2010. július 24., szombat

Vámpír szerelem II. 1. fejezet

Sziasztok!

Hát végre megérkezett a Vámpír szerelem 2. részének 1. fejezete! :D Remélem, hogy tetszeni fog, bár még olyan sok minden nem történik benne, és egy kicsit rövid is lett, de azért szerintem megteszi. Köszönöm a szavazóknak! ;) Most pedig jó olvasást az új fejezethez!!!:)

puszi
Niky

1. fejezet

A szobámban voltam a hatalmas ablakomnak támaszkodva, a tájat kémlelve. A másik házban erkélyem volt, itt pedig panorámás ablak. Ahogy Ő meghalt eladtuk a házat. Túl sok minden emlékeztetett rá. Bár minden holmiját megtartottuk, Őt semmi nem pótolhatja. A Cullen házban a régi szobáját foglaltam el. Nem akartam, hogy másé legyen. Mégiscsak az én anyám volt. Azt hittem, hogy örökre boldogtalan leszek, de aztán jött Rebeca, és minden megváltozott. Nem tagadom először azért mentem oda hozzá, mert emlékeztetett anyára. De utána… rájöttem, hogy a külső nem minden. Bár nagyon hasonlít rá, tudom, hogy ő nem anya. Rebeca, más mint amilyen Ő volt.
- David! Hogy, hogy itthon vagy? – apa jött be a szobámba. Sóhajtva felé fordultam
- Rebecanak, el kellett mennie az egyik barátnőjéhez. Hamarosan elmegyek hozzá. – bólintott, majd leült a kanapéra
- Nézd David, én tudom, hogy milyen nehéz neked. Nekem is az. De megpróbálhatnál túllépni rajta. Nehéz ez mindannyiunknak.
- Jól vagyok. – mondtam halkan
- Én inkább csak azt mondanám, hogy jobban. Rebeca jót tesz neked, de… ő ember David. Egyszer el kell mondanod neki az igazat. – idegesen megvakartam a tarkómat
- Megbirkózok vele. És… jól leszek. De ötven év is kevés volt… nem tudom, hogy valaha is sikerülni fog-e. – vontam meg a vállam
- Végleg soha nem fogod elfelejteni. De tovább kell élned az életedet. Ő is ezt akarná.
- Te túlléptél már rajta? Telik el úgy nap, hogy ne gondolná rá? – fájdalmasan nézett rám, majd sóhajtott
- Tudod, hogy nem. – megráztam a fejem
- Miattunk halt meg. Feláldozta magát, hogy mi élhessünk.
- Tudom. Ezért fáj annyira, hogy meghalt. – hajtotta le a fejét.
- Nem fogok soha megbarátkozni ezzel a gondolattal. Akármeddig is élek. – apa rám nézett, de én kerültem a tekintetét. – Megyek Rebecahoz! Már biztos otthon van. – köszörültem meg a torkom, és kifelé indultam
- David! – megálltam, de nem néztem rá – Nem kell, ezt csinálnod!
- Mennem kell! – rántottam föl az ajtót, és a garázsba mentem. Beszálltam az újonnan szerzett Mercedesembe, és beletapostam a gázba. Elég sok szentbeszédet végighallgattam már, és nincs kedvem egy újabbhoz. Feleltsd el! Minden jobb lesz! Csak egy kis idő kell! Blablabla. Már unom. Semmi nem fog megváltozni. Semmi.

Öt percnél tovább nem tartott, hogy odaérjek hozzá. Kipattantam a kocsiból, és nem vesztegettem az időt. Beugrottam az ablakán. Nem hiszem, hogy a szülei örülnének, ha ilyen későn meglátnának itt. Ahogy a szobájában landoltam éreztem, ahogy a nyakamba ugrik.
- Végre itt vagy. Már annyira hiányoztál. – ezen elmosolyodtam. Mindig ezt csinálja, ha meglát. Eltoltam egy kicsit magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Tudod jól, hogy jövök. Nem hagylak egyedül soha. – suttogtam, és gyengéden megcsókoltam. A nyakam köré fonta a karját, és még szenvedélyesebben csókolt. Belemosolyogtam a csókba, és eltoltam magamtól. – Ne játssz az önuralmammal! – lesütötte a szemeit. A karjaimba kaptam, és lefektettem az ágyra. Mellé ültem, és úgy néztem le rá.
- Minden rendben? Olyan… furcsa vagy. – ült fel ő is, és megérintette az arcomat. Belecsókoltam a tenyerébe.
- Igen, persze. Minden a legnagyobb rendben van. – hazudtam, és rámosolyogtam. Pár másodpercig a szemembe nézett. Soha nem olvastam a gondolataiban, mert megkért rá. Én pedig nem teszek semmi olyat, amit ő nem akar.
- Mikor ettél utoljára? – kérdezte végül, mire felnevettem. De csak halkan, hogy az alvó szülei nehogy meghallják.
- Ne aggódj! Pár napja ettem. – simítottam végig az arcán. Rebecanak nem rég mondtam el, hogy mi vagyok valójában. A többieknek nem szóltam róla, mert akkor biztos kiakadnának. Bár Bellan, se akadtak ki annyira. De jobb ha nem tudják. Legalábbis egyenlőre. Rebeca nem félt tőlem, amikor elmondtam neki. Állítólag régen hallott Forksi legendákat, hogy vannak itt vámpírok, de nem akarta elhinni. Most viszont… már hisz benne, és nagyon jól viseli.
- Akkor megint veszekedtél a családoddal? – felsóhajtottam. Mindent elmondtam neki magunkról. Tudja, hogy meghalt az anyám, és azt is tudja, hogy miért.
- Inkább csak kezdetleges hegyi beszéd volt, amit nem akartam végighallgatni. Te jobb társaság vagy. – ha vele vagyok, akkor meg tudok feledkezni mindenről. Pár órára még anyát is eltudom felejteni.
- Tudod, hogy ez így nem lesz jó ugye? – vonta föl a szemöldökét. Mosolyogva csókoltam meg újra.
- Elég ezt otthon hallgatni. Nem azért jövök ide, hogy itt is ezt hallgassam. Csak… élvezzük ki egymás jelenlétét, és aludj. – még mondani akart valamit, de én még egyszer megcsókoltam. – Jó éjt! – fektettem le megint, mire sóhajtva hozzám bújt.
- Miért nem tudok nemet mondani neked? – elmosolyodtam, majd adtam egy puszit az arcára. Imádom hallgatni, ahogy alszik. Amikor lélegzik, és forgolódik álmában. Mindent imádok benne. Az egész lényét imádom. Ő az egyetlen mentsváram az életemben.

Reggel még suli előtt elbúcsúztam Rebecától, és hazamentem átöltözni.
- David! Egész este Rebecaval voltál? – ez Renesmee volt
- Majdnem. Miért? – kérdeztem a szobám felé tartva
- Nem fúrtcsája, hogy nem alszol? – vonta föl a szemöldökét. Most már ránéztem.
- Nem egész este ott voltam, ha ennyire érdekel. Csak beugrottam hozzá, és utána kocsikáztam. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem.
- Már megint? Minden este ezt kell csinálnod? – nem válaszoltam. Megfordultam, és a szobámba mentem átöltözni. Felvettem egy koptatott farmert, és egy fehér inget. Még egy fekete dzsekit is magamra kaptam, és már ott sem voltam.
- Beszélhetnénk? – állt elém Jasper, mire megráztam a fejem
- Nem érek rá. Suliba kell mennem. – próbáltam elmenni mellette, de megállított
- Telefonod van. Ez sem érdekel? – felvontam a szemöldököm
- Ki keres? – pár másodpercig gondolkozott
- Annyi elég, hogy jobb, ha beszélsz vele. – azzal a kezembe nyomott egy mobilt. Összevontam a szemöldököm, de a fülemhez tartottam.
- Haló! – amikor megszólalt a telefonban, azt hittem, hogy falhoz vágom a készüléket
- Szia David! Rég beszéltünk. – üdvözölt mézes-mázosan Aro

2010. július 19., hétfő

Új blog!!! :)

Sziasztok!

Ez még nem az "1. fejezet". Először is, köszönöm azoknak akik eddig szavaztak. Nagyon aranyosak vagytok. Ha így halad a szavazás, akkor hamarosan olvashatjátok majd az új részt. ;) De most inkább a lényegre térek. A Bétámmal Dettyvel úgy döntöttünk, hogy indítunk egy közös blogot a saját történetünkkel. Még csak egy kis Prológus van fent, de amíg vártok a folytatásomra, addig örülnék ha benéznétek hozzánk. ;) Előre is köszönjük.
http://vilagokharca.blogspot.com/

puszi
Niky

2010. július 11., vasárnap

Szavazás!

Sziasztok!

Elég sokat gondolkodtam rajta, hogy folytassam-e a történetemet David életével úgymond. Végül... a Bétám meggyőzött, hogy folytatnom kéne, de én először tudni szeretném a ti véleményeteket. Ezért indítok egy szavazást, és ha úgy döntötök, hogy folytassam a történetet, akkor részemről oké. :) Szóval felkérnék minden kedves olvasómat, hogy szavazzon! Előre is köszönöm mindenkinek!

puszi
Niky

2010. július 6., kedd

Vámpír szerelem 43. fejezet

Sziasztok!
Nem akarok hegyi beszédet, mert tudom, hogy már tűkön ültök. Ezért próbálom rövidre fogni. Először is: Nagyon, nagyon köszönöm annak a 12 embernek akik megtiszteltek a hozzászólasukkal. Jól esett, hogy ennyire várjátok az új fejezetet, és a történetem is tetszik. Annak pedig még jobban örülök, hogy nem sértődtetek meg azon, hogy ilyet kértem. Másodszor: Külön köszönet Blackynek, aki lebétázta a fejezeteimet. Nagyon jó barátnő, és kiváló Béta :) (ezt a fejezetet még előle is eltitkoltam, szóval bocsi az esetleges hibákért :P). Harmadszor pedig: (bocsi, hogy csak köszöngetek xD) Köszönöm mindenkinek aki olvasta a történetemet. Ebből is tudom, hogy érdemes írnom. Azt hiszem ennyi. Nem akarlak titeket tovább feltartani. Szóval még egyszer mindenkinek nagyon, nagyon köszönöm. :)
FIGYELMEZTETÉS!!!!!!!: Aki könnyen elérzékenyül, vagy bármi ilyesmi :) Az készítsen magának be néhány papírzsepit, mert lehet, hogy szüksége lesz rá. Többet nem mondok. Jó olvasást az utolsó fejezethez!! :)
puszi
Niky
43. fejezet

Mire a ház elé értem már kint állt az egész család. Nem vesztegettem az időmet, a kis csapatunk élére álltam Carlisle mellé. Edward a másik oldalán állt. A Volturi klánt a három „király” vezette. Mögöttük pedig felsorakozott az egész hadsereg. Nyeltem egy nagyot, és kihúztam magam. Magamat nem féltem, de… a fiamat annál inkább. Végignéztem a családomon. Esme, Bella, és Renesmee hátul álltak. Előttük Emmett, és Rolsalie, mellettük pedig Jasper, és Alice párosa. David, mellém állt, de éreztem az űrt kettőnk között. Nem szólt hozzám, és nem érintett meg. Semmi utolsó szó, vagy bármi más. Csak a csend. A Volturi megállt előttünk élükön Aroval, aki természetesen mosolygott. Annyira letörölném az arcáról a mosolyt. Ökölbe szorítottam a kezem, és próbáltam visszafogni magam. Ezzel nem segítek senkin. Összekulcsolta a kezeit, és közelebb lépett hozzánk. A testőrök már jöttek volna utána, de ő leintette őket.
- Üdvözöllek Aro! – hajtotta meg a fejét Carlisle.
- Én is örülök neked, régi barátom! – ölelte meg, mire pár másodpercig megdermedtem. Mindig is Carlisle volt az igazi apám, és nem szeretném ha valami baja esne. Mikor eltávolodtak Edwarhoz lépett. – Az ifjú Cullen! Hát ismét találkozunk. – mosolygott, amit Edward nem viszonzott.
- Bárcsak én is azt mondhatnám, hogy örülök neked. – mondta halkan. Aro mosolya nem hervadt le. Inkább kiszélesedett.
- Másnak jobban örülnél igaz? – kérdezte gúnyosan, és felém villant a tekintete. Nem is tétovázott, azon nyomban előttem termett.
- Lányom, mily öröm téged újra látni! – mondta nyájasan, és várakozón kitárta előttem a karját. Elfojtottam egy fintort, és átöleltem. Ha tudnék hányni, most biztos azt tenném. Udvariasan kibontakoztam az ölelésből. Aro mosolyogva a fiam felé fordult.
- Ő lenne az? – kérdezte, mire én bólintottam
- Igen. David, ő itt Aro a… nagyapád. – az utolsó szót nagyon nehéz volt kipréselnem magamból. Aro kezet nyújtott neki. Beszéltem a fiamnak Aro képességéről, így nagyon jól tudja, hogy nem szabad a megnyitnia a pajzsát. Tudtam, hogy nem csak üdvözölni akarja, hanem letesztelni is. David rám nézett, mire én biccentettem. Egy halk sóhaj után ő is kezet nyújtott. Aro behunyta a szemét, és percekig úgy maradt. Figyeltem a reakcióit, ahogy mosoly terül szét az arcán.
- Tehetséges. Akárcsak az anyja. – nézett rám, mire én kifújtam a benntartott levegőt.
- Nem áll be hozzád! – mondtam élesen, de rám sem nézett. Ugyan elengedte David kezét, mégsem vette le róla szemét. A fiam állta a pillantását.
- Ezt nem te döntöd el. – suttogta
- De nem is te! – szűrtem a fogaimon keresztül, mire rám nézett
- Ha akarnám, már rég az enyém lenne.
- Soha nem lesz a tiéd. Ezt ne felejtsd el! Előbb állok vissza hozzátok, minthogy veletek legyen. – mutattam a kisebb hadseregre
- Ez ajánlat akart lenni? – kérdezte felvont szemöldökkel
- Ne álmodozz Aro! Az a hajó már elment. – farkasszemet néztünk, és nem voltam hajlandó tágítani. Végül Aro elmosolyodott, és David felé fordult.
- Talán kérdezzük meg a fiadat! – fixírozta tovább, mire közbe akartam lépni, de Carlisle megfogta a karomat. Nem rontottam Aronak, de nagyon akartam. – David, szeretnél hozzánk tartozni? – lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. Nem néztem rá, inkább félrefordítottam a fejem. Ha akar, beáll hozzájuk. Ebben nem akadályozhatom meg. Az ő élete, nem az enyém. Nagyon sokat meséltem neki, arról az időről, amikor a Volturival voltam. Megígérte nekem, hogy ő soha nem fog hozzájuk tartozni. Nem is lennének most kétségeim, ha nem vesztünk volna össze. Lehet, hogy már annyira gyűlöl, hogy távol akar maradni tőlem. Hátat fordítottam a párosuknak, és Edwardra néztem. Ugyanaz a félelem volt a szemében, ami az enyémben lehetett. Nem tudja olvasni David gondolatait, így nem tudja a válaszát sem. A fenébe! Mit meg nem adnék érte, ha most az egyszer tudná, hogy mire gondol. Carlisle megfogta a kezemet, és várta a választ. Félix engem fixírozott Jane mellől. Derűs mosoly terült szét az arcán, de az okát nem tudtam. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg David válaszolt.
- Köszönöm a szívélyes meghívást, de… nem hinném, hogy közétek való lennék. – elmosolyodtam, de nem fordultam felé.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Aro
- Teljesen. – mondta határozottan David, mire feléjük fordultam. Carlisle elengedett.
- Azért ha meggondolnád magad… szívesen látunk. – próbálkozott újra, mire a fiam fejet hajtott.
- Nem felejtem el. – mondta mosolyogva, amit Aro is viszonzott.
- Ugyanolyan makacs mint az anyja. – közölte sóhajtva, mire elvigyorodtam.
- Ezt bóknak veszem. - Aro szikrázó szemekkel méregetett. Mindig is utálta az engedetlenségemet, ahogy a szemtelenségemet is. Mégsem lohadt le a mosolyom. Aro megrázta a fejét, és a pár méterre álló sereg élére állt.
- Most viszont… térjünk a tárgyra. – tárta szét a karjait. Carlisle megakart szólalni, de megfogtam a karját.
- Had beszéljek én! – apám egy szelíd mosolyt küldött felém, majd bólintott - Miért jöttetek? – fordultam a Volturi felé.
- A hazugság bűn Sarah! – mondta éles hangon, mire megvontam a vállam
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
- Szerintem viszont pontosan tudod. Más dolog egy átlag vámpírnak hazudni, és más dolog a Volturinak hazudni. – mosolygott vidámság nélkül
- Nem hazudtam nektek. – tetettem az ártatlant, és próbáltam minél közömbösebben viselkedni.
- Akkor talán… ő hazudik? – kérdezte, és intette Dimitrijnek, mire az Ashleyt cibálta elő. Három testőr fogta le, így nem tudott védekezni. A szemében félelem volt. Ha nem lett volna vámpír sírt volna. De így csak vergődött a fogvatartói karjaiban.
- Ashley… - suttogtam, és odaakartam menni hozzá, de Edward nem engedett
- Ne! – mondta halkan, mire a szemem szúrni kezdett.
- Nos? – vonta föl a szemöldökét Aro
- Elmondok mindent ha elengeded. – közöltem azonnal, mire elmosolyodott
- Efelől nincs kétségem. Hallgatlak. – tette karba a kezeit. Edward elengedett, mikor megbizonyosodott róla, hogy nem teszek semmi ostobaságot.
- Honnan tudtad meg? – kérdeztem halkan
- Ne szaladjunk ennyire előre. Először tudni szeretném az igazat.
- Ha itt vagy, akkor valószínűleg már tudod. – néztem a vergődő Ashleyre.
- Lehet, de én tőled akarom hallani. – halkan sóhajtottam, majd minden elmondtam neki töviről hegyire. Senki nem szakított félbe, vagy mondta, hogy fejezzem be a magyarázkodást. Ezek szerint mindenki egyetért velem abban, hogy tudniuk kell. Mikor a történet végére értem, Aro felnevetett. – Nem mondom, nagyszerű ötlet volt. Ha nem hibázik Ashley egy icipicit, akkor nem is tudom meg. – nyeltem egy nagyot, és vártam, hogy folytassa – Épp egy kisebb munka után ért vissza, és megnéztem a gondolatait. Ő pedig egy kis részletnél nem figyelt, és megláttam egy kis emlékfoszlányt. Bent ültetek a házban, és éppen a tervről beszéltetek. Csak egy-két másodperc volt, de tudtam, hogy mi történt. Ezért is jöttünk ma ide. – nem várta meg, hogy válaszoljak. Vészjóslóan Ashley felé indult. Tudtam, hogy mire készül, és felé rohantam. Edward azonban utánam jött, és lefogott
- Ne! Eressz el! – Aro megállt a remegő barátnőm előtt. Az őrök körbeállták őket, és eltakarták a jelenetet. Csak Ashley szívbemarkoló sikolyát lehetett hallani. – Ne! Ashley! – kiabáltam, de nem kaptam választ. Edward nyakába borultam, mire ő megsimogatta a hátam. Aro mikor végzett megdörzsölte a kezeit, és ránk nézett.
- Te rohadék! – szűrtem a fogaimon keresztül
- Azért ne túlozz! Csak megtettem azt, amit meg kellett tennem. Ezért igazán nem hibáztathatsz. – megvonta a vállát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. David időközben mellém lépett. A tekintete dühös volt. Emmett, és Jasper állt mellette, ha le kéne fogniuk. – Most pedig, folytassuk! – vészjóslóan közeledett felénk. Félix megragadott, és nem tudtam szabadulni. Minden egyes családtagomat lefogta valaki. Edward előtt Aro állt. David pedig Alecet kapta. Jane, Renesmeet tartotta sakkban, de nem a képességével hál’istennek.
- Mielőtt Aro végez veled, még lesz egy kis elintéznivalónk. – suttogta Félix a fülembe, és végigsimított a combomon.
- Arra várhatsz! – szűrtem a fogaimon keresztül. Edward köré egyre többen gyűltek, és én tudtam, hogy mi következik.
- Ne! Kérlek, ne! – sikította Bella. Renesmee is kiabálni kezdett. Mindenki próbált szabadulni, de nem sikerült. Nem tudtam mit tenni. Csak vergődtem Félix karjaiban. Nem ölhetik meg! Őt nem!
- Ne öld meg! Könyörgök ne! – nem hallgatott rám. Edward még csak nem is ellenkezett. Kifejezéstelen arccal várta a halált. Behunytam a szemem, és próbáltam a képességemre koncentrálni. Nagyon rég nem használtam kínzásra, de most erre kellett. Kiengedtem a pajzsomat, és Félix köré löktem ki. A Volturinál megtanultam, hogy hogyan tudom az agyat úgymond „összenyomni” Annyira erős fejfájást tudok előidézni, hogy beleőrülhet a fájdalomba. Olyan mint Jane képessége, csak ez az agyra hat. Minden egyes idegszálammal erre koncentráltam, és végül… sikerült. Félix felordított, és elengedett. Azonnal Arora vetettem magam, de ő gyorsabb volt. Megfogta a nyakam, mire őt is kínozni kezdtem. Erőtlenül rogyott le a földre.
- Mit akarsz ezzel elérni? – kérdezte a fejét fogva.
- Hagyd békén őket! – szűrtem a fogaimon keresztül. Minden egyes Volturi katonát kínozni kezdtem, hogy ne tudjanak ránk támadni.
- Nem kínozhatsz minket egy örökkévalóságon át. Úgyis meghaltok egyszer. – ebben igaza volt. Nem csinálhatom ezt. Akkor olyan lennék, mint ők, és ezt nem akarom. Leállítottam a kínzást, mire Aro rám nézett.
- Egyezséget ajánlok! – mondtam határozottan. Nagy nehezen felállt, és a közeledő őröket leintette.
- Sarah, ne! – hallottam meg Edward hangját, de nem foglalkoztam vele.
- Hallgatlak!
- Nem kínzom halálra az összes vámpírodat, ha…
- Ha? – vonta föl a szemöldökét
- Ha békén hagyod az egész családomat örökre, és beéred velem. – néztem a szemébe. Meglepődött. Ahogy mindenki más is. Megértették, hogy mit akarok csinálni. Azonnal hozzám rohantak, de én felemeltem a kezem, és csendre intettem őket. Vártam, hogy Aro válaszoljon. Ő a két másik „király” felé nézett. Szavak nélkül kommunikáltak. Nem utasíthatja vissza azt ajánlatot, mert fél tőlem. Tudja, hogy képes vagyok az összes katonáját halálra kínozni ha akarom. Már az előtt tudtam a választ, hogy kimondták volna. Ugyanis Edward ledermedt mellettem.
- Rendben. – mondta mosolyogva Aro. Esme, Carlisle karjaiba omlott, és könnyek nélkül kezdett sírni. Én nem sírtam. Csak mereven néztem Edward szemébe. Egy világ fájdalma volt benne. Soha nem láttam még ilyennek. David a semmibe meredve állt mellettem. Vettem egy mély levegőt, és átöltem Esmet, és Carlislet.
- Mindig is ti lesztek az igazi szüleim. – suttogtam, és a többiektől is elbúcsúztam. Nem akarok érzelmes búcsút. Rosalie, Alice, Esme, Bella, Renesmee… mind sírtak. Én tartottam magam. A fiúk is közel voltak hozzá, de ők inkább le akartak beszélni. A végére hagytam Edwardot.
- Ezt nem engedem! – szűrte a fogain keresztül
- De igen. – mondtam mosolyogva, bár egyáltalán nem volt jókedvem.
- Nem engedem, hogy ezt tedd! – ölelt magához.
- Az én döntésem. Nem a tied. Csak egy valamit szeretnék kérni tőled! – suttogtam – Nagyon vigyázz a fiúnkra! Kérlek! Kell neki valaki, aki vigyázz rá! – Edward magához szorított
- Majd te vigyázol rá. – mondta síri hangon. Nyeltem egy nagyot, és eltávolodtam
- Megteszed? – kérdeztem, halkan, és végigsimítottam gyönyörű arcán amit már soha nem fogok látni. Azt hittem nem fog válaszolni, de végül bólintott. Mosolyt erőltettem magamra, és megpusziltam az arcát. Már épp indultam volna, mikor megfogta a kezemet.
- Ne menj! Nem tudok élni nélküled! – suttogta, és megcsókolta a kezemet. Ebben a pillanatban úgy éreztem magam mint régen. Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer lesz ilyen. Még mindig szeretem Edwardot, de… tudom, hogy ő már másé. Belenyugodtam.
- Van egy csodás feleséged, és két gyereked. Többet már nem is kívánhatnál. – mondtam halkan. Nem foglalkoztam vele, hogy Bella látja-e vagy sem. Közelebb hajoltam hozzá, és lágyan megcsókoltam Edwardot. Azt hittem nem viszonozza, de mégis. Ez volt az én búcsúcsókom. – Ha megkell halnom legalább a te csókoddal halljak meg. – suttogtam, majd mielőtt bármit is mondhatott volna, Davidhez mentem. A földet nézte mereven, és nem szólt egy szót sem – Csak, hogy tudd nagyon szeretlek, és… nagyon sajnálom, hogy hazudtam. Ezzel csak neked akartam jót, de már tudom, hogy nem volt jó ötlet. Nagyon vigyázz magadra! – mondtam halkan, és a szemem szúrni kezdett. David nem tett semmit, csak bámult a semmibe. Nem erőltettem a dolgot. Bólintottam, és Aro felé indultam.
- Végeztél? – kérdezte gúnyosan. Már épp válaszolni akartam, mikor meghallottam a fiam hangját.
- Anya! – omlott a karjaimba sírva. – Nem akarom, hogy elmenj! Mindent megbocsátok, csak ne menj el! Veled fogok élni az örökkévalóságig. Megveszem az összes kocsit ami csak megtetszik neked. Az iskolában annyiszor aggodalmaskodhatsz ahányszor akarsz. Nem érdekel mások véleménye. Úgy bánhatsz velem mint kiskoromban, csak ne menj el! Nem hagyhatsz itt! – ölelt szorosan magához, én pedig sírtam. Istenem!
- Nem lehet David! Nagyon sajnálom, de nem. De mindig veled leszek. Viszont szeretném ha nagyon vigyáznál magadra, és úgy élnél tovább mint eddig. Edward majd figyel rád.
- Én csak téged akarlak! – felnéztem az égre
- Megígéred nekem, hogy vigyázol magadra? – kérdeztem halkan. David eltávolodott tőlem, és belenézett a szemembe. Ebben a pár másodpercben éveket öregedett. Bólintott, mire én halványan rámosolyogtam. – Szeretlek, kicsim!
- Én is téged anya! – mondta halkan. Még utoljára megöleltem, majd egy futópillantást vetettem Edwardra. Egy sóhaj után Aro elé álltam. Az őrök pedig körém gyűltek. David felém rohant, de Edward szerencsére időben ott termett mellette. Valamit suttogott a fiunk fülébe, de még a vámpírhallásommal sem tudtam kivenni, hogy mit. Behunytam a szemem, és csak a jóra gondoltam. Az esküvőnkre Edwarddal, amikor David megszületett. Vagy az összes együtttöltött percre. Aro megfogta a karomat, de nem néztem rá. Viszont így is pontosan tudtam, hogy mosolyog. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki így örülhet a lánya halálának. Mikor a lángok felcsaptak körülöttem, még utoljára hallottam David kiáltását. Elmosolyodtam, és csak a jóra gondoltam. Azt hittem sikítani fogok a fájdalomtól, de… nem éreztem semmit. Csak a boldogságot, hogy békében halok meg. Hiszen minden jól sült el nem?! A családom biztonságban van, és nem halnak meg. Mindenki boldog lehet egy örökkévalóságon át. És… ez a lényeg.

50 évvel később

(David szemszöge)

Ismét Forksban. Hát nem fantasztikus?! Már több mint ötven éve, hogy meghalt anya, de még mindig pokolian hiányzik. Azt ígérte itt lesz velem mindig, és ez részben igaz. Hisz a szívemben örökké élni fog. Most mégis annyira nehéz újra itt lenni a forksi gimi előtt. Renesmee oldalba bökött, mire ránéztem.
- Nem megyünk be? – kérdezte mosolyogva, mire sóhajtottam
- De – mondtam kedvtelenül
- Egy idő után jobb lesz. Ha megszokod, hogy újra itt vagyunk… nem lesz baj. – próbált vigasztalni.
- Talán igazad van. – vontam meg a vállam, és mosolyt erőltettem magamra. – Menjünk! – indultam el, de egy hang megállított. Renesmee is megtorpant, de nem értette a reakciómat. Még én magam sem értettem.
- Mi az? – kérdezte, mire körbenéztem a parkolóban. Végül megtaláltam aamit kerestem. Nem hittem a szememnek. Apa, és Bella épp akkor értek be minket, és ők is kíváncsian méregettek.
- David, jól vagy? – kérdezte apa. Én még mindig a pár méterre álló nőt néztem. Pontosan olyan a hangja mint az övé. Ha ember lennék nem hallhatnám, de… nem vagyok ember. Mint egy holtkóros úgy indultam felé. Hallottam ahogy a többiek a nevem szólítanak, de nem álltam meg. Az ismeretlen lány épp az iskola térképét olvasgatta. Mosolyogva megálltam előtte, mire rám nézett. Elállt a szava. Már hozzászoktam, hogy így bámulnak rám az emberek, így nem is foglalkoztam vele.
- Szia! Segíthetek valamiben? – kérdeztem kedvesen, mire csak tátogni tudott. Végül megszólalt.
- Am… igen, azt… megköszönném. – dadogta. Pontosan ugyanolyan mint ő. A haját leszámítva. Anyának hosszú barna haja volt, míg neki szőke, és hullámos. A szeme viszont sötétbarna. A hangja pedig… Édes Istenem mit meg nem adtam volna, hogy még egyszer hadd halljam, és most tessék…
- David Cullen vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. – nyújtottam kezet, amit ő félszegen viszonzott. Összerezzent a hideg érintéstől, de hamar túltette magát rajta.
- Rebeca Monro. Én is örülök. – mosolygott rám. Erre vártam. A mosolya csodálatos.
- Új vagy itt?
- Igen. Ez az első napom. – vonta meg a vállát.
- Nekem is. De… már ismerem a helyet szóval… körbevezethetlek. – mosolyogtam rá, mire bólintott
- Hálás lennék érte. – mosolygott rám, majd elindultunk a suli felé. Apa felvont szemöldökkel méregetett, de én csak a fejemet ráztam, hogy majd később megmagyarázom. Valami hasonlóságot, viszont ő is észrevett, mert furcsán bámult Rebecára. Elmosolyodtam, hogy régen mennyit aggódtam, hogy anya ne babusgasson annyit. Most viszont már csak erre vágyok. Viszont… talán egyszer sikerül átvészelnem az elvesztését. Azt hiszem anyának igaza volt… mindig velem lesz. Bármi is történjen…

VÉGE

Új dizi! :)

Sziasztok!

Amíg várok a véleményekre gondoltam kicsit újitok az oldalon. Már untam azt a nagy feketeséget :/ Remélem tetszik az új kinézet. ;) Az új fejezetre pedig remélem már nem kell sokat várni. Már csak 3 embernek kell megerőltettnie magát, és írnia. :) Szóval mindent bele!!!

puszi
Niky

2010. július 1., csütörtök

Vámpír szerelem 42. fejezet

Sziasztok!

Ezt a fejezetet nem javította ki a Bétám, így előre is bocsi az esetleges hibákért. :) Ez az utolsó előtti fejezet, és mivel nem nagyon írtok hozzászólásokat, ezért csak akkor rakom fel az utolsó fejezetet ha összegyűlik 10 hsz. Most biztos nagyon utáltok :P De ez az utolsó előtti fejezet, és szeretném tudni, hogy mit gondoltok. Pl.: szeretném látni a tippelgetéseket, hogy szerintetek mi lesz a vége. Kinek kivel kéne összejönni-e. stb. stb. Szóval az utcsó fejezet akkor várható, amikor meglesz a 10 hsz. Úgy hogy ez rajtatok múlik, mert már az utolsó fejezet is kész van , és csak rátok vár. :)

puszi
Niky

42. fejezet

- Mi? De hát miért? Mi okuk lenne rá, hogy idejöjjenek? – zúdítottam rá a kérdéseimet
- Még mi sem tudjuk. – mondta halkan
- Mi az, hogy még ti sem tudjátok? A jövőbe látsz Alice, és nem tudod?! – kérdeztem élesen
- Igen a jövőbe látok, de az okokat nem tudom. – vettem egy mély levegőt
- Sajnálom. – Alice halványan elmosolyodott
- Semmi baj. Megértem, hogy ideges vagy, és félted a fiadat, de… próbálj megnyugodni.
- Ha az olyan könnyen menne. – minden elromlott. A boldog életemnek már nyoma sincs
- Lehet, hogy Renesmee miatt jönnek, mert azt hiszik, hogy vámpírgyerek. – borzadt el Bella, mire Edward magához ölelte.
- Biztos, hogy nem. Nem tudnak a lányunkról.
- És ha mégis tudomást szereztek róla? – kérdezte Esme
- Ugyan kitől? – kérdeztem
- Majdnem mindenki tud Renesmeeről. Ők nem szégyellik a gyereküket, mint egyesek. – szólalt meg a hátam mögött egy gúnyos hang.
- Anyád nem szégyell téged David. – kelt a védelmemre Carlisle
- Persze. Azért nem mondta el senkinek, hogy vagyok, mert annyira akart engem. – mondta hidegen. Edward közelebb lépett hozzá
- Lehet, hogy Sarah hibás, de nem kéne így beszélned róla. Hiszen ő az édesanyád. Ez csak számít valamit.
- Neki számított, hogy szükségem van egy apára? – nézett rám gyűlölködve. Inkább nem mondtam semmit. Jobb ha most adok neki egy kis időt, és nem szólalok meg. Lehet jobban járok. Ennél már úgysem lehet rosszabb.
- Abban igazad van, hogy el kellett volna mondania, hogy ki az apád. De… azt hitte így jobb lesz neked. Csak neked akart jót. – tette Edward a kezét a fiam vállára
- Így nekem ne akarjon jót! – szűrte a fogain keresztül. Edward már megakart szólalni, de én megakadályoztam
- Hagyd! Ne erőltesd ami nem megy! – ráztam meg a fejem. – Van más bajunk is! – Edward bólintott, és visszalépett Bella mellé. David üres tekintettel meredt maga elé. Sóhajtva fordultam Alice felé. – Mennyien jönnek?
- Majdnem az egész klán. – elismerően füttyentettem
- Nem semmi. Mi bajuk lehet, hogy ennyien jönnek? – kérdeztem tanácstalanul
- Fogalmunk sincs, de… ennek nem lesz jó vége. Megölnek mindannyiunkat. – mondta halkan Carlisle
- Amíg nem tudjuk, hogy miért jönnek, ebben nem lehetünk biztosak. – ráztam meg a fejem
- Igaza van. – szólalt meg Edward – Felkészülünk arra, hogy jönnek, de… nem tehetünk semmit. Nem állhatunk ki a Volturi ellen. Az kész öngyilkosság lenne.
- Szóval csak itt ülünk, és nem teszünk semmit? – kérdezte Emmett izgatottan
- Igen. – mondtam egyszerűen, mire furcsán kezdett méregetni
- Ezt nem mondhatod komolyan… - hüledezett
- Pedig teljesen komolyan mondom. – vontam meg a vállam, és leültem a kanapéra. A fejemet hátrahajtottam, és behunytam a szemem. Megfogunk halni. Ez biztos. Legalábbis nagyvalószínűséggel meghalunk. Csak a fiam hagy éljen. Nem érdekel, hogy nekem végem, de a fiam nem halhat meg. Azt nem engedhetem.
- Mikor jönnek? – kérdezte Carlisle. Nem nyitottam ki a szemem, csak a hangok alapján igazodtam el. Pontosan tudtam, hogy ki hol áll, és mit csinál. Néha nagyon jó lenne csak hallani, és nem látni semmit.
- Holnap. – mondta Alice, mire felpattantak a szemeim
- Hogy mikor? – kérdeztem rá, pedig nagyon jól hallottam
- Már úton vannak, és holnap délre már itt is lesznek. – nyeltem egy nagyot
- Ezt nem akarom elhinni. Hova a fenébe sietnek így? – kérdeztem halkan
- Valami, vagy valaki miatt idejönnek. – szólalt meg Jasper
- De minek? Ennek semmi értelme. Nem tettünk semmit. – mondta síri hangon Esme
- Mi nem, de… Sarah talán igen. – nézett rám Edward, mire mindenki felém fordult
- Mi a fenéről beszélsz? – kérdeztem élesen
- Mi nem tettünk semmi olyat ami miatt ide kéne jönniük. Viszont te… ki tudja mit tettél tíz év alatt. – idegesen felé közeledtem, és képes lettem volna megütni is ha kell.
- Nem tettünk semmi rosszat mi sem. – hallottam meg David hangját, mire megtorpantam. – Kerültük a feltűnést, és csak akkor mutatkoztunk ha nagyon szükséges volt. Nem szolgáltunk rá, hogy a Volturi idejöjjön. – és ekkor döbbentem rá, hogy mi lehet a baj. Külön-külön nem tettünk semmit, de együtt… tettünk valami nagyon rosszat. Nem tudtam megtartani magam, így leültem ismét a kanapéra.
- Mi a baj? – jött mellém Rosalie, de én csak a fejemet ráztam. Elővettem a mobilomat, és tárcsáztam Ashley számát. – Kit hívsz? – nem feleltem. Csak hallgattam ahogy kicsöng a telefon, de senki nem veszi fel.
- Könyörgök vedd fel! – kérleltem halkan, és csak vártam. Végül foglaltat jelzett. – A fenébe!
- Mi a baj? – jött mellém Esme is.
- Tudom miért jönnek…- suttogtam
- Miért? – kérdezte Renesmee
- Rájöttek. Rájöttek, hogy átvertük őket, és nem változtattuk át Bellát. – mindenki elhallgatott. Davidnek ezt is elmeséltem, szóval pontosan tudja, hogy miről van szó.
- De már vámpír. Már nem kell, hogy megöljék. – sírta Renesmee. Még soha nem láttam vámpírt sírni, de végül is ő félig ember. Legördült egy könnycsepp az arcán, és az anyjához bújt. Régen David is mindig ezt csinálta. Most már hozzám se szól.
- Az még nem változtat semmin. Hazudtunk nekik, és ez a lényeg. Ők csak ezt fogják figyelembe venni. Mindannyian megfogunk halni. – hajtottam le a fejem, mire Rosalie átkarolta a vállam.
- Csak van valami megoldás. – hallottam meg David hang ját mellőlem.
- Nincs. Már nincs semmi remény. – mondta Edward halkan
- De neked nem kell meghalnod. Se Renesmeenek. – néztem az említettre, mire az kérdőn viszonozta a pillantásomat.
- Ezt hogy érted? – rázta meg a fejét, mire sóhajtottam
- Ti még meg sem születettek amikor ez történt. Tehát semmi közötök nincs hozzá. – vontam meg a vállam
- A Volturi nekik sem fog kegyelmezni. – mondta Bella
- Lehet, de… egy próbát megér. – hunytam be a szemem
- Erre, akkor sem építhetünk.
- Miért mire építhetünk? – csattantam fel – Így is-úgy is meghalunk, legalább a gyerekek maradjanak éledben! – Edward bólintott
- Igazad van. Ők a legfontosabbak. – legalább valamiben egyetértünk. Ez az utolsó alkalom, hogy így együtt lehetünk. Édes Jézusom! Mi lesz itt holnap?! Mindennek vége lesz. Az egész hercehurcának. Ennek részben örülök, de... a másik felem ordít, hogy még élni akar a fiával. Csak ő maradjon éledben. Könyörgök, legalább ő!

(Másnap reggel)

Az egész estét azzal töltöttük, hogy beszélgettünk. Próbáltuk az utolsó perceket is kihasználni egymással. Vagyis ők beszélgettek. Én csak ültem a konyhában, és próbáltam elérni Ashleyt, de sikertelenül. Mi lehet vele? Ha rájöttek, akkor őt már megölték. Nem, az nem lehet. Arra még gondolni sem merek, hogy meghalt. David nem beszélt velem egész este. Próbáltam szóra bírni, de nem sikerült.
- Mi a helyzet? – lépett be a konyhába Edward, mire ránéztem
- Nem veszi fel. Hiába hívom… semmi. Még vissza sem hív. Félek valami nagy baj történt vele. – fordultam meg, és a tájat kezdtem pásztázni. Edward mögém lépett, és hátulról átölelt. Annyira régóta várok már erre. Talán utoljára állunk így.
- Nem lesz semmi baj. – suttogta a fülembe
- Ezt te sem gondolod komolyan. Megölnek minket.
- Hisz még az sem biztos, hogy azért jöttek mert rájöttek valamire.
- Ez igaz, de… más okuk nincs. – Edward megpuszilta a nyakam, mire a mellkasának vetettem a fejem, és behunyt szemmel élveztem a közelségét. – Mostában egyre többet gondolok rá, hogy milyen lenne együtt nevelni Davidet. Tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni. Főleg most nem, de… jó érzéssel tölt el, hogy van egy közös gyerekünk. Aki mindig összeköt minket. – mosolyodtam el halványan
- Régen mindent megadtam volna ezért. – suttogta. Kinyitottam a szemem, hogy felé forduljak, de megláttam az ablakon keresztül az ellenséget. Vészesen közeledtek hozzánk, és mi nem tehettünk ellene semmit.
- Szólj nekik! – utasítottam Edwardot, mire ő a nappaliba rohant. Már messziről láttam Aro levakarhatatlan mosolyát. Nyeltem egy nagyot, és én is kifelé indultam.