hogy a gyerekem se jöjjön ide soha. Nem engedem, hogy megismerje a vámpírok ezen oldalát is. Az én gyerekem. Ez annyira furcsán hangzik. Mindig is vágytam egy saját gyerekre aki az enyém. Hirtelen kopogás hallatszott.
- Gyere be, Ashley! – mondtam halkan, mire félve belépett
- Segíthetek? – kérdezte egy kis idő múlva
- Azt megköszönném! – mosolyogtam rá, mire elővett egy nagy sporttáskát, és pakolni kezdett. Nem szólt egy szót sem, de látszott rajta, hogy valami bántja. Nem szóltam én sem. Jobb ha magától kezd bele. Végül meg is tette.
- Sajnálom. – suttogta halkan
- Mit? – kérdeztem értetlenül
- Hogy nem figyeltem a fejfájásodra. Csak annyira lefoglalt, hogy minden gondolatot kicseréljek, hogy nem tudtam figyelni. Meg tudsz bocsátani? – nézett rám szomorúan, mire szorosan megöleltem.
- Nem haragszok rád Ashley. Sőt, örülök neki. Így megtudtam, hogy babát várok. Ha te, nem vagy, ezt lehet soha nem tudom meg, csak már amikor megszületett. Én tartozom neked sokkal. Megmentetted Bellat, és… engem is. Köszönöm. – Ashley elérzékenyülve nézett rám
- Nincs mit. Szívesen tettem, és gratulálok a babához! – mondta mosolyogva, amit én viszonoztam
- El sem hiszem. Most minden olyan tökéletes. Elmegyek innen, Félix elválik, és születik egy kisbabám. Lehet még ennél is jobb? – mondtam felvidulva. Ma reggel még abban sem voltam biztos, hogy túlélem a napot. Most meg annyira boldog vagyok, hogy madarat lehetne fogatni velem. Ashley is boldogan segített pakolni.
- Edwardnak mikor mondod el? – kérdezte hirtelen. Elkomorultam.
- Soha.
- Tessék? – hüledezett
- Nem mondom el neki. Ő boldogan él Bellaval. Hamarosan megtartják az esküvőt. Edward vámpírrá teszi végre, és élik a kis szerelmes életüket az örökkévalóságig. Nem akarok bezavarni a képbe. – vontam meg a vállam.
- És nem gondolod, hogy tudnia kéne róla, hogy van egy gyereke? Gondolj bele milyen boldog lenne ha megtudná! Ő is abban a hitben van, hogy soha nem lehet gyereke. Mond el neki! – nógatott, de én megráztam a fejem
- Nem. Egyedül fogom felnevelni a gyerekemet.
- És ha egyszer az apjáról fog majd kérdezni, mit mondasz majd neki?
- Mesélek majd neki az apjáról, de soha nem fognak találkozni. Nem akarom, hogy Edward megtudja hogy van tőlem egy gyereke.
- Nem gondolod, hogy joga van hozzá?
- Csak egy-egyszeri alkalom volt. Elvesztettük a fejünket, és kész. Egyikünk sem akarta ezt, de megtörtént. Eddig azt hittem, hogy nem szabadott volna ezt megtennünk, de most már nem bánom. – mondtam mosolyogva, de Ashley nem volt boldog. – Nézd! Tudom hogy Edward az apja, és hogy joga van hozzá hogy tudjon a gyerekről, de… érts meg engem is! Kérlek! – néztem rá, mire ő sóhajtott
- Rendben. Csak ha igazam lesz, akkor jusson eszedbe, hogy én megmondtam! – elmosolyodtam, és magamhoz öleltem.
- Nagyon fogsz hiányozni!
- Te is nekem! – suttogta – Minden olyan unalmas lesz nélküled.
- Itt soha nem unalmas az élet. – mentem vissza pakolni
- Igaz. És… hova mész? Mik a terveid? – jött mellém, és a könyveket belerakta sorba a táskába.
- Még fogalmam sincs. Valószínűleg Franciaországban telepedek le egy időre. Aztán majd kialakul. De… az első feladatom, hogy visszaszokjak az állat vérre. Soha többet nem akarok egy emberi életet sem kiirtani. – ráztam meg a fejem. Ashley fájdalmasan sóhajtott.
- Bárcsak nekem is olyan önuralmam lenne mint neked! Bár… nem sok hasznát venném. Itt csak embervért ihatok.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Miért jöttél el a Volturihoz? – Ashley hallgatott – Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod!
- Igazából… Marcus változtatott át. Majdnem meghaltam, de… valaki megzavarta miközben belőlem ivott, és… nem ölt meg. Pár nem múlva átváltoztam. Megtudta Aro, hogy mi a képességem, és most itt vagyok. Nem tudtam hova kerülök, de nem is érdekelt. Csak az számított, hogy ne legyek egyedül. Most már tudom, hogy hülyeség volt. – mondta halkan. Pár percig némán néztem rá, de ő kerülte a tekintetemet.
- Sajnálom. – mondtam végül, mire rám nézett
- Ne tedd! Már hozzászoktam.
- Gyere velem! – mondtam hirtelen. Ashley megrázta a fejét
- Nem Sarah! Nekem ez az életem. – mosolygott rám, amit halványan viszonoztam. – Na, pakolunk, vagy álmodozunk? Így soha nem fogsz elmenni innen. – ezen már én is mosolyogtam
- Igazad van. – már alig várom, hogy elhúzzak innen, és éljem a boldog életemet. Vagyis… éljük.
- Az lehetetlen. – suttogtam elhaló hangon. Aro megrázta a fejét
- Nem az. Ha az lenne most te nem lehetnél itt.
- De…. ez hogy lehet?
- Ugyanúgy ahogy édesanyádnál lehetséges volt, nálad is. Azt nem tudom hogyan örökölhetted a génjeit, mert ilyenre még nem volt példa. De… megtörtént és ez a lényeg. – vonta meg a vállát egyszerűen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De nem az.
- Akkor sem értem. Hónapok óta nem… - elhallgattam, mikor eszembe jutott kivel is beszélek.
- Hónapok óta nem feküdtél le Félixel. Tudom. De ha jól tudom Edwarddal igen.- csak tátogni tudtam
- Lenni kéne jeleknek, nem? Semmi nem változott csak a fejem fáj.
- Vámpír vagy, Sarah! A tested nem tud változni. Amióta volt az a kis… afférod Edwarddal fáj a fejed igaz? – nem mondtam semmit csak bólintottam – Ha hiszed, ha nem, igazam van. Terhes vagy. – lehetetlen. Ez nem lehet. Nem várhatok gyereket. Főleg nem Edwardtól. Segélykérően végignéztem mindenkin a teremben, de csak kifejezéstelen arcokat láttam. Ashley együttérzően nézett rám, míg Félix dühösen. Mondjuk ez érthető ha a feleséged mástól vár gyereket. Óvatlanul a hasamra csúszott a kezem, ahol a gyermekem növekszik, és még csak nem is tudtam róla mostanáig. Soha nem gondoltam volna hogy anya leszek, és tessék. Nyeltem egy nagyot, és magam mellé ejtettem a kezem.
- Most mi lesz? – kérdeztem halkan, de nem néztem Arora
- Nem tehetünk ez ellen semmit! Négy hónapja vagy terhes. Ez azt jelenti, hogy még van három hónapod a szülésig. A vámpírok nem várandósak addig mint egy ember. Nem fogsz semmi változást érezni magadon. Talán a fejfájás lesz csak az egyetlen tünete. – bólintottam.
- Rendben, de szeretnék kérni valamit. Tudom, hogy nincs hozzá jogom, de…
- Hallgatlak. – tette karba a kezeit Aro
- Szeretnék elmenni a Volturitól, és… egymagam felnevelni a gyermekemet. – sokáig csönd volt a teremben
- Miért akarod ezt?
- Nem szeretném ha a gyilkolásban nőne fel. Jó életet szeretnék neki, amihez megvan az elegendő pénzem, és… a szeretet is. – most hogy már tudom, hogy ő van nekem, semmi kétségem sincs a felől, hogy nagyon szeretem. Nem csak azért, mert a gyerekem, hanem azért mert ő Edwardé is. – Kérlek! Ő az unokád. – próbáltam meg rá hatni, mire ledermedt. Fogalmam se volt, hogy valaha ezt a szót fogom használni. Aro sóhajtott.
- Legyen. Elmehetsz, épen és egészségesen. Nem fogunk többet zaklatni. Félix sem. – nézett az említettre, mire az hitetlenkedve meredt rá. Még magam sem tudom honnan jött ez a hirtelen jóindulat Aro részéről, de valahogy most nem is érdekelt. – El fog válni tőled. Erről biztosíthatlak.
- Köszönöm. – mondtam, mire Aro csak bólintott
- Most menj csomagolni! – utasított, majd a trón felé ment. Én pedig kifelé vettem az irányt. Még mindig nem hiszem el. Anya leszek. Edward pedig apa. Ez a gondolat akaratom ellenére megmosolyogtatott. Azt viszont nem értem mi lelte Arot. Soha nem volt velem ilyen kedves még. És még Félixtől is megszabadulok, hál’istennek.
Rengeteg holmim van, de a vámpír gyorsaság sokat segít. Mindent el akarok vinni egyszerre. Soha többet nem akarok idejönni. Teszek róla, hogy a gyerekem se jöjjön ide soha. Nem engedem, hogy megismerje a vámpírok ezen oldalát is. Az én gyerekem. Ez annyira furcsán hangzik. Mindig is vágytam egy saját gyerekre aki az enyém. Hirtelen kopogás hallatszott.
- Gyere be, Ashley! – mondtam halkan, mire félve belépett
- Segíthetek? – kérdezte egy kis idő múlva
- Azt megköszönném! – mosolyogtam rá, mire elővett egy nagy sporttáskát, és pakolni kezdett. Nem szólt egy szót sem, de látszott rajta, hogy valami bántja. Nem szóltam én sem. Jobb ha magától kezd bele. Végül meg is tette.
- Sajnálom. – suttogta halkan
- Mit? – kérdeztem értetlenül
- Hogy nem figyeltem a fejfájásodra. Csak annyira lefoglalt, hogy minden gondolatot kicseréljek, hogy nem tudtam figyelni. Meg tudsz bocsátani? – nézett rám szomorúan, mire szorosan megöleltem.
- Nem haragszok rád Ashley. Sőt, örülök neki. Így megtudtam, hogy babát várok. Ha te, nem vagy, ezt lehet soha nem tudom meg, csak már amikor megszületett. Én tartozom neked sokkal. Megmentetted Bellat, és… engem is. Köszönöm. – Ashley elérzékenyülve nézett rám
- Nincs mit. Szívesen tettem, és gratulálok a babához! – mondta mosolyogva, amit én viszonoztam
- El sem hiszem. Most minden olyan tökéletes. Elmegyek innen, Félix elválik, és születik egy kisbabám. Lehet még ennél is jobb? – mondtam felvidulva. Ma reggel még abban sem voltam biztos, hogy túlélem a napot. Most meg annyira boldog vagyok, hogy madarat lehetne fogatni velem. Ashley is boldogan segített pakolni.
- Edwardnak mikor mondod el? – kérdezte hirtelen. Elkomorultam.
- Soha.
- Tessék? – hüledezett
- Nem mondom el neki. Ő boldogan él Bellaval. Hamarosan megtartják az esküvőt. Edward vámpírrá teszi végre, és élik a kis szerelmes életüket az örökkévalóságig. Nem akarok bezavarni a képbe. – vontam meg a vállam.
- És nem gondolod, hogy tudnia kéne róla, hogy van egy gyereke? Gondolj bele milyen boldog lenne ha megtudná! Ő is abban a hitben van, hogy soha nem lehet gyereke. Mond el neki! – nógatott, de én megráztam a fejem
- Nem. Egyedül fogom felnevelni a gyerekemet.
- És ha egyszer az apjáról fog majd kérdezni, mit mondasz majd neki?
- Mesélek majd neki az apjáról, de soha nem fognak találkozni. Nem akarom, hogy Edward megtudja hogy van tőlem egy gyereke.
- Nem gondolod, hogy joga van hozzá?
- Csak egy-egyszeri alkalom volt. Elvesztettük a fejünket, és kész. Egyikünk sem akarta ezt, de megtörtént. Eddig azt hittem, hogy nem szabadott volna ezt megtennünk, de most már nem bánom. – mondtam mosolyogva, de Ashley nem volt boldog. – Nézd! Tudom hogy Edward az apja, és hogy joga van hozzá hogy tudjon a gyerekről, de… érts meg engem is! Kérlek! – néztem rá, mire ő sóhajtott
- Rendben. Csak ha igazam lesz, akkor jusson eszedbe, hogy én megmondtam! – elmosolyodtam, és magamhoz öleltem.
- Nagyon fogsz hiányozni!
- Te is nekem! – suttogta – Minden olyan unalmas lesz nélküled.
- Itt soha nem unalmas az élet. – mentem vissza pakolni
- Igaz. És… hova mész? Mik a terveid? – jött mellém, és a könyveket belerakta sorba a táskába.
- Még fogalmam sincs. Valószínűleg Franciaországban telepedek le egy időre. Aztán majd kialakul. De… az első feladatom, hogy visszaszokjak az állat vérre. Soha többet nem akarok egy emberi életet sem kiirtani. – ráztam meg a fejem. Ashley fájdalmasan sóhajtott.
- Bárcsak nekem is olyan önuralmam lenne mint neked! Bár… nem sok hasznát venném. Itt csak embervért ihatok.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Miért jöttél el a Volturihoz? – Ashley hallgatott – Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod!
- Igazából… Marcus változtatott át. Majdnem meghaltam, de… valaki megzavarta miközben belőlem ivott, és… nem ölt meg. Pár nem múlva átváltoztam. Megtudta Aro, hogy mi a képességem, és most itt vagyok. Nem tudtam hova kerülök, de nem is érdekelt. Csak az számított, hogy ne legyek egyedül. Most már tudom, hogy hülyeség volt. – mondta halkan. Pár percig némán néztem rá, de ő kerülte a tekintetemet.
- Sajnálom. – mondtam végül, mire rám nézett
- Ne tedd! Már hozzászoktam.
- Gyere velem! – mondtam hirtelen. Ashley megrázta a fejét
- Nem Sarah! Nekem ez az életem. – mosolygott rám, amit halványan viszonoztam. – Na, pakolunk, vagy álmodozunk? Így soha nem fogsz elmenni innen. – ezen már én is mosolyogtam
- Igazad van. – már alig várom, hogy elhúzzak innen, és éljem a boldog életemet. Vagyis… éljük.
2010. május 11., kedd
Vámpír szerelem 36. fejezet
Sziasztok!
Ismét ezer bocsi!!!! Tudom, hogy vasárnapra ígértem, de akkor pont kirándultunk. Utána meg minden nap versenyen voltam szóval hulla vagyok, de itt az új feji!!!
puszi
Niky
36. fejezet
Komolyan gondoltam azt amit mondtam. Az utóbbi időben csak ezeken a dolgokon rágódok, és ez… nem jó. Sőt még annál is rosszabb. Soha nem gondoltam volna, hogy én leszek az a vámpír aki nem akar már tovább élni, mert nincs miért. Vagy inkább kiért. Próbálom kiverni a fejemből ezt a gondolatot, de ez nehezebb mint gondoltam. Egész este az ágyamon ültem, és csak néztem az erdőt. Reménykedek a tervem sikerében, de… semmi nem biztos. Lépteket hallottam a szobámhoz közeledni, de nem mozdultam.
- Mennünk kell! – mondta halkan Ashley, és éreztem a hangjában egy kis félelmet. Bólintottam, majd felálltam az ágyról.
- Nem kötelezlek semmire! – fogtam meg gyengéden a kezét.
- Tudom, de… segíteni akarok neked, és a családodnak! Nem akarom, hogy meghaljon bárki is! – mosolygott rám halványan
- Én sem.- mondtam sóhajtva – Megyek elbúcsúzni, és utána indulhatunk. – Ashley bólintott. Én pedig Carlisle irodájába mentem. Ha jól hallom Esme is ott van vele. Bekopogtam az irodába. Carlisle halkan kiszólt, mire én beléptem a kis helyiségbe. Mosolyt erőltettem magamra, és közelebb mentem hozzájuk. – Indulnunk kell, és elakartam búcsúzni tőletek! – Esme odarohant hozzám, és szorosan megölelt.
- Ó, kicsim, annyira szeretlek! – suttogta halkan
- Én is anya. Én is. – mondtam, mire ő egy puszit nyomott a homlokomra. Carlisle már mellette állt, és rám mosolygott. Önfeledten borultam karjaiba.
- Nem helyeslem a tervedet, de… bízok benned! – elmosolyodtam, és kibontakoztam az öleléséből.
- Köszönöm. Ez sokat jelent nekem, és… szeretném ha tudnátok, hogy bármi is történik… nekem mindig ti lesztek az igazi szüleim. – Carlisle átkarolta Esme derekát, és gyengéden magához húzta.
- Az ajtónk mindig nyitva áll számodra Sarah! Ezt soha ne feledd el! – mondta mosolyogva az apám. Hálásan bólintottam, majd a nappaliba mentem, ahol a testvéreim voltak. Rosalie, és Alice az asztalnál ültek és egy divatmagazint lapozgattak, míg Emmett és Jasper a tv-ben néztek valami unalmas műsort. Ahogy Alice észrevett odaszökkent hozzám, és magához ölelt.
- Nagyon fogsz hiányozni Alice! – pusziltam meg, mire ő elmosolyodott
- Te is nekem! – mondta, majd félreállt, hogy Jasper lépjen a helyébe.
- Neked köszönhetem nagyrészt, hogy így betudtam illeszkedni ebbe a környezetbe. És…. Ezért nagyon hálás leszek neked. Örökké.
- Nincs miért hálásnak lenned. Ez természetes. – mondtam mosolyogva, majd magamhoz öleltem.
- Légy óvatos! – suttogta a hajamba. Bólintottam, majd a kitárt karú mosolygó Emmett nyakába ugrottam.
- Soha nem fogja senki pótolni az én bolond, mackó bátyámat! – mondtam mosolyogva, amikor letett a földre.
- Ahogy az én pöttöm húgomat sem. -.elnéztem Emmett válla fölött, és megláttam a lehajtott fejű Rosaliet. Odasétáltam elé, és gyengéden megérintettem a vállát. Felemelte a fejét, és szomorúan nézett rám.
- Nem akarom, hogy megint elmenj! – suttogta halkan
- Ó, Rose! – öleltem őt is magamhoz.
- Te vagy az akire bármikor számíthatok. Nem hagyhatsz megint itt! – mondta síró hangon. Nagyot nyeltem.
- Muszáj Rosalie, de ha túlélem még találkozunk! Ezt megígérem neked! Csak ezen legyünk túl! – mereven bólintott, majd elengedett. Rámosolyogtam, és megszorítottam a kezét. Sóhajtva visszamentem az emeletre Edward szobájához. Bella is vele volt, így jobbnak láttam ha kopogok.
- Gyere be, Sarah! – beléptem a szobába, majd becsuktam az ajtót, és neki dőltem. Bella a kanapén ült, és engem nézett, míg Edward az ablak előtt állt nekem háttal.
- Indulunk, és elbúcsúzni jöttem! – mondtam halkan. Bella remegő lábakkal felém jött, és félszegen megölelt. Meglepődtem, de viszonoztam az ölelést.
- Köszönöm, hogy miattam kockáztatod az életedet, de…
- Nincs de! Megteszem, és kész! Ennyivel tartozom nektek! – néztem Edwardra, de ő nem fordult meg. Bella bólintott.
- Köszönöm. – mondta halkan
- Nincs mit. Magamra hagynál egy kicsit Edwarddal?
- Persze. – jött a halk válasz, majd botladozó léptekkel kiment a szobából. Ahogy becsukódott az ajtó Edward háta mögé léptem.
- El sem búcsúzol? – kérdeztem halkan. A sziklaszilárd test megfordult, és szembetaláltam magam a gyönyörű aranybarna szemekkel.
- Nem akarok elbúcsúzni! Azt akarom, hogy maradj!
- Az nem fog megtörténni! Eldöntöttem, hogy megteszem és kész! – húztam ki magamat. Edward felvonta a szemöldökét, majd megrázta a fejét. Közelebb léptem hozzá, és megöleltem. A derekam köré csúsztatta a kezeit, és szorosan megölelt. – Szeretlek Edward! – suttogtam halkan, mire kicsit hátrahúzódott, hogy a szemembe nézhessen. Már megszólalt volna, de megakadályoztam. – Ne! Inkább ne mondj semmit! Csak kiakartam mondani mielőtt elmegyek, és ezzel nem akarlak arra kötelezni hogy viszonozd. – gyengéden végigsimított az arcomon.
- Nem láttam még nálad bátrabb nőt! – mondta mosolyogva
- Én nem mondanám magam bátornak. – suttogtam halkan -. Aki hazugságokban él az nem lehet bátor. Csak egy gyáva nyúl. – Edward közelebb hajolt hozzám
- Bátor vagy, hogy megteszed azt amit más nem merne. Mindig is önfejű voltál, és most… ez rá a bizonyíték. Csak egy dolgot tegyél meg nekem! – kérlelt halkan
- Mit? – kérdeztem kiszáradt szájjal
- Vigyázz magadra! – suttogta, majd megpuszilta a homlokom. Mosolyogva bólintottam, majd egy utolsó pillantás után kimentem én is a szobából.
A búcsú egész könnyen ment, de már kezdem úgy érezni mintha én mindig csak búcsúzkodnék. Ashley félt egy kicsit, de már összeszedte magát. Mire a Volturi kastély elé értünk már én is elkezdtem izgulni.
- Mehetünk? – kérdeztem Ashleyre nézve. Bólintott. – Akkor… hajrá! – legyűrtem a félelmemet, és teljes nyugodtságot erőltettem magamra.
- Sarah! Már nagyon hiányoztál! – jött oda hozzám mosolyogva Félix. Ashley undorodó tekintettel nézett rá, de én egy pillantással figyelmeztettem, hogy türtőztesse magát.
- Bárcsak én is ezt mondhatnám! – Félix elengedte a füle mellet a megjegyzést, és befelé terelt. A nagyteremben minden fontosabb vámpír ott volt. Ashley vett egy mély levegőt, majd egy meghajlás után félreállt a helyére. Ahogy elértem a trónokat Félix elengedett, én pedig meghajoltam. Aro felállt, és közelebb jött hozzám. Nem vesztegettem tovább az időt, belekezdtem a mondandómba.
- A feladatot teljesítették, így nem kellett senkit megölnünk. – mondtam határozottan. Aro elmosolyodott
- Megbizonyosodhatok róla? – kérdezte nyájasan és felém nyújtotta a kezét. Vettem egy mély levegőt, és a tenyerébe tettem a kezem. Félve néztem ahogy Aro becsukott szemmel nézi a gondolataimat. Féltem Ashleyre nézni, de reménykedtem benne, hogy minden rendben. Viszont csak ezután jött a fekete leves. Igaza volt Carlislenek. A fejem sajogni kezdett. Nem elviselhetetlenül, de nem kellemesen. Összeszorítottam a fogam, és vártam hogy vége legyen. Aro pár perc után elengedte a kezemet. Mély levegőket vettem, a fejfájás pedig csillapodott. Vártam, hogy kiderüljön sikerült-e a terv. Aro sóhajtott egyet.
- Örülök, hogy nem kellett csalódnom a Cullenekben. – mondta mosolyogva. Magamban fellélegeztem, de Aro arckifejezése mást tükrözött – Mióta vannak fejfájásaid? – elkerekedtek a szemeim. Honnan tud a fejfájásokról? A francba! Ashley Bellára koncentrált, és nem az én bajomra.
- Egy ideje. – mondtam halkan.
- És tudod mit jelent ez? – vonta föl a szemöldökét.
- Honnan tudnám? – kérdeztem értetlenül. Aro a trónhoz sétált, és leült. Caius és Marcus is gondterhelt képet vágtak. Valamit tudnak amit én nem.
- Meséltem neked édesanyádról igaz? – kérdezte Aro, mire bólintottam - Ő egy volt az olyan kivételes vámpírok közül akik tudtak gyereket szülni.
- Igen, ezt tudom, de…. ennek mi köze hozzám? – A három vámpír nyugtalan pillantást váltottak.
- Édesanyád amikor terhes volt sokat fájt feje. Elviselhetetlen fájdalmat érzett majdnem minden nap. – csodálkozva meredtem rá
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem bár már tudtam a választ
- Arra hogy terhes vagy Sarah!
Ismét ezer bocsi!!!! Tudom, hogy vasárnapra ígértem, de akkor pont kirándultunk. Utána meg minden nap versenyen voltam szóval hulla vagyok, de itt az új feji!!!
puszi
Niky
36. fejezet
Komolyan gondoltam azt amit mondtam. Az utóbbi időben csak ezeken a dolgokon rágódok, és ez… nem jó. Sőt még annál is rosszabb. Soha nem gondoltam volna, hogy én leszek az a vámpír aki nem akar már tovább élni, mert nincs miért. Vagy inkább kiért. Próbálom kiverni a fejemből ezt a gondolatot, de ez nehezebb mint gondoltam. Egész este az ágyamon ültem, és csak néztem az erdőt. Reménykedek a tervem sikerében, de… semmi nem biztos. Lépteket hallottam a szobámhoz közeledni, de nem mozdultam.
- Mennünk kell! – mondta halkan Ashley, és éreztem a hangjában egy kis félelmet. Bólintottam, majd felálltam az ágyról.
- Nem kötelezlek semmire! – fogtam meg gyengéden a kezét.
- Tudom, de… segíteni akarok neked, és a családodnak! Nem akarom, hogy meghaljon bárki is! – mosolygott rám halványan
- Én sem.- mondtam sóhajtva – Megyek elbúcsúzni, és utána indulhatunk. – Ashley bólintott. Én pedig Carlisle irodájába mentem. Ha jól hallom Esme is ott van vele. Bekopogtam az irodába. Carlisle halkan kiszólt, mire én beléptem a kis helyiségbe. Mosolyt erőltettem magamra, és közelebb mentem hozzájuk. – Indulnunk kell, és elakartam búcsúzni tőletek! – Esme odarohant hozzám, és szorosan megölelt.
- Ó, kicsim, annyira szeretlek! – suttogta halkan
- Én is anya. Én is. – mondtam, mire ő egy puszit nyomott a homlokomra. Carlisle már mellette állt, és rám mosolygott. Önfeledten borultam karjaiba.
- Nem helyeslem a tervedet, de… bízok benned! – elmosolyodtam, és kibontakoztam az öleléséből.
- Köszönöm. Ez sokat jelent nekem, és… szeretném ha tudnátok, hogy bármi is történik… nekem mindig ti lesztek az igazi szüleim. – Carlisle átkarolta Esme derekát, és gyengéden magához húzta.
- Az ajtónk mindig nyitva áll számodra Sarah! Ezt soha ne feledd el! – mondta mosolyogva az apám. Hálásan bólintottam, majd a nappaliba mentem, ahol a testvéreim voltak. Rosalie, és Alice az asztalnál ültek és egy divatmagazint lapozgattak, míg Emmett és Jasper a tv-ben néztek valami unalmas műsort. Ahogy Alice észrevett odaszökkent hozzám, és magához ölelt.
- Nagyon fogsz hiányozni Alice! – pusziltam meg, mire ő elmosolyodott
- Te is nekem! – mondta, majd félreállt, hogy Jasper lépjen a helyébe.
- Neked köszönhetem nagyrészt, hogy így betudtam illeszkedni ebbe a környezetbe. És…. Ezért nagyon hálás leszek neked. Örökké.
- Nincs miért hálásnak lenned. Ez természetes. – mondtam mosolyogva, majd magamhoz öleltem.
- Légy óvatos! – suttogta a hajamba. Bólintottam, majd a kitárt karú mosolygó Emmett nyakába ugrottam.
- Soha nem fogja senki pótolni az én bolond, mackó bátyámat! – mondtam mosolyogva, amikor letett a földre.
- Ahogy az én pöttöm húgomat sem. -.elnéztem Emmett válla fölött, és megláttam a lehajtott fejű Rosaliet. Odasétáltam elé, és gyengéden megérintettem a vállát. Felemelte a fejét, és szomorúan nézett rám.
- Nem akarom, hogy megint elmenj! – suttogta halkan
- Ó, Rose! – öleltem őt is magamhoz.
- Te vagy az akire bármikor számíthatok. Nem hagyhatsz megint itt! – mondta síró hangon. Nagyot nyeltem.
- Muszáj Rosalie, de ha túlélem még találkozunk! Ezt megígérem neked! Csak ezen legyünk túl! – mereven bólintott, majd elengedett. Rámosolyogtam, és megszorítottam a kezét. Sóhajtva visszamentem az emeletre Edward szobájához. Bella is vele volt, így jobbnak láttam ha kopogok.
- Gyere be, Sarah! – beléptem a szobába, majd becsuktam az ajtót, és neki dőltem. Bella a kanapén ült, és engem nézett, míg Edward az ablak előtt állt nekem háttal.
- Indulunk, és elbúcsúzni jöttem! – mondtam halkan. Bella remegő lábakkal felém jött, és félszegen megölelt. Meglepődtem, de viszonoztam az ölelést.
- Köszönöm, hogy miattam kockáztatod az életedet, de…
- Nincs de! Megteszem, és kész! Ennyivel tartozom nektek! – néztem Edwardra, de ő nem fordult meg. Bella bólintott.
- Köszönöm. – mondta halkan
- Nincs mit. Magamra hagynál egy kicsit Edwarddal?
- Persze. – jött a halk válasz, majd botladozó léptekkel kiment a szobából. Ahogy becsukódott az ajtó Edward háta mögé léptem.
- El sem búcsúzol? – kérdeztem halkan. A sziklaszilárd test megfordult, és szembetaláltam magam a gyönyörű aranybarna szemekkel.
- Nem akarok elbúcsúzni! Azt akarom, hogy maradj!
- Az nem fog megtörténni! Eldöntöttem, hogy megteszem és kész! – húztam ki magamat. Edward felvonta a szemöldökét, majd megrázta a fejét. Közelebb léptem hozzá, és megöleltem. A derekam köré csúsztatta a kezeit, és szorosan megölelt. – Szeretlek Edward! – suttogtam halkan, mire kicsit hátrahúzódott, hogy a szemembe nézhessen. Már megszólalt volna, de megakadályoztam. – Ne! Inkább ne mondj semmit! Csak kiakartam mondani mielőtt elmegyek, és ezzel nem akarlak arra kötelezni hogy viszonozd. – gyengéden végigsimított az arcomon.
- Nem láttam még nálad bátrabb nőt! – mondta mosolyogva
- Én nem mondanám magam bátornak. – suttogtam halkan -. Aki hazugságokban él az nem lehet bátor. Csak egy gyáva nyúl. – Edward közelebb hajolt hozzám
- Bátor vagy, hogy megteszed azt amit más nem merne. Mindig is önfejű voltál, és most… ez rá a bizonyíték. Csak egy dolgot tegyél meg nekem! – kérlelt halkan
- Mit? – kérdeztem kiszáradt szájjal
- Vigyázz magadra! – suttogta, majd megpuszilta a homlokom. Mosolyogva bólintottam, majd egy utolsó pillantás után kimentem én is a szobából.
A búcsú egész könnyen ment, de már kezdem úgy érezni mintha én mindig csak búcsúzkodnék. Ashley félt egy kicsit, de már összeszedte magát. Mire a Volturi kastély elé értünk már én is elkezdtem izgulni.
- Mehetünk? – kérdeztem Ashleyre nézve. Bólintott. – Akkor… hajrá! – legyűrtem a félelmemet, és teljes nyugodtságot erőltettem magamra.
- Sarah! Már nagyon hiányoztál! – jött oda hozzám mosolyogva Félix. Ashley undorodó tekintettel nézett rá, de én egy pillantással figyelmeztettem, hogy türtőztesse magát.
- Bárcsak én is ezt mondhatnám! – Félix elengedte a füle mellet a megjegyzést, és befelé terelt. A nagyteremben minden fontosabb vámpír ott volt. Ashley vett egy mély levegőt, majd egy meghajlás után félreállt a helyére. Ahogy elértem a trónokat Félix elengedett, én pedig meghajoltam. Aro felállt, és közelebb jött hozzám. Nem vesztegettem tovább az időt, belekezdtem a mondandómba.
- A feladatot teljesítették, így nem kellett senkit megölnünk. – mondtam határozottan. Aro elmosolyodott
- Megbizonyosodhatok róla? – kérdezte nyájasan és felém nyújtotta a kezét. Vettem egy mély levegőt, és a tenyerébe tettem a kezem. Félve néztem ahogy Aro becsukott szemmel nézi a gondolataimat. Féltem Ashleyre nézni, de reménykedtem benne, hogy minden rendben. Viszont csak ezután jött a fekete leves. Igaza volt Carlislenek. A fejem sajogni kezdett. Nem elviselhetetlenül, de nem kellemesen. Összeszorítottam a fogam, és vártam hogy vége legyen. Aro pár perc után elengedte a kezemet. Mély levegőket vettem, a fejfájás pedig csillapodott. Vártam, hogy kiderüljön sikerült-e a terv. Aro sóhajtott egyet.
- Örülök, hogy nem kellett csalódnom a Cullenekben. – mondta mosolyogva. Magamban fellélegeztem, de Aro arckifejezése mást tükrözött – Mióta vannak fejfájásaid? – elkerekedtek a szemeim. Honnan tud a fejfájásokról? A francba! Ashley Bellára koncentrált, és nem az én bajomra.
- Egy ideje. – mondtam halkan.
- És tudod mit jelent ez? – vonta föl a szemöldökét.
- Honnan tudnám? – kérdeztem értetlenül. Aro a trónhoz sétált, és leült. Caius és Marcus is gondterhelt képet vágtak. Valamit tudnak amit én nem.
- Meséltem neked édesanyádról igaz? – kérdezte Aro, mire bólintottam - Ő egy volt az olyan kivételes vámpírok közül akik tudtak gyereket szülni.
- Igen, ezt tudom, de…. ennek mi köze hozzám? – A három vámpír nyugtalan pillantást váltottak.
- Édesanyád amikor terhes volt sokat fájt feje. Elviselhetetlen fájdalmat érzett majdnem minden nap. – csodálkozva meredtem rá
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem bár már tudtam a választ
- Arra hogy terhes vagy Sarah!
2010. május 1., szombat
Vámpír szerelem 35. fejezet
Sziasztok!
Van már netem szóval jön az új feji! ;) Jó olvasást hozzá!
puszi
Niky
35. fejezet
Illedelmes kislány révén nem rontottam be Carlisle ajtaján. Inkább türelmesen kopogtam. Minél előbb megakarom tudni mi a bajom, de azért az ésszerűség határian belül.
- Szabad. – mondta halkan Carlisle, de én így is meghallottam
- Nem zavarok? – kérdeztem
- Dehogy is. Gyere csak beljebb! Foglalj helyet kérlek! – beléptem az irodába, és leültem Carlisleval szemben
- Mond, hogy jutottál valamire! – Carlisle fáradtam megdörzsölte a szemeit, majd a rám nézett
- Sajnos nem. – rázta meg a fejét. Lemondóan sóhajtottam
- Tehát halvány fogalmunk sincs, hogy mi bajom van, igaz? – kérdeztem halkan.
- Nem. Mindent megpróbáltam az összes régi könyvet elolvastam hátha…… találok valamit, de nem. Egyszerűen semmi nincs erről a dologról sehol.
- Azért köszönöm, hogy megpróbáltad. Nekem már ez is nagyon sokat jelent. – érintettem meg az asztalon nyugvó összekulcsolt kezeket. Rám mosolyogott, de egyáltalán nem volt vidám. – Van még valami? – kérdeztem kicsit félve
- Ami azt illeti….. nagyon nem helyeslem ezt a dolgot. – pontosan tudtam mire gondol. Nem helyesli az elméletemet.
- De miért? – dőltem hátra a székben
- Mert félek újabb fejfájásokhoz fog vezetni. Ha úgy vesszük Ashley a fejedben….. csúnyán szólva…. turkál. – elmosolyodtam a szóhasználatán, de igaza volt – És….. mivel fogalmam sincs mi bajod van, vagy hogy mi váltja ezt ki….. nem tartom jó ötletnek.
- Ugyan már. – mondtam szem forgatva
- Nem viccelek! Beláthatatlan következményei lehetnek ennek, és most nem arra gondolok mi lesz ha Aro megtudja. Az csak a kisebbik gond. Bele is halhatsz. – mondta nagyon halkan. Nyeltem egy nagyot, de legyűrtem a félelmet. A haáltól nem félek, de a fájdalmat már elképzelni is iszonyatos dolog. Átélni pedig még rosszabb.
- Meg kell tennem! Belláért, és….. miattatok. – Carlisle megcsóválta a fejét
- Nem tudok rád hatni, így nem is próbálkozok. Úgyis azt teszed amit helyesnek tartasz.
- Így van, de ez nem feltétlenül rossz. – mondtam mosolyogva, amit ő viszonzott. Már nyitottam volna a szám, hogy még mondjak valamit de megcsörrent a mobilom. Meg se kellett néznem ki az. Így is pontosan tudom.
- Szia apa, am……. Mi újság? - kérdeztem higgadtan. A másik apám előttem ült, és meg sem moccant.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Hol vagy? – egyáltalán nem volt nyugodt, sőt nagyon is dühös volt.
- Még itt Forksban. Miért? – Aro sóhajtott
- Mikor jöttök? – kérdezte már nyugodtabb hangon. Pár másodpercig gondolkoztam.
- Holnap reggel indulunk.
- Miért nem ma?
- Azért mert Bella vadászni ment. Azt mondják legalábbis. De szeretnék róla a saját szememmel meggyőződni, hogy tényleg vámpír-e. Ma jön vissza este felé, és holnap reggel már mi is úton leszünk. – Aro mérlegelte a szavaimat, majd válaszolt
- Rendben, de siessetek! És ne kelljen csalódnom! – köszönés nélkül lecsapta a kagylót.
- Azt hiszem az első menetet megnyertük. – Carlisle bólintott
- Igen, de még sok van a mérkőzésből. – sajnos igaza van. Elbúcsúztam tőle, majd a nappaliba mentem. Nem éreztem Bella illatát a házban, tehát hazamehetett. Mindenki foglalatoskodott valamivel, én pedig senkit nem akartam zavarni. Leültem a zongorához, és elkezdtem azt a dalt játszani ami először eszembe jutott. Nagyon rég hallottam már ezt a zenét, de még mindig nagyon jól tudom. Amikor a dalnak vége lett, Edward jelent meg mellettem.
- Reménykedtem benne, hogy ezt a dalt soha nem fogom többet hallani. – mondta színtelenül
- Miért, olyan rossza emlékeket kelt benned? – ez szíven ütött. Ő írta nekem ezt a dalt, és én mindig is imádtam. Ennyire irtózik már az emlékemtől is?
- Nem, épp ez az, túl jókat. A veled töltött napokra emlékeztet, és arra hogy fájdalmat okoztam neked. – megforgattam a szememet
- Már megint az önsajnálatod. Soha nem fogod abbahagyni igaz?! – álltam fel a zongorától, és elakartam menni mellette, de megragadta a karom
- Hogy bírsz még ezek után is Félixel lenni? – kérdezte hidegen. Erre most mit mondjad. Azt hogy történetesen miatta kell vele lennem? Vagy azt hogyha nem vagyok Féixel, akkor ő meghal? Ezt soha nem fogom neki elmondani. Megvontam a vállam.
- Vele vagyok és kész. Nem tartozom neked magyarázattal. – húztam ki a karom a szorításából. Edward tekintete elsötétült.
- Ennyire jó vele az ágyban, hogy nem tudod ott hagyni? – kérdezte gúnyosan. Felment bennem a pumpa.
- Mi közöd hozzá, hogy mit csinálok Edward! Ha annyira tudni akarod, sokkal jobb az ágyban mint amilyen te valaha is leszel! – kiabáltam, majd felmentem a szobámba. Hazudtam. Egyáltalán nem igaz amit a fejéhez vágtam, de nem bírtam magammal. Dühös vagyok rá, és nem bírtam magamban tartani. Az a gond, hogy ezzel csak ismételt fejfájást idéztem elő. Nem volt olyan vészes mint amilyen szokott, de nem is volt kellemes. Lefeküdtem az ágyra, és behunytam a szemem. Milyen jó lenne aludni. Talán akkor nem fájna a fejem. Vagy mire felkelnék a fájdalomnak nyoma sem lenne. Lehet ez a megoldás. Örök álomba szenderülni, és várni a szőke herceget hogy megmentsen. De az én szőke hercegem itt hagyott, és már soha nem fog visszajönni. Az ajtó hirtelen kinyílt, de nem kellett kinyitnom a szemem, hogy tudjam ki az.
- Mit akarsz? – kérdeztem élesen. Edward becsukta az ajtót, és az ágyhoz lépett.
- Mit akarsz ezzel elérni? – kérdezte halkan.
- Mivel? – nyitottam ki a szemem. A fejfájás elhalványult, így feltudtam ülni.
- A hazugságokkal. Nem veszed észre hogy egyre több, és több lesz körülötted mígnem elfog lepni az egész?! – nem néztem rá. Anélkül is tudtam milyen az arckifejezése.
- Könnyebb hazugságokban élni, mint a valóságban. – suttogtam halkan. Legalábbis szeretném ezt hinni. Edward leguggolt elém, és felemelte a fejem, hogy ránézzek.
- Senkinek nem jó ha hazugságokban él. – simított végig az arcomon, de én elhúzódtam.
- De nekem igen.
- Miért? – kérdezte halkan, mire rákaptam a tekintetemet
- Mert jobb azt hazudnom magamnak, hogy már nem szeretlek és már egyáltalán nem érdekelsz. Jobb abban a hitben élnem, hogy egyszer minden megváltozik, és ugyanolyan lesz mint amilyen régen. Arra várok hogy egyszer megjelenj, és azt mond hogy gyere vissza hozzám, mert még mindig szeretlek. Azt hazudom, hogy a világ rossz, és egyszer megjavulhat, pedig tudom hogy ez nem így van. Próbálom elhinni, hogy Aro és Félix nem olyan szörnyetegek amilyennek látszanak. Azt hiszem, hogy minden megváltozhat egy varázsütésre. Hogy minden olyan lesz mint régen, hogy boldogan fogunk élni mind a ketten. Ezért jó nekem Edward, és ezért hazudok magamnak minden nap minden egyes percében. – soroltam el az indokaimat. Edward szomorú szemekkel nézett rám. Végigsimított az arcomon, majd közelebb hajolt hozzám. Nem szólt egy árva szót sem, csak gyengéden megcsókolt. Hirtelen azt sem tudtam mit tegyek, csak ledermedve ültem. Végül viszonoztam a csókot, és úgy éreztem hogy én ezért élek. Azért teszem azt amit teszek, mert ezt akarom. Minden nap. Azt akarom, hogy a csókjaival árasszon el minden nap, de tudom hogy ez lehetetlen. Ez is csak egy újabb hazugság amire szükségem van ahhoz, hogy éljek. Edward megszakította a csókot, és a homlokát az enyémnek támasztotta.
- Igazad van. Néha tényleg jobb hazugságban élni, de….. nem mindig. Élned kell az életed tovább, és nem arra várni, hogy a hazugságok valóra váljanak. – suttogta halkan. Akármennyire nem akarom, igaza van.
- Ha megtudnám tenni megtenném, de….. akkor nem lenne értelme tovább élnem. Mostanában már csak az tartja bennem az életet, hogy várok. Legszívesebben már rég meghaltam volna.
- Ne mondj ilyet. – kérlelt halkan Edward
- De ez az igazság. Nincs miért élnem már, és ezért teszem meg azt amit kiterveltem. Ha meghalok legalább a jó ügyért legyen. – vontam meg a vállam. Edward úgy nézett rám mint aki nem hisz a fülének.
- Ne csinálj semmi butaságot Sarah! Kérve kérlek! – mondta könyörögve, majd gyengéden megcsókolta a kezem
- Nem butaság ha megmentem azt akit szeretsz. Ha meghalok te még boldog lehetsz Bellával!
- Nekem az nem lesz boldogság ha te meghalsz!
- De nekem igen. – suttogtam elhaló hangon, majd adtam egy puszit Edward arcára, és kifutottam a szobából.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)