Hírek!

Sziasztok!

Szeretném azt mondani, hogy jó hírekkel szolgálhatok, de sajnos nem...:( Nagyon sokat gondolkoztam az utóbbi időben azon, hogy mi legyen a bloggal. Reménykedtem benne, hogy egyszer csak megszáll majd az ihlet, és sikerül valamit írnom, de nem jött össze.
Megírtam ezt a történetet, és hiba volt kezdeni még egyet. Úgy gondoltam, hogy van bennem annyi, hogy megírjam, de nem. És ez engem bánt szerintem a legjobban. Tudom, hogy most cserbenhagylak titeket, és lehet utálni emiatt, de szörnyen sajnálom. Nincs értelme annak, hogy hiába várakozzatok rám, szóval... Befejeztem ezt a történetet. Akinek csalódást okoztam, attól ezerszer is bocsánatot kérek, mert szörnyen rosszul érzem magam miatta. De az utóbbi időben már teljesen elvesztem, és nem tudtam semmit írni. Vártam hátha lesz valami, de nem. Egyszerűen már nem érzem magamének ezt a történetet. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek aki kiállt mellettem, és olvasta a blogomat. Nagyon sokat jelent nekem, hogy ennyire érdekelt titeket az írásom. Ezért is lesz nehéz abbahagynom, de nem tehetek mást. :/ Néha talán felteszek majd pár dolgot az oldalra, de nem ígérem meg.

SAJNÁLOM

puszi
Niky

Szavazás!

Sziasztok!

Aki olvasta a novellámat, és tetszett is neki, az kérem szavazzon rám ezen a címen!
http://moonlight-darkangel.blogspot.com/ Mindenkinek előre is köszönöm a szavazatát. :)

puszi
Niky

Díj!

Szabályok:

1.Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és aki elküldte!
2.A logót ki kell tennem a blogomban!
3.Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4.Írnom kell magamról 7 dolgot!
5.Tovább kell adni a díjat másik 7 blogtársamnak!
6.Be kell linkelnem őket!
7.Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

1. Nagyon szépen köszönöm Blackynek, akit imádok!! :)
2. Megtörtént.
3. http://orokszrelem.blogspot.com/
4. - imádok írni.
- 4 blogom van, de csak 3-at használok belőle
- szeretem az állatokat
- nagyon szeretek olvasni
- szeretek sportolni
- zene nélkül nincs életem
- kedvenc színeim: zöld, kék, fekete
5. http://www.robsten-diaries.blogspot.com/
http://moonlight-darkangel.blogspot.com/
http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/
http://torekeny-valosag.blogspot.com/
http://www.damienlapja.gportal.hu/
6. Megtörtént
7. Megtörtént. :)

Köszi ezerszer Blacky!!!! :)

Vámpír szerelem II. 4. fejezet

Sziasztok!

Most, hogy kezdődik a suli nem tudom, hogy mikor lesz időm frisselni. De ígérem sietek, és megpróbálok minden héten új fejezetet hozni. :/ Addig is itt az új feji!! :)

puszi
Niky

4. fejezet


Vadászni mentem. Úgy voltam vele, hogy inkább táplálkozok, minthogy az állítólagos családommal legyek. A veszekedés kezdett eléggé elfajulni, így jobb, hogy eljöttem. Edward, szerint nincs igazam, de én tudom, hogy mi az igazság. Nekem ő már nem az apám, hanem csak... Edward. Mindenki hallotta a veszekedésünket, de nem avatkoztak közbe. Amikor kirohantam a házból, még csak hozzám sem szóltak. Úgyis tudom, hogy kivel vannak. Mindenki szerint egy őrült vagyok csak azért, mert hiányzik az anyám. Nem tehetek róla, hogy szeretem. Ha pedig elmondanám nekik, hogy mit láttam ma az erdőben. Biztos vagyok benne, hogy még jobban kételkednének bennem. Már ha ez még ennél jobban lehetséges.
Körülbelül a tizedik szarvas után úgy gondoltam, hogy végre elteltem, és több már nem kell. Letelepedtem egy fatövébe, és próbáltam kitisztítani az agyam. Most mit csináljak? Kérjek bocsánatot? De minek? Hiszen igazam volt, és tudom, hogy ezt ő is tudja, csak nem vallja be magának. Nem tudok erre mit mondani.

Mit nem adnék érte, ha még egyszer láthatnám anyát. Csak egy pillanatra, hogy tudjam jól van, és hogy jó helyre került. Hiába mondta nekem mindig, hogy ő pokolra jut, mert ölt már embert régen, én tudtam, hogy jó "ember". Tiszta szívből szeretett engem, és ez volt számomra a legfontosabb. Gyűlölte a Volturit, azért amit vele tettek, és meg is értettem. Ashleyvel is végeztek, pedig nem tehetett semmiről. Be kell valljam egy ideig éreztem valamit Ashley iránt, és nagyon megrázott amikor megölték. De aztán jött Rebeca, és mindent megváltoztatott. Csodálatos érzés, hogy elfogad annak ami igazából vagyok, és nem ítél el. Nem menekül el fejvesztve, hanem boldog velem. Kivirul ha együtt vagyunk, és ez sokat jelent nekem. Félek mi lesz, ha a Volturi rájön, hogy egy ember tud rólunk, de nagyon remélem, hogy ez nem fog megtörténni. Még a családomnak sem mondtam el, hogy tud rólunk, akkor más honnan tudná? Ha Edward, a közelben van elrejtem előle Rebeca gondolatait, azzal az ürüggyel, hogy nem akarom, hogy a fejében turkáljon. Elfogadta ezt, de nem jó szívvel. Attól fél, hogy majd Rebeca rájön, hogy mik vagyunk, és elhagy engem. Ha tudná, hogy emiatt már nem kell aggódnia...

Sóhajtva behunytam a szemem, és a fának döntöttem a fejemet. Olyan jó ez a csönd, hogy senki nincs aki zavarna, és nyugi van. Ez hiányzik nekem már mióta.

- David! - felpattantak a szemeim. Tudtam, hogy kinek a hangja ez, és igazam volt. Anya állt előttem. Ugyanolyan volt mint legutóbb. Feltápászkodtam, és elé léptem.

- Élsz, vagy csak képzelődöm? - rám mosolygott, és csak most jöttem rá, hogy mennyire hiányzott ez nekem.

- Tudod jól, hogy már nem élek. Hiszen ott voltál. Mindent láttál, és hallottál, ami ott történt. - még akkor is mosolygott, amikor a haláláról beszélt. Mintha örülne annak, hogy meghalt.

- Miért hagytál el anya? Miért mentél el? - kérdeztem síri hangon, és a nem létező könnyek szúrták a szememet. Anya felemelte a kezét, és végigsimított az arcomon. Nem olyan volt mint egy emberi kéz. Inkább, mint egy lepke szárnya, olyan puha volt, és ha nem láttam volna, hogy itt van, azt hinném, hogy csak a szél.

- Tudod, hogy nagyon szeretlek. - két kezembe fogtam majdnem átlátszó kezét. Nem sokat éreztem belőle, de ott volt.

- Én is nagyon szeretlek anya. De nem tudom mi lesz most. Nem tudom, hogy mit kéne tennem. - ráztam meg a fejem

- De igen tudod. Nagyon jól tudod, hogy mit fogsz tenni, csak még nem vagy magadban elég biztos.

- Minek tenném meg, amit akarok, ha nincs értelme? Csak ártanék vele, és semmi haszna nem lenne.

- Ez nem igaz! Bízz magadban David! Az én fiam vagy, és tudom, hogy jót fogsz tenni. Lehet, hogy nem lesz nagy haszna, de valami meg fog változni... - a szívem fölé tette a kezét - ... itt bent. Ha nem tartod magadban, hanem elmondod ami bánt, akkor nem lesz semmi baj. Ha apáddal ma nyugodtan beszéltél volna, akkor nem lennétek most összeveszve. - mondta halk sóhajjal

- Honnan tudod, hogy összevesztünk? - vontam föl a szemöldököm, amin csak sejtelmesen elmosolyodott.

- Értsd meg őt is David! Nem akar téged bántani, de van, hogy az embernek nincs más választása. Te is tudod. Azért nem mondod el, hogy Rebeca tud, arról, hogy mi vagy, mert azt hiszed nincs más választásod, pedig van.

- Honnan tudsz ennyi mindent? Azt mondtad nem élsz, akkor hogy...

- Megígértem neked, hogy mindig veled leszek, és ezt be is tartom. Mindig veled vagyok David. Attól, hogy nem látsz én még ott vagyok neked. Nem tudlak elhagyni, mert szeretlek. Te vagy az én kisfiam. - közölte sugárzó arccal, nekem pedig bűntudatom lett

- Nem vagy rám büszke anya. Nem, lehetsz rám büszke, mert nincs miért. Csalódást okoztam mindenkinek, pedig nem akartam.

- Ez nem igaz. Büszke vagyok rád, és mindig is az leszek. Ismerlek, és tudom, hogy nem fogok benned csalódni soha. - vettem egy mély levegőt

- Azt mondtad múltkor, hogy segíteni jöttél. Miben kell segítened? - vontam össze a szemöldököm, mire elmosolyodott

- Időben megtudod. - puszilta meg a homlokomat, majd eltávolodott tőlem.

- Várj, most hova mész?

- Nem maradhatok itt örökre David! Már nem élek. - fordított nekem hátat, és a fák felé sétált.

- Anya, várj! Ne menj el! - léptem felé, de már nem láttam őt. Eltűnt, nyomtalanul.

- Vigyázz Rebecara! - hallottam még az utolsó mondatát, majd semmi. Csak a csönd, és semmi más. Megráztam a fejem, és már tudtam, hogy nem képzelődök. Itt van. Lehet, hogy nem él, de nem is halt meg. Még mindig velem van, és ez a fontos. Betartotta az ígéretét. Most viszont nekem kell megtennem valamit, ami nem várhat tovább.



Visszafutottam a Cullen házba, és a szobámba mentem pakolni. Elővettem egy kis táskát, és néhány ruhát gyorsan beledobáltam. Készpénz, telefon, papírok, és minden amire csak szükségem lesz. Hirtelen kinyílt az ajtó, és Carlisle jött be.

- Ne most nagyapa, kérlek! Dolgom van!

- Megtudhatnám, hogy hova mész?

- Csak... van egy kis dolgom. Pár nap, és visszajövök. - húztam be a táskát, majd a vállamra vettem. Az ajtóban, még megálltam előtte. - Megígérem. - fogtam meg bíztatón a vállát, majd lerohantam a nappaliba. Edward, a kanapén ült Bellával. Vettem egy mély levegőt, és inkább elvettem az első kocsi kulcsot ami a kezembe akadt.

- Nem mondod el hova mész? - kérdezte hirtelen, mire felé fordultam

- Semmi közöd hozzá, Edward! - az utolsó szónál egy kicsit elkerekedtek a szemei, de csak halkan válaszolt - Vigyázz magadra! - nem méltattam válaszra, és inkább a garázsba mentem. Mielőtt a reptérre megyek, még el kell búcsúznom Rebecától. Nem akarom, hogy aggódjon. Utána pedig...irány Volterra.

Vámpír szerelem II. 3. fejezet

Sziasztok!

Bocsi a kimaradásért, de beteg voltam, és nem tudtam feljönni. Most viszont már minden a régi, és itt az új fejezet!!! Jó olvasást hozzá! :)

puszi
Niky

3. fejezet

Amit láttam az az édesanyám, ez biztos. De… mégsem. Teljesen áttetsző volt, ugyanabban a ruhában mint, amikor megölték. Csak pár méterre állt tőlem, de nem éreztem semmit. Ha nem látom, és hallom a hangját, nem is érzékelem, hogy itt van. Kedvesen mosolygott rám, de pár pillanatig megszólalni sem tudtam.
- David! – mikor a nevem szólított minden egyes porcikám megremegett. Furcsán vízhangzott a hangja.
- Te… nem lehetsz itt. Meghaltál. Láttam. Nem élhetsz… - suttogtam elhaló hangon, mire szikrázóan rám mosolygott.
- Megígértem, hogy veled leszek mindig.
- Ha élnél, akkor már nem itt lennél, hanem a Culleneknél. Apánál. Nem élhetsz… - ismételtem meg magam, és próbáltam el is hinni. Nem él. Nem úgy néz ki mintha élne, de… nem lehet szellem. Az… lehetetlen.
- Semmi nem lehetetlen. – összevontam a szemöldököm. Mióta tud olvasni a gondolataimban? Anya mosolyogva tett felém egy lépést, majd megtorpant. Mintha nem tudná, hogy mit tegyen. – Segíteni jöttem…
Ekkor hallottam meg Rebeca lépteit a hátam mögött. Miért is gondoltam, hogy ott marad, ahol kértem?!
- David! Hála az égnek. Úgy aggódtam. – futott mellém, mire felé fordultam.
- Jól vagyok. – néztem mélyen a szemébe, majd a hátam mögé pillantottam. Nem volt ott senki. Lehet, hogy csak álmodtam az egészet?
- Kihez beszéltél? – megráztam a fejem
- Senkihez. Csak… azt hittem van itt valaki. Nem kell aggódnod. – simítottam végig az arcán, majd magamhoz öleltem.

Hazavittem Rebecat, majd a Cullen ház felé vettem az irányt.
Anya, vagy az a valami nem tért vissza a délután folyamán. Lehet, hogy tényleg csak álom volt ez az egész. De nem álmodhatok. Vámpír vagyok, az istenért! Akkor mi volt az amit láttam? Kísértet? Szellem? Csak egy képzelgés, a hiánya miatt? Fogalmam sincs, de muszáj megtudnom. És akármennyire is volt furcsa, vagy félelmetes, nekem… látnom kell még. Ez őrültség tudom, de amikor ott volt, akkor úgy éreztem magam, mint régen. Hogy mindenem megvan, mert velem van az anyám. Mióta elment nekem csak Rebeca van, és hiába szeretem őt jobban az életemnél, ha közben hiányzik még valami, vagy inkább valaki. Nem hozhatom vissza. Ezzel tisztában vagyok, de ha van rá mód, hogy láthatom még őt, akkor mindent megteszek! Még egy őrültségre, is… képes vagyok. Amihez egyáltalán nem fűlik a fogam.
Beparkoltam a garázsba, és megint szembetaláltam magam az édes féltestvéremmel. Nem mondom, hogy nem szeretem Renesmeet, sőt… De mostanában egyre többet aggodalmaskodik, és nyaggat minden hülyeséggel. Próbáltam szó nélkül elmenni mellette, de nem engedett. Ha akarnám eltávolíthatom magam elöl, de az neki lesz rossz. Anya rengeteget tanított önvédelemre. Azt mondta, hogy bár nem biztos, hogy szükségem lesz rá… jó ha megtudom magam védeni, ha sor kerül rá. Mikor néha Emmettel, vagy Jasperrel harcolok, csak akkor érzem magam elememben. Mintha a verekedés, vagy az adrenalin éltetne. Amikor vadászok nem tudom megállni néha, hogy ne pusztítsak ki egy fél erdőt. Ilyenkor nem tudom, hogy mi van velem. De egyszerűen… kikapcsol. Néha még Rebeca mellett sem tudok úgy ellazulni, mint amikor kiélhetem magam. Ezért is vadászok mindig egyedül, és ott, ahol senki más. Ha megtudnák, megint jönne a blablabla.
Renesmee, karba tett kézzel nézett rám.
- Mi van? – kérdeztem élesen, mire megforgatta a szemeit.
- Apa beszélni akar veled.
- Mond meg neki, hogy nem érek rá!
- Mond meg neki te! – közölte durcásan. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, majd eltoltam magam elől, és felmentem Carlisle irodájába. Éppen valami több ezer oldalas könyvet bújt, de amikor meghallotta, hogy jövök felnézett rám. Halvány mosolyt küldött felém, de nem volt valami boldog.
- Szia! Nem zavarlak sokáig, csak szeretnék két igazolást kérni. Magamnak, és Rebecanak. – Carlisle összevonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Elővett két papírt, majd kitöltve odaadta.
- Edward, beszélni szeretne veled. – mondta komolyan. Ezt ma már hallottam!
- Köszönöm az igazolásokat. – közöltem hidegen, majd a szobámba mentem. A táskámat ledobtam az íróasztalom mellé, majd elővettem a mobilomat. Két másodperc sem kellett, és már meg is volt a szám amit kerestem. Az ujjam a hívás gomb felett időzött.
Apa ebben a pillanatban rontott be a szobámba. Sóhajtva elraktam a telefont.
- Kopogni luxus? – kérdeztem hidegen, majd unottan ránéztem
- Hol voltál?
- Ha akarnád már rég tudnád. – vontam meg a vállam, és leültem a kanapéra. Az egyik kezemet a támláján nyugtattam, a másikat pedig a karfáján. Apa fáradtan megmasszírozta a halántékát.
- Mindannyian nagyon aggódtunk, amikor a telefon után, csak úgy eltűntél.
- Nem eshet semmi bajom. Nem tudom mit aggódtok. – közöltem gúnyosan
- Igazából… amikor Rebeca sem jött iskolába, tudtam, hogy veled van. És épp ettől ijedtem meg. Nagyon felhúzott, hogy Aro felhívott, és féltem a következményektől. – pár másodpercig mérlegeltem a szavait. Végül megértettem.
- Azt hitted, hogy megtámadom Rebecat? – vontam föl a szemöldököm
- Én csak… - halkan sóhajtott
- Jó, hogy ennyire bízol bennem.
- Én bízok benned. De mostanában annyi minden történt. Te pedig… egyre furcsább vagy. Nem hozhatod vissza Saraht, és ha csak az miatt vagy Rebecaval, mert… hasonlít rá, akkor… - erre már felpattantam
- Nem tudsz te semmit róla! Anyát sem ismerted! Elhagytad, amikor találtál magadnak mást! – elsötétült a tekintete.
- Még csak nem is éltél, amikor ez történt. Fogalmad sincs róla, hogy mit éreztem! – szűrte a fogai között
- Anya szeretett téged! De te nem! Soha nem szeretted! Csak azért voltál vele, mert nem volt más!
- David! Fejezd be! – most már nem tudtam befejezni. Az utóbbi idő minden szenvedése felgyülemlett bennem, és muszáj volt valahogy kiengednem magamból. Elvesztettem az egyik legcsodálatosabb „embert” akit csak ismerek, és már nem jön vissza.
- Miattad szenvedett annyit, és miattad volt boldogtalan egész életében! Te kényszerítteted a Volturi karjaiba, és te tehetsz róla, hogy annyi ember meghalt az ő kezei álltál! Soha nem mondta el nekem, de tudtam, hogy milyen bűntudata van emiatt. Tudtam, mert én ismertem őt a legjobban. Én voltam vele ott, amikor más nem! Te hol voltál akkor? Hol voltál, amikor szenvedett? Sehol… Élvezted az életet Bellaval, és Renesmeevel. Azt hiszed tudod mi az a szenvedés, és lehet, hogy sajnálod anya halálát, de nem szenvedsz úgy, mint én! Magadat sajnáltatod, pedig nincs miért! Az egész miattad van! Anya miattad halt meg! - keltem ki magamból, mire ökölbe szorult a keze, és remegni kezdett. – Te ölted meg őt! – suttogtam gyűlölettel teli hangon. És ekkor szakadt el nála a cérna. Akkora pofont adott, hogy ember ettől már rég meghalt volna. Nekem csak a fejem fordult a másik irányba. Annyira nem ütött erősen, hogy falhoz vágjon.
- Amíg nem ismered az előzményeket, addig ne ítélkezz! Főleg ne felettem! – közölte szárazon. Dühös tekintettel néztem rá.
- Nekem te nem vagy az apám! – közöltem hidegen, majd kimentem a szobámból.

Holdfény

Sziasztok!

Ez még nem az új fejezet, de már az is készül. :) Jelentkeztem egy novella író pályázatra, és gondoltam kiteszem a művemet, ha valaki elszeretné olvasni. Az új fejezet szombaton lesz valószínűleg!!!! :D

puszi

Niky

Holdfény

Ismét egy unalmas nap. Ennél rosszabb már nem is lehet. Tizennyolc éves vagyok, és minden nap egy újabb kihívás számomra. Az iskolában sok barátom van, de… úgy érzem, hogy egyedül vagyok. Mintha egyedül lennék a világban, és senki nem értene meg. Nincs ennél szörnyűbb érzés a világon. Maga a suli nem is lenne baj. De van még valami…
- Kate! Indulhatnánk végre? – kérdezte az idegesítő bátyám. Egy hangos sóhaj után lementem a földszintre a táskámmal együtt. – Mit csináltál eddig? – értetlenkedett Will
- Fésülködtem. – hazudtam, majd a kocsi felé vettem az irányt. A bátyám dünnyögött valamit, de nem figyeltem rá. Kedvtelenül beültem, és vártam, hogy elinduljunk. Will is beült végre.
- Hogy tetszik az új szerzeményem? – kérdezte, mire ránéztem. Eddig észre se vettem, hogy új kocsija van. Végignéztem a fekete Mercedes belsején, majd megvontam a vállam. Will csak sóhajtott, és egy fejrázással elindította a kocsit. Nem néztem rá. Alig vártam, hogy kiszállhassak. Szó sincs róla, szeretem a bátyámat, de… nem ért meg engem.
Missoula nagy város. Kiskorom óta itt élek. Már lassan három éve, hogy meghaltak a szüleim, és a bátyámmal élek. De valószínűleg már nem sokáig. Csak arra vágytam, hogy betöltsem a tizennyolcat, és elhúzzak innen. Jó messzire. Régen imádtam ezt a helyet, de most már… egyáltalán nem szeretem. A szüleim halála óta pontosabban szólva. Nem szűkölködök anyagi gondokban. Rengeteg pénzt hagytak ránk, amiből én ugyan nem költök sokat, de a bátyám annál inkább. Ezt bizonyítja ez az új kocsi is. Mikor meghaltak anyáék, Will lett a gyámom. Ő huszonegy éves, és egyetemre jár. Régen az én álmom is egyetem volt, de… az már régen volt. Megváltoztam, és már semmi nem olyan mint régen.
Egy hosszú unalmas út után a sulihoz értünk. Sóhajtottam, majd kiszálltam a kocsiból. Mielőtt becsukhattam volna az ajtót, Will még megszólalt.
- Otthon találkozunk. – bólintottam, majd elindultam a suli felé. – Ja, és Kate! – kelletlenül visszafordultam. – Vigyázz magadra. Ezzel nem segítesz a dolgokon. – megráztam a fejem, és köszönés nélkül bevonultam. Üdvözöltem minden egyes ismerősömnek, de beszélgetni nem álltam le most velük. Ahhoz most nagyon nincs hangulatom. A szekrényemhez mentem, és bedobtam a táskámat. Kivettem a matek cuccomat, de majdnem el is ejtettem. Émelygés tört rám.
- Ne! Kérlek, ne most! – suttogtam. Így is elég bajom van, és most még ez is… Marha jó! Mikor kicsit jobban lettem, dühösen becsaptam a szekrényajtót, és beleütköztem egy félistenbe.
- Hé, hé, hé, jól vagy? – kérdezte az ismerős.
- Nicholas. Bocs egy kicsit… ideges vagyok ma. – ráztam meg a fejem, mire összevonta fekete szemöldökét. Nicholas Bowert kiskorom óta ismerem. A szüleink barátok voltak, mi pedig folyton együtt lógtunk. Hosszú mogyoróbarna haja a válláig ér, és annyira… selymes. (Nem mintha azt fogdosnám mindig, de… volt már rá példa, hogy néha megérintettem.) Kék szeme pedig megigéz ha ránézel. Koptatott farmer, és fekete póló volt rajta. Legalább egy nyolcvan magas, és csupa izom. De nem olyan body builder. Van rajta izom, de nem vitte túlzásokba az edzést. Azt mondja csak azért edz, hogy ne legyen dagadt. Nem mintha ez lehetséges lenne nála. Nekem ő olyan mint egy hatalmas aranyos, maci. Bár régóta ismerem, csak középiskolában jöttem rá, hogy beleestem. Ez még nem is lenne baj, de… nem akarom azzal elrontani a barátságunkat, hogy bevallom neki. Nekem így jó, hogy gyönyörködök benne nap, mint nap, és nem teszek semmi gyanakvót.
- Te mikor nem vagy ideges? – forgatta meg a szemeit. Szó nélkül elmentem mellette, de ő persze könnyedén utolért. – Na jó, nem cukkollak ma. – mosolygott rám ellenállhatatlanul, amit én próbáltam figyelmen kívül hagyni. Több-kevesebb sikerrel. Mivel a matek terem egy másik épületen van kimentem az udvarra, és gyorsított léptekkel folytattam az utamat. Persze ha akartam volna se tudom lerázni, mert ugyanakkor van matekja amikor nekem. Hát nem fantasztikus? És mellettem ül. Ennek egy másik napon örülnék, de ma… ki van zárva. – Figyelj már rám egy percre kérlek!
- Ne most Nick! – feleltem szárazon, mire sóhajtott.
- Meg kéne tenned nekem valamit. – mondta halkan, de nem érdekelt
- Nem.
- Még azt sem tudod, hogy mit akarok.
- Akkor sem! – ekkor hirtelen megállt, de én mentem tovább. Persze már nem olyan gyorsan mint eddig. Beharaptam az alsóajkamat. Miért nem tudok rá haragudni? Pár méterre megálltam tőle, és karba tettem a kezem. Már ahogy a könyveim engedték. Nála is voltak könyvek, de ő lazán megfogta az egyik nagy kezében maga mellett. A másik keze a zsebében volt. Nyeltem egy nagyot, és elszakítottam a tekintetem a csodás felsőtestéről. – Mit akarsz? – kérdeztem halkan. Látszott rajta, hogy küzd magával
- Szóval… tudod… - idegesen megvakarta a tarkóját
- Bökd már ki! – emeltem égnek a szememet
- Na jó, de ne légy még idegesebb! Segítened kéne, hogy összejöhessek Veronicával! – ez úgy hatott rám mint egy hatalmas pofon. Veronica egy ribanc. Játssza előttem, hogy mennyire kedvel, de közben mindennek elhord. Bár… én is ezt teszem vele, csak én a szemébe mondom. Tipikus pláza cica. Szőke haj, kék szem, miniszoknya, stb. stb. Nick is nagyon jól tudja, hogy nem vagyunk jóban. Még ez nem is lenne baj, de… hogy hozzam össze bárkivel, ha én vagyok beleesve? Percekig csak tátogni tudtam. Végül megráztam a fejem.
- Felejtsd el! - mondtam halkan, majd elindultam. Azt hittem ott marad, de e-helyett megfogta a karom, és szembefordított magával. Csak pár centire volt az ajkunk egymástól, és én azt hittem, hogy elájulok. Vajon olyan puhák az ajkai mint amilyenek kinéz? Nyeltem egy nagyot.
- Kérlek! Te vagy a legjobb haverom, és csak te segíthetsz!
- Nagyon jól tudod, hogy mi utáljuk egymást. – Nick vett egy mély levegőt
- Tudom, de… beszélj vele! A kedvemért. Kérlek! – nézett rám kiskutya szemekkel
- Ne nézz így! – próbáltam elfordítani a fejem, de nem engedte el a tekintetem.
- Kérlek! – lehelte halkan. Kiszáradt a szám.
- Miért teszed ezt velem? – kérdeztem halkan – Beszélek vele, de nem ígérek semmit. – közöltem kedvtelenül. Nick arca felvidult. Régóta mondja, hogy tetszik neki Veronica, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Így is elég nehéz volt minden nap ezt hallgatni. Mi lesz ha összejönnek? Erre még gondolni se merek. Nick túl jó hozzá. Ezt nem azért mondom, mert csak az enyém lehet, de… Veronica egy ribanc, és nem érdemli meg őt.
- Köszönöm Kate! Jövök neked egyel! – adott egy puszit az arcomra. Igen. Pontosan olyan puha az ajka mint gondoltam. Bárcsak ne az arcomra adta volna…
- Sokkal jössz ezért. – mondtam fintorogva, majd elindultunk együtt órára.
- Kezdetnek megteszi ha viszem a cuccod? – kérdezte lehengerlő mosollyal
- Mondjuk. – bólintottam, mire kivette a kezemből a holmimat.
- Madame… - hajolt meg színpadiasan, mire megforgattam a szememet, és mosolyogva belebokszoltam a vállába.
Az egész napom unalmasan, és lehangoltan telt. Nick, Veronicáról áradozott, én pedig nem tehettem ellenne semmit. Mármint… mit mondtam volna? „Figyu, befejeznéd ezt! Tudod nagyon idegesít, hogy róla áradozol mert én vagyok beléd esve.” Hát igen. Ez aztán jól hangzott volna. Az émelygésem néha visszatért, de nem volt vészes. Pár nap múlva rosszabb lesz. Ezt biztosan tudom. Mikor Veronica belépett az ebédlőbe Nick megbökte a karom.
- Hé, nézd! Szerintem most beszélhetnél vele. – mutatott felé, mire vágtam egy fintort
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne! – húztam el a szám, de Nick tekintete meggyőzött. Az a tipikus: Megígérted szemek néztek rám. Sóhajtottam, és a sorban álló ribi felé menten. Természetesen körülötte voltak a talpnyalói is. Mosolyt erőltettem magamra. – Hello, Veronica! – úgy tett mintha csak most vett volna észre, de nem foglalkoztam vele. Egyre csak azt mondogattam magamnak: ”Megígérted neki. Megígérted neki.”
- Á, szia! – felelte túljátszott kézmozdulattal. Majdnem megforgattam a szemem, de visszafogtam magam, és visszanyeltem a beszólásomat is.
- Beszélhetnék veled… négyszemközt? – mintha pár pillanatig meglepődött volna, majd elküldte a két „öri bariját”.
- Miről van szó? – kérdezte, és közben elindult, hogy vegyen magának egy kis salátát. Nem ronthatja el az alakját. Kérem, egy hamburger már a főbűnök közé tartozik.
- Szóval… szeretném megkérdezni, hogy mi a véleményed Nicholas Bowerről? – próbáltam úgy feltenni a kérdést, hogy ne látszódjon mennyire érdekel a téma. Részben jó lenne ha azt mondaná nem tetszik neki, de… Nick boldogtalan lenne, és ezt nem akarom. Furcsán nézett rám, de válaszolt.
- Nem rossz. – vonta meg a vállát, mire eltátottam a szám. Nem rossz? Na, ne. Ő az egyik legjobb pasi a világon, és ő azt mondja, hogy nem rossz?
- Tudod, ő… szóval neki bejössz. Csak nem biztos benne, hogy lenne nálad esélye. – beharaptam az alsóajkam. Veronica a mögöttem pár méterre ülő Nickre mosolygott. Nem láttam milyen arcot vág, de volt egy tippem.
- Tényleg? Akkor lehet mellé kéne ma ülnöm. – azzal hátradobta a haját, és elindult Nick asztalához. Odafordultam, és láttam ahogy megrebegteti a szempilláit, majd leül mellé. Nick elvolt olvadva tőle, de engem csak a hányinger kerülgetett. Így is elég rosszul vagyok, és most még ez is. Azt hiszem Will nem bánná ha az utolsó két óráról ellógnék. Még vetettem az asztaluk felé egy pillantást, majd kivettem a szekrényemből a táskámat, és hazafelé sétáltam. Körülbelül három kilométer a sulitól az otthonunk. Most ez sem érdekel. Ki kell vernem a fejemből a képet ahogy Veronica, Nick izmait simogatja. Az émelygésem már nem volt olyan elviselhetetlen. A friss levegő segített, de nem sokat.
Mikor hazaértem, földbegyökerezett a lábam. Will új kocsija a ház előtt parkolt. Nagyszerű. Azt hittem, hogy még az egyetemen van. Most jöhet a hegyi beszéd. Hogy én mennyire imádom ezt. Bementem a házba, és felfelé indultam, de a bátyám hangja megállított.
- Kate! Hogy kerülsz haza? – visszafordultam, és a kanapéhoz mentem, ahol éppen valami házi feladat félét írt. Na ez az amit én soha nem csinálok. A TV-ben foci meccs ment, de teljesen le volt halkítva. Will felállt, és az egy kilencvenével könnyen felém tornyosult. Ez az ami engem mindig is hidegen hagyott. Rövid szőke haját feltüsizve hordja, és pontosan illik hozzá a sötét kék szeme. Magasságához még izmos is, szóval nyugodtan mondhatom, hogy szőke herceg fehér lovon. Vagy… feketén. Mindegy.
- Nem mindegy neked, hogy mit csinálok? – kérdeztem gúnyosan, és hátátfordítottam neki. Már a lépcső közepén jártam, mikor megszólalt.
- Miért nehezíted meg a dolgokat. Anyáék meghaltak fogadd el, és már csak egymásra számíthatunk. Azzal, hogy lógsz a suliból, és így viselkedsz semmi nem lesz jobb. Ha engednéd, hogy segítsek talán…
- Nincs szükségem a segítségedre! Nagyszerűen megvagyok egymagam a problémáimmal. Ne aggódj már nem kell sokat várnod, és minden bajod megszűnik. – szerintem mindig is tudta, hogy elmegyek egyszer, de még ilyen nyíltan nem mondtam neki soha. Az érettségit megvárom még idén, és ennyi.
Nem vártam meg, hogy válaszoljon, inkább felmentem a szobámba, és kulcsra zártam az ajtót. Erőtlenül rogytam le az ágyamra. Még hallottam, ahogy Will elhajt (gondolom az egyetemre), majd jött a sötétség.
A csöngőre keltem fel. Nem tudom hány órát aludhattam, de nem sokat. Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyról, és lebotorkáltam a lépcsőn. Megnéztem magam a tükörben, hogy nem-e nézek ki úgy mint egy élőhalott. Nem hiszem, hogy a szomszéd néni örülne, ha meglátna egy holtkórost az ajtónkban. Szegény szívinfarktust kapna. Megint csöngettek.
- Jövök! –kiáltottam durcásan, majd kinyitottam az ajtót. Elkerekedtek a szemeim a vendégemen. – Nick? Te meg… hogy kerülsz ide? – kérdeztem az ajtónak dőlve
- Elég rosszul nézel ki. Jól vagy? – kérdezte aggódva. Nagyszerű, legalább úgy nézek ki, ahogy érzem magam.
- Remekül. Na bejössz, vagy nem? – tártam ki jobban az ajtót. Nick megrázta a fejét, majd belépett. Becsuktam az ajtót, majd felmentem a szobámba. Nem néztem meg, hogy követ-e, úgyis jön ha akar. Elterültem az ágyamon, és behunytam a szemem. Hallottam, ahogy becsukja az ajtómat, majd leül mellém az ágyra.
- Ellógtál az utolsó órákról. – nem kérdés volt, hanem kijelentés
- És? – nem nyitottam ki a szemem. Túl fáradt vagyok ahhoz. Persze imádok benne gyönyörködni, de… nem vagyok valami túl jól ehhez. És ha ehhez nem vagyok jó… akkor már lehet, hogy semmihez se.
- Tudod… nem akarok anyáskodni, vagy ilyesmi, de… az utóbbi időben elég sokat lógsz. Nem gondolod, hogy… kicsit vissza kéne fognod magad? – erre már kinyitottam a szemem. Hirtelen még a fáradtságom is eltűnt.
- Most ugye nem komolyan beszélsz? – pedig a tekintete teljesen komoly volt. Felültem, és a hátamat az ágy támlájának vetettem. – Mi vagy te, az anyám?
- Nem, hál’istennek nem, de… jaj, ne nézz így! Egyre többet hiányzol a suliból, Willel egyfolytában csak veszekszel, és fogadni mernék rá, hogy még más bajod is van.
- Oké. Ha csak ennyit akartál, akkor talán mehetsz is. A hegyi beszédet ma már végig hallgattam a bátyámtól a legjobb barátomtól nem szeretném. – ez nekem már túl sok egy napra. Sóhajtva megrázta a fejét, és nem firtatta a dolgot inkább. Jobban is teszi. – Igazából meg akartam köszönni, hogy segítettél Veronicával.
- Nem szívesen tettem. Ha ejt két nap után, ne mond, hogy nem figyelmeztettelek! – tettem karba a kezem, mire rám mosolygott. Mit nem adnék érte, hogy egész nap csak a mosolyát kelljen néznem.
- Rendben megjegyzem, de… van még valami. – mondta halkan
- Ez nem hangzott valami jól. – megint csak mosolygott. Istenem!
- Pedig jó hír, legalábbis nekem.
- Akkor ki vele! – vontam meg a vállam
- Meghívtam Veronicát a jövő heti bálra, és ő igent mondott. – ledermedtem. Utálom a bálokat, és nem is szoktam rájuk elmenni soha. Amikor a szüleim éltek mindig elmentem, mert anya imádta őket, és azt is, hogy szépen kicicomázhat, és felöltöztethet valami giccses ruhába. Akkor még én is szerettem. Soha nem mentem Nickel a bálba. Az nekem maga lett volna a mennyország, de az nem adatik meg egy olyannak mint én. Mindig valamelyik hülye fiúval mentem, akik csak idegesítettek, de valahogy mindig egymás karjaiban kötöttünk ki Nickel. Persze nem szó szerint. Még csak nem is táncoltunk soha. Csak… elbeszélgettük az egészet, és nem kellett az unalmas partnereinkkel lennünk.
- Ez… nagyszerű. Jó szórakozást. –erőltettem mosolyt az arcomra, de nem vette be.
- Tudom, hogy utáljátok egymást, de… a bálon nem lehetne, hogy nem piszkáljátok a másik idegeit?! Az én kedvemért. Kérlek! – megint csak a vállamat vonogattam
- Nem lesz vita, mert én a bálra se megyek el.
- Nem? – ez tényleg meglepte
- Nem. Egy, nem akarok. Kettő, nincs kivel. – összevonta a szemöldökét
- Eddig mindig volt kivel menned. Most miért nincs?
- Teljesen mindegy. Nem megyek, és kész. De azért te érezd jól magad. – mosolyogtam rá, amit ő viszonzott. Megfogta a kezemet, mire elakadt a lélegzetem.
- Nálad jobb barátot nem is tudok elképzelni magamnak. - Az érintése annyira forró volt, hogy szinte égetett. Lenézett a lábához, és elengedte a kezem. Túl hamar lett vége. – Ez meg micsoda? – kérdezte halkan, mire megráztam a fejem
- Mi micsoda? – kérdeztem értetlenül. Felvette a földről a táskát, és az ágyamra dobta. A francba! Nem raktam vissza rendesen, amikor pakoltam. Kinyitotta, és elkerekedett a szeme.
- El akarsz menni? – hüledezett, mire én megfogtam a ruhákkal teli táskát, és visszatettem az ágy alá.
- És ha igen? Nem hiányoznék senkinek. – vontam meg a vállam
- Will, tudja, hogy mire készülsz?
- Nem, és nem is fogja megtudni! – feleltem élesen
- Honnan veszed, hogy nem köplek be neki? – kérdezte szikrákat szóró tekintettel
- Mert tartozol nekem, és nem fogsz beköpni.
- Lehet, hogy tartozok neked, de ezt nem teszem meg. Nem engedem, hogy elmenj! – karba tettem a kezem
- Nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak! Ha akarok el megyek, és még te sem változtathatsz ezen semmit. Ha elmondod Willnek akkor vége a barátságunknak, remélem, tudod? – megrázta a fejét
- És mégis hova mennél?
- Az mindegy csak el innen! – suttogtam. Ökölbe szorította a kezét.
- Inkább legyen vége a barátságunknak, de… nem hagyhatom, hogy elmenj. – összeszorítottam a fogam. Rosszul esik, hogy szenvedni kell látnom, de jobb lenne ha mellettem állna.
- Akkor jobb, ha most elmész. A barátnőd már biztos epekedve vár rád. – közöltem gúnyosan
- Legalább valaki vár rám. Rád ki vár? – vonta fel a szemöldökét, mire harag öntött el.
- Kifelé! Most azonnal tűnj el a házamból! – kiabáltam, mire ő csak szánakozva nézett rám. Nem kell a sajnálata!
Kihátrált a szobámból, és becsukta az ajtómat. Hallottam ahogy lerobog a lépcsőn, majd hangos csattanással becsapja a bejárati ajtót. Lerogytam az ágyamra, és nem tehettem a semmit. A könnyeim utat törtek maguknak. Elég volt a mai napból. Nick összejött Veronicaval, az émelygésem egyre rosszabb lesz, Willel megint összevesztem, és még itt van az előbbi is. Lehet az életem ennél szörnyűbb?
Mikor reggel felébredtem ugyanaz a ruha volt rajtam mint tegnap. Egy órán keresztül sírtam, míg nem elaludtam. Ránéztem az órára, és megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hogy még van két órám, hogy elkészüljek, és suliba menjek. Feltápászkodtam az ágyról, és kimentem a fürdőbe zuhanyozni. Próbáltam nem a tegnapi napra gondolni, de… lehetetlen volt a fejemből kiverni Nicket. Húsz perc ázás után megmostam a fogam, és kifésültem a hajam. Unalmasan kibontva hagytam, majd indultam felöltözni. Nem is néztem, hogy mit veszek fel. Előkaptam egy famert, és egy fehér hosszú ujjú pólót. Gyorsan bedobáltam minden könyvet a táskámba, és lefelé indultam a lépcsőn. Nem vesződök soha a házi feladatokkal. Ha van kedvem, akkor óra előtt megírom, és nem érdekel, hogy mit szól hozzá a tanár. A lényeg, hogy kész van, nem? Már épp kiléptem volna az ajtón, mikor Will megszólalt a hátam mögött.
- Kate, itt van Kevin. Nem kéne… üdvözölnöd. – vágtam egy fintort.
- Mennem kell! Nem akarok elkésni a suliból. – nyitottam az ajtót, de Kevin jött mögém
- Hello Kate! Nem is köszönsz? – vonta föl a szemöldökét
- Szia Kevin! Bocs, hogy nem pacsizok le veled, de nem fogok hazudni. Mennem kell, és semmi kedvem hozzád, vagy a bátyámhoz. – azzal felrántottam az ajtót, és gyalog neki vágtam az útnak. Általában kocsival visz Will, de nem akarok vele menni. Hirtelen jött rám az émelygés, és természetesen sokkal rosszabb volt mint tegnap. Nem törődtem vele, csak mentem tovább.
Mikor beértem a suli parkolójába azt hittem, hogy ott hányom el magam. Nick átkarolta Veronica derekát, és szenvedélyes csókban forrtak össze. Mintha kitépték volna a szívemet. Tudom, hogy én hoztam össze őket, de nem érdekel. Szörnyen rosszul esik. Mikor elváltak az ajkaik Nick tekintete rám villant, és tudtam mit lát. Egy féltékeny megbántott lányt, aki el fog menni innen. Megráztam a fejem, és a női mosdóba rohantam.
- Kate! Kate, hallgass meg! – nem érdekelt, hogy mit mond. Berohantam egy fülkébe, majd magamra zártam, és csak bőgtem. Mint egy bolond. Az is vagyok. Egy hatalmas bolond. Hallottam a csengőt, de nem mentem be órára. Megvártam amíg mindenki kipucol a wc-ből, majd nagy nehezen összeszedtem magam. Megmostam az arcom, és mentem biológiára. Mikor Mr. Gate meglátott dühösen összeszorította az ajkait.
- Mrs. White! Örülök, hogy megtisztel minket a jelenlétével. Helyet foglalna, kérem? – mutatott a helyem felé, ahonnan Nick nézett rám fájdalmas tekintettel. Sóhajtva bólintottam, majd leültem a helyemre.
- Kate, figyelj én… - felemeltem a kezem, hogy hallgasson.
Azt se tudom, hogy miről volt szó az órán. Csak az járt a fejemben, hogy minél hamarabb hazamehessek.
Egész nap kerültem Nicket. Ha hozzám szólt, nem foglalkoztam vele, és teljesen figyelmen kívül hagytam. Mindig beszélni akart velem, de én elmentem mellette, és úgy tettem mintha valami nagyon lekötné a figyelmemet. Ami igaz is volt… részben. Az émelygésemre figyeltem, és arra, hogy ne hányam el magam minden öt percben. Amikor hazafelé sétáltam, kerestem magamnak egy eldugott kis helyet ahol már senki nem lát, és kiadtam mindent amit aznap ettem. Nem bírtam tovább. Általában jobban bírom a hányingert, de ma még ez sem ment. Úgy éreztem, hogy mentem meghalok, és nincs aki segíteni tudna. Üres voltam teljesen. Mintha kiradíroztak volna minden jó érzést belőlem, és nem maradt semmi csak a fájdalom.
Amikor hazaértem Will rögtön aggodalmaskodni kezdett.
- Kate, jól vagy? – megráztam a fejem
- Ne most, kérlek! – nyeltem vissza a könnyeimet, és felrohantam a szobámba.
Az egész napom azzal telt, hogy az ágyamon feküdtem, és néha sírtam. Néha pedig csak bámultam a semmibe, és gondolkodtam a nagy… semmin.
Három napig ez ment. Olyan voltam mint egy két lábon járó hulla. Suliba mentem, ettem, ittam, hánytam az émelygésektől, fürödtem, aludtam. Ennyi. Mint egy robot aki csak ezekre van beprogramozva. Szegény Willt most nagyon sajnáltam. Nem tudta, hogy miben segíthetne, én pedig nem akartam, hogy segítsen. Végül a negyedik nap kimozdultam délután a szobámból, és leültem mellé Tv-t nézni. Kicsit meglepődött, de nem kérdezett semmit. Vettem egy kis pattogatott kukoricát az asztalról, és a meccset kezdtem nézni ami ment.
- Jó, hogy végre kimozdultál. Aggódtam érted. – mondta halkan, de közben nem emelte volna fel a fejét az írásból. Már megint az egyetemre csinál valami dolgozatot. Hogy nem unja meg?
- Tudom. De… nem egyszerű az életem. Sok minden történt, és nehéz megemészteni mindent. – hirtelen csöngettek, mire Will felállt, és kinyitotta.
- Nick! Micsoda meglepetés! – Nick? Jaj, ne.
- Szia Will! Kate, itt van? – a bátyám rám sandított én pedig a fejemet ráztam
- Nincs. A barátnőjével van. Segít neki a bálra ruhát választani. – nem is tudtam, hogy ilyen jól hazudik a bátyám. Nick felsóhajtott
- Ha hazajön megmondod neki, hogy kerestem?
- Persze. Szia Nick! – azzal be is csukta az ajtót.
- Kösz. – dünnyögtem halkan
- Ez meg mi volt? Azt hittem, hogy legjobb barátok vagytok. Most mégsem? – ült le megint mellém
- Bonyolult, és hosszú. – ráztam meg a fejem
- Tudja? – átható tekintettel nézett rám, és én rögtön tudtam, hogy mire gondol
- Nem! Nem, és nem is fogja. Még csak az hiányozna. – megadóan felemelte a kezeit
- Jó, jó oké, csak… azt hittem amiatt rágtatok be egymásra.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne. – mondtam halkan, majd minden figyelmemet a TV-nek szenteltem.
A következő héten, Nick mindennap eljött, és megkérdezte, hogy otthon vagyok-e. Will persze mindig lerázta miszerint: vásárolok, fürdök, tanulok (na, persze) vagy csak egyszerűen nem érek rá. Biztos voltam benne, hogy már rájött, hogy mi az igazság, de nem erőltette. A suliban is próbált velem beszélni, de nem foglalkoztam vele. Ha tehettem más mellé ültem, és inkább elviseltem egész nap a csacsogását a barátnőmnek, minthogy Nick mellé üljek. Lehet, hogy túlzásba viszem, és el kéne fogadnom, hogy nem az enyém. Bár soha nem is volt, és nem is lesz az, de… eddig volt némi remény. Most viszont már mindenem elveszett.
Amikor eljött a bál napja, nem tudtam tovább maradni. Tudom, hogy azt ígértem magamnak, hogy az érettségit megvárom, de nem vagyok rá képes. Épp pakoltam a táskába a cuccaimat, amikor Will jött be a szobámba.
- Reménykedtem benne, hogy nem fogsz ilyen hamar elmenni. – mondta halkan, majd leült a táskám mellé az ágyra. Felsóhajtottam
- Semmi kiabálás, vagy ilyesmi? – elmosolyodott
- Tizennyolc éves vagy, és mindig is tudtam, hogy elmész egyszer. Igazából… csodálom, hogy még itt vagy. – leültem mellé az ágyra
- Így talán könnyebb lesz. Annyi minden történt velem az utóbbi időben.
- Nick miatt mész el? - kérdezte halkan. Összeszorult a torkom. Nem sírhatok megint. Már elég könnyem folyt miatta.
- Ő az egyik ok, igen. – bólintottam
- Ha elmondtad volna neki, hogy mit érzel talán nem történt volna ez. – ez meglepett
- Honnan tudod, hogy…
- A húgom vagy, és ismerlek. Kiskorod óta ismered őt. Miért nem mondod el neki? – nyeltem egyet
- Már teljesen mindegy. Ma van a bál, és Veronicaval megy. Én pedig semmit nem tehetek ez ellen. Nem akarom azt látni, hogy egymáson lógnak, és falják egymást. Elég volt egyszer. Azóta nem is tudok Nick szemébe nézni.
- Azt hittem nem vagy ilyen gyáva. – mondta halkan, mire ránéztem
- Mi?
- Én a helyedben elmondanám neki, hogy mit érzek. Maximum nem jön veled össze. Nem mindegy? Így is-úgy is elmész. Akkor már nem változhat semmi. Legalább te is megkönnyebbülsz, és… kezdhetsz egy új életet. – halványan rámosolyogtam
- Köszönöm. - suttogtam, majd megöleltem. Annyira rég nem öleltem meg. Sőt, soha nem beszéltem vele még ennyire bensőségesen. Szeretem a bátyámat, és ezt soha nem is tagadtam, de… nem volt meg köztünk az a kapcsolat, ami egy testvérpár között szokott lenni. De most úgy érzem… hogy minden rendbe jöhet, és igaza van. Elfogadja, hogy elmegyek ezen csodálkozok is, de… először le kéne rendeznem néhány dolgot. Mikor szétváltunk, Will mosolyogva ment az ajtóm felé.
- Kate! Este vigyázz magadra. – mondta komolyan, majd kiment. Pár pillanatig némán ültem az ágyamon, majd lelöktem a táskát a földre, és a szekrényemhez rohantam. Egy óra, és kezdődik a bál. Én meg, még csak fel sem öltöztem. Megkerestem a ruhát, amit anya vett nekem még régen egy bálra, de én nem vettem fel, mert pont a bál napján haltak meg. Azóta nem járok bálokra. A ruha fekete, vállnélküli, földig érő, és csillámos. Nagy nehezen felcibáltam magamra, és kerestem egy hozzá illő magas sarkú cipőt. Fél lábon ugrálva mentem el a fürdőig. Féltem, hogy kitöröm a sarkát, de hála az égnek nem. Feltűztem a hajam kontyba, és kentem fel magamra egy kis sminket. Soha nem sminkelem magam, de a bálokra muszáj. A ruha megköveteli. Felraktam, egy ezüst nyakláncot, és egy karika fülbevalót. Nem vettem fel pulóvert. Így is melegem van.
- Majd jövök! – kiabáltam Willnek
- Vidd a kocsit! – közölte mosolyogva, mire megtorpantam
- Komolyan vezethetem az új kocsidat? – hüledeztem, mire elmosolyodott.
- Tudsz vezetni nem? – vonta meg a vállát, és odadobta a kulcsot a kezembe – Jó szórakozást! – elvigyorodtam
- Köszi. – motyogtam halkan, majd nyomtam egy puszit az arcára, és kiszaladtam az ajtón
- Amúgy jól nézel ki! – hallottam még a hangját kintről
- Köszönöm. – kiabáltam vissza, majd bepattantam a kocsiba.
Kész örökkévalóságnak tűnt még odaértem. Már javában folyt a bál. Berohantam a suli nagytermébe. Ami azért ekkora sarkakkal kész mutatvány volt. Ahogy megláttam azt a sok embert megtorpantam. Kerestem a tömegben a párost aki miatt idejöttem. Végül meg is találtam őket. A fal mellett álltak egy kis csoport kellős közepén. Nick egy átlagos szmokingban virított, a piros ruhás Veronica mellett. Annyira nem illenek össze. És ezt nem azért mondom, mert velem annyira összeillik, de… nem is egy ribanchoz való, aki nem azért van vele, mert szereti. Ezt innen látom. Veronica mindig is Jeremyért volt oda, és pontosan tudom, hogy csak azért jött össze Nickel, hogy féltékennyé tegye őt. Vettem egy mély levegőt, majd kihúztam magam, és elindultam feléjük. Nick keze Veronica derekán nyugodott, és nem is vett észre, amíg meg nem álltam előttük. Veronica lenéző pillantással mért végig.
- Nick, csak egy dolog miatt vagyok itt, és már el is megyek. Csak… szeretném ha tudnád, hogy… - belenéztem a szemébe, és hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Rohanjak el, vagy mondjam ki amit akarok? De amikor ránéztem a mellette lévő lányra, biztos voltam a dolgomban. – szeretlek. Már régóta el kellett volna mondanom, tudom, de… csak így kezdhetek új életet. További jó szórakozást! – meg sem vártam, hogy válaszoljon bárki is a kijelentésemre. Az udvar felé vettem az irányt. A friss levegő jót tett. Leültem az udvar közepén lévő pagodába. Körbe volt véve lámpákkal, így jól meg van világítva. Nem volt kint senki. Gondolom mindenki bent táncol a partnerével.
A nagy kivilágított pagoda furcsa kontrasztban volt a mögötte lévő sötétséggel. Arra csak az erdő van, és semmi más. A hold magasan járt, és megvilágította az erdő sötétjét. Fogalmam sincs, hogy miért, de folyni kezdtek a könnyeim. Valahogy ki kell magamból adnom a fájdalmat. Nem azért sírok, mert bánt, hogy Nick egy szót sem szólt amikor elmondtam neki, hogy szeretem. Azért sírok, mert végre megtettem. Nem bántam meg, de furcsán jó érzés volt elmondani. Willnek igaza volt. Csak így kezdhetek új életet.
- Nem hittem, hogy eljössz. – erre a hangra felkaptam a fejem. Nick állt mellettem zsebre tett kézzel. Gyorsan elfordultam, és letöröltem a könnyeimet, majd vissza felé.
- Én sem. – suttogtam halkan. Nick elmosolyodott, majd a kezét nyújtotta.
- Szabad? – elakadt a lélegzetem
- A bál bent van, és nem itt. – megvonta a vállát
- A bál ott van nekem, ahol te. – nem tudtam mit mondani. Mint egy holtkóros úgy csúsztattam a kezem az övébe. Gyengéden felhúzott. Átkarolta a derekamat, én pedig egyik kezem a vállára tettem, míg a másikat még mindig fogta. Táncolni kezdtünk, de nem a benti zenére. Mintha egy sajátos zene lenne a fejünkben amit csak mi hallhatunk, és senki más. Nem engedtük el egymás tekintetét. Haját kiengedve hagyta, és úgy omlott a vállára, mint egy palást.
- Miért vagy itt? – kérdeztem halkan
- Azért, hogy táncoljak veled. – nevetett fel halkan.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam. – elkomolyodott. Még soha nem táncoltunk együtt, de nem is a tánc volt itt a lényeg. Együtt voltunk, egymásnak lapulva, és ha nem tart meg, szerintem összeesek annyira hihetetlen volt ez az egész.
- Igazad van. Látni akartalak. Gyönyörű vagy ma este. – nyeltem egy nagyot
- Köszönöm. De Veronica is… gyönyörű. Miért nem vele vagy?
- Mert rájöttem valamire…
- Mire? – vontam föl a szemöldököm
- Te… mikor jöttél rá, hogy….
- Hogy szeretlek? – kérdeztem halkan, mire bólintott
- Amikor elkezdődött a gimi, majd a szüleim meghaltak. Te voltál az egyetlen ember aki megértett engem, és megbeszélhettem veled minden gondomat. De… mivel tudtam, hogy te nem úgy vagy ezzel mint én, ezért nem mondtam el. Minden nap gyönyörködtem benned, és titokban arról álmodoztam, hogy egyszer együtt lehetünk. Persze tudtam, hogy ez soha nem fog megtörténni, de… jó volt álmodozni. Aztán jöttél Veronicával, és hogy hozzalak össze vele. Ezt még elviseltem, de csak nagy nehezen. Aztán… megláttam, hogy… csókolóztok, és nem bírtam tovább. Nem tudtam utána a szemedbe nézni. Most viszont… Will ráébresztett arra, hogy ha magam mögött akarom hagyni a gondokat, mielőtt elmegyek, akkor el kell mondanom neked az igazat. – Nick megállt, ezzel megszakítva a táncot. Felemelte a kezét, és gyengéden végig simított az arcomon.
- A mai napig… azt hittem, hogy tudom kit szeretek. De… minden megváltozott azzal, hogy elmondtad, mit érzel. – megrázta a fejét – Tudom, hogy Veronica féltékennyé akarta tenni Jeremyt, és azért jött velem össze…
- Nick, én…
- Hagy fejezzem be kérlek! – elhallgattam - Elvakított, hogy jól néz ki, és nagyon népszerű. Tudod, hogy nem vagyok valami népszerűség hajhász. De… most jöttem rá, hogy van ami még ennél is fontosabb. Te mindig mellettem voltál. Jóban, rosszban, örömben, bánatban. Mindig számíthattam rád, ahogy te is rám. Csak most döbbentem rá, hogy kiért dobog a szívem. – egy pillanatra még levegőt, és elfelejtettem venni. – Érted Kate! Te vagy a legjobb dolog az életemben, és még csak értettem meg. – megbánás csillogott a szemében. Visszafojtottam a könnyeimet.
- Ezt én mondhatnám inkább. – mosolyogtam, amit ő viszonzott. Már épp megcsókoltuk volna egymást mikor hirtelen elfogott az émelygés. Hallottam, ahogy mögöttem megreccsen egy ág, mire odanéztem. Kevin lépett ki az erdőből. Csak egy farmernadrág volt rajta, és semmi más. Felnéztem a világító teliholdra. Nyeltem egy nagyot.
- Itt az idő Kate! – hallottam meg Kevin hangját. Nagy nehezen biccentettem, majd Nickhez fordultam.
- Sajnálom, de… mennem kell.
- Micsoda? De hát… - az ajkára tettem a mutató ujjamat.
- Holnap találkozunk. – adtam egy puszit az arcára, majd Kevinhez rohantam. Nem néztem hátra. Félek, akkor itt maradnék.
Mikor beértünk az erdő sűrűjébe, levettem a magas sarkú cipőt, és inkább a kezemben vittem. Ami ez után jön, ahhoz nem kell cipő.
– Sajnálom, hogy a múltkor bunkó voltam veled. – Kevin elmosolyodott
- Semmi baj. Megértelek. Régen én is így voltam, ezzel a… vérfarkas dologgal. Émelyegsz már? – bólintottam
- Igen. Mint minden telihold előtt.- mosolyodtam el fanyarul
- Attól, hogy elmész a telihold elől nem tudsz elmenekülni. – sóhajtottam
- Tudom. Még szerencse, hogy csak egy hónapban egyszer kell elviselnem.
- Ezzel én is így vagyok. – egymásra vigyorogtunk.
Kevin a Missoulai vérfarkas klán alfája. Hat éve jelentkeztek az első tünetek nálam. Ingerlékeny voltam, és hamar elvesztettem a fejem. Valamint egyfolytában émelyegtem a telihold előtt. Aztán két nappal az első átváltozásom előtt Kevin, és Will elmondtak mindent. A vérfarkas gén egy örökletes dolog. Apa is vérfarkas volt, mi pedig Willel mind a ketten megkaptuk ezt az „adományt”. Az az egy gond van ezzel, hogy nem vagyok halhatatlan. Ugyanúgy megöregedek, és meghalok egyszer. Csal éppen… minden hónapban egyszer kiszőrösödök. Hát nem nagyszerű?! Többek között e-miatt is szeretnék elmenni innen. Igaz, hogy nem menekülhetek a hold elől, de… itt se jobb nekem. Bár… most, hogy Nick, és én… Ez az egyetlen dolog, amit nem mondtam még el neki, és nem is fogok. Nem tudnék úgy élni, hogy ő fél tőlem. Ennél szörnyebb dolgot el sem tudok képzelni.
Kiértünk egy tisztásra, ahol ott volt az egész falka. Will mosolyogva nyújtott át nekem egy használt mackót, és egy bő pólót.
- Nem akarom, hogy kárba vesszen a szép ruhád. – elvigyorodtam. Kerestem egy bokrot magamnak, és szélsebesen átöltöztem. Hát igen, ez is egy farkasos dolog. Nagyon gyors tudok lenni, és erős, ha akarok. De nem nagyon szoktam ezeket a „képességeket” használni, mert az embereknek feltűnne. Mondjuk egész jól titkolja az egész falka, hogy mik is valójában. Ledobtam a bokor mellé az estéjit. Majd ha vége van hazaviszem. Egy egész estét vérfarkas alakban kell töltenem. Amikor reggel eltűnik a hold, akkor végre visszaváltozhatok. Azért szoktam valami használt ruhát felvenni, mert miközben átváltozok a ruha szétszakad rajtam. Valaki már eleve ruhát sem vesz fel, de én szégyenlős vagyok ennyi ember előtt. Nem sok lány van a falkában. Maximum négy-öt. – Jól vagy? – kérdezte Will, mikor visszaértem
- Igen. Most már jól. – mosolyogtam rá, de ez a mosoly nem tartott sokáig, mert érzékeny hallásommal meghallottam, hogy valaki a tisztás felé közeledik. A szagából ítélve, pedig pontosan tudom, hogy ki. – Jaj, ne! – a többiek is észrevették, hogy valaki jön. Hirtelen Nick jött elő az erdő sötétjéből. Amikor meglátott elkerekedett a szeme. – Nick! Jobb lenne ha haza mennél, vagy vissza a bálra. – nem akartam közelebb menni. Az idő egyre csak közeledik, és nem vagyok magamban biztos. Ha átváltozok, akkor elvesztem egy részemet, és nem tudom kontrolálni magam. Ezért is szoktunk együtt lenni, ha átváltozunk. Így megvédhetjük egymást attól, hogy olyat tegyünk, amit később megbánunk.
- Mi folyik itt Kate? - felém közeledett, mire felemeltem tiltakozóan a kezem
- Ne! Ne gyere közelebb! – nem hallgatott rám, és ez a baj. Hirtelen éles fájdalmat éreztem a halántékomban, mire felsikoltottam.
- Mi… mi baja van? – hallottam meg Nick hangját, de nem tudtam válaszolni. Az émelygés egyre csak erősödött, én pedig a földre rogytam.
- Átváltozik. – közölte halkan Kevin. Nem tudom, hogy Nick válaszolt-e erre valamit, mert nem hallottam. A testem egyre forróbb lett, és túl kicsinek éreztem a saját bőrömet. Éreztem ahogy megnyúlnak az izmaim, és minden érzékem élesedik. Magzatpózba gömbölyödtem, és lehunytam a szemem. A ruhám szétszakadt, és a helyét szőr vette át. Hirtelen kipattantak a szemeim, és felnéztem a holdra. Hangos vonyítás kíséretében befejeztem az átváltozást. Láttam ahogy Nick elborzadva néz rám. Felé léptem, de nem azért, hogy bántsam. Nem tudnám bántani. Ebben biztos vagyok. Remegve lépett párat hátra, majd elrohant az erdőbe.
- Ne! – a hangom mély lett, de még mindig az enyém volt. Csak egy másik testben. Kevin még nem változott át.
- Hagyd elmenni. – mondta halkan, majd ott hagyott. Nem bírtam tovább velük lenni. A hegyek felé vettem az irányt, hogy ott töltsem el, ezt a szörnyű éjszakát.
Amikor reggel felébredtem már az ágyamban voltam. Valószínűleg Will hazahozott miután visszaváltoztam. Egy fehér köntös volt rajtam. Legalább figyelt, hogy ne legyek meztelen. Ne felestem el megköszönni neki! Nem sok mindenre emlékszem a végéből, de az eleje tisztán él bennem. Nick arca, ahogy elborzad tőlem. Pontosan ettől féltem. Hogy rettegni fog tőlem. Most csak még jobban utálom magam e-miatt mint eddig.
Kimentem a fürdőbe zuhanyozni. Próbáltam minél tovább húzni a fürdőszobai teendőimet, de még így is hamar végeztem. Szombat van, szóval ma egész nap nincs semmi programom. De jó! Ha csak az önmarcangolást nem vesszük programnak. Kinyitottam a szekrényemet, hogy felöltözzek, de az üres volt. Végül leesett, hogy a táskába már bepakoltam minden ruhámat. Lehet, hogy mégis lesz mára programom. Összeszedni a maradék holmimat. Már tényleg semmi nincs ami idekötni. Letúrtam a csomag mélyére, míg megtaláltam a kedvenc farmeremet. Ledobtam az íróasztalomra, és kerestem valami fölsőt, de a nagy forgolódásban levertem az asztalomról valamit. Leguggoltam, és felvettem a képet. Engem, és Nicket ábrázolt télen egy hatalmas fatörzs mellett. Mind a ketten a törzset öleltük át, és a kamerába mosolyogtunk. Hát igen, ekkor még minden szép volt. A táskára néztem, majd a képre, és ezt a mozdulatsort még vagy ezerszer megtettem, majd sóhajtottam. Van még egy programom mára.
Mikor elértem a Bower család házához, felgyorsult a szívverésem. Nagy nehezen sikerült megnyomnom a csöngőt. Azt hittem, hogy nem jön ki senki. Ennyire félne tőlem? Nem, az kizárt, az… nem lehet. Vagy mégis? Percekig álltam, és csak vártam. Végül Nick ajtót nyitott. Megnyugodtam, hogy amint meglátott nem futott el félelmében.
- Szia! – mondtam halkan
- Szia! – becsukta az ajtót, és kívülről neki dőlt
- Beszélnünk kell. Ami este tör…
- Nem hittem a szememnek. Azt hittem, hogy már mindent tudok rólad. Erre… kiderül, hogy… hogy vérfarkas vagy?! Ez annyira hihetetlen. – rázta meg a fejét
- Igen, az. De meglehet szokni. Legalábbis én már megszoktam.- Vontam meg a vállam – Sajnálom, hogy megijesztettelek, de jobb, hogy tudod. Legalább már nem kell tovább titkolnom. De… nem kell félned. Már nem kell tovább elviselned a közelségemet. Még ma elmegyek.
- Elmész? – kérdezte halkan, mire bólintottam
- Igen. Már nincs miért maradnom. Mindent lezártam már, csak…
- Csak engem nem, igaz? – mosolyodott el halványan. Lehajtottam a fejem.
- Amikor tegnap… táncoltunk, és azt mondtad… azt mondtad, hogy értem dobog a szíved. Ha igaz amit mondtál, akkor… ezzel a szörnyeteggel együtt kell szeretned. – suttogtam, és már a szemébe néztem. Fájdalmas az arcot vágott.
- Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá…
- Megértem. – mondtam könnyes szemmel. – Én sem tudnék egy szörnyeteget szeretni. De ma reggel… megbékéltem azzal ami vagyok. Tudom, hogy nem menekülhetek ez elől, és már nem is akarok. Beszéltem Willel, és azt mondta, hogy benne lenne, hogy velem együtt költözik, ha akarom.
- Szóval nem egyedül mész. – ez nem kérdés volt, de azért válaszoltam rá
- Nem. – lehajtotta a fejét. Beharaptam az alsóajkamat. Annyira megölelném búcsúzóul, de nem tudom, hogy hogyan reagálna rá. Így maradtam a hagyományos útnál. Kinyújtottam felé a jobb kezemet. Furcsán méregette. Végül megfogta, és megkönnyebbültem, hogy nem iszonyodik az érintésemtől. – Vigyázz magadra! – mondtam elhaló hangon, majd hátatfordítottam neki, és elindultam hazafelé.
Lehunytam a szemem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem sok sikerrel. Aztán meghallottam, ahogy valaki utánam fut. Megtorpantam, és megfordultam.
- Nick? Te meg… - nem hagyta, hogy befejezzem. Szenvedélyesen megcsókolt. Azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Pontosan ilyennek képzeltem a csókját. Édesnek, és puhának. Mikor szétváltunk fülig ért a szám, de neki is.
- Nem érdekel, hogy mi vagy. Kellesz nekem. Mindennél, és mindenkinél jobban vágyok rád. És ha ehhez el kell viselnem, hogy egy hónapban egyszer kiszőrösödsz, hát… rendben. Elviselem. Csak maradj itt! Maradj velem! – felnevettem, és már nem a bánattól, hanem a boldogságtól sírtam.
- Szeretlek. – suttogtam
- Én is téged. – földöntúli öröm járt át, ahogy még egyszer megcsókolt. Megállt az idő, és csak mi ketten léteztünk.
Most már van miért itt maradnom. Elfogadtam, hogy mi vagyok. Nem tehetek ellene semmit, és már nem is akarok. Ez vagyok én. Kate White, egy vérfarkas, aki a világ legdögösebb pasijával jár. Kell ennél több?!

Vámpír szerelem II. 2. fejezet

2. fejezet

- Mit akar tőlem? – szűrtem a fogaimon keresztül. Jasper nem tehetett semmit a pajzsom miatt, pedig próbálkozott. Legyintettem a kezemmel, hogy hagyjon magamra, mire ő vonakodva, de elment.
- Nem hívhatom fel csak úgy az unokámat? – jött a kérdés, mire ordítottam volna
- Én nem vagyok a maga unokája! Ezt jobb ha megjegyzi!
- David, nem tagadhatod le ami nyilvánvaló! Inkább nyugodj bele! Én örülök neki, hogy ilyen tehetséges unokám van, mint te!
- Én viszont nem örülök neki, hogy olyan szemét gyilkos a nagyapám, mint maga! – felsóhajtott
- Nem tanítottak meg jómódorra az biztos…
- Nem adom meg annak a tiszteletet aki nem érdemli meg. Most pedig ha nem haragszik mennem kell!
- Csak egy pillanat! Nem gondoltad még meg magad? Szívesen látnánk magunk között. – felfordult a gyomrom, attól ahogy beszélt.
- Nem tudnék élni, azzal aki megölte hidegvérrel a saját lányát. Vagyis az anyámat. – feleltem hidegen, majd leraktam. Csak fogtam a kezemben a telefont, és magamban átkozódtam. Gyűlölöm! Nincs még egy olyan vámpír akit jobban gyűlölnék nála. Van képe felhívni azok után, hogy tönkretette az életemet. Észre sem vettem, hogy szorítom a mobilt, míg az meg nem reccsent a kezeim között. Hangos kiáltással a garázs falának vágtam, mire az darabokra tört. Amikor megéreztem, hogy mögöttem áll, megfordultam.
- Sajnálom David! – suttogta apa, mire én csak a fejemet ráztam
- Elegem van abból, hogy engem csak mindenki sajnál. Nem a sajnálatotok kell, még csak nem is a megértésetek. Csak az, hogy hagyjatok. Túl sokat kérek? – kérdeztem élesen, majd választ nem várva beszálltam a kocsiba, és elindultam a suli felé. Még a szokásoshoz képest is gyorsan hajtottam.
Leparkoltam Rebecáék előtt, és vártam, hogy kijöjjön. A kocsim oldalának támaszkodtam. Csak pár percig kellett várnom, hogy megjelenjen. Fekete farmer, és fehér hosszú kabát volt rajta. Mosolyogva jött felém, és szorosan megölelt. Bár nem éreztem erősnek, azért egy ember biztos megérezte volna. Én is magamhoz szorítottam, de csak visszafogottan. Mikor eltávolodott egy kicsit olyan hévvel kaptam az ajkai után, mint még soha. Teljesen elveszett a karjaimban, és még levegőt is elfejtett venni.
- Ezt… ezt meg miért kaptam? – kérdezte akadozva, mire elmosolyodtam
- Mert nagyon hiányoztál, és… szeretnélek ma elcsábítani valahova suli helyett. – segítettem be a kocsiba, majd én is beszálltam utána. Lassabban vezettem, de nem annyira. Rebeca szereti a sebességet, és nem szokott kiakadni a vezetési stílusomon.
- Suli helyett? Akkor már megint veszekedtél a családoddal. – mondta halkan. Mosolyogtam azon, hogy mennyire kiismert már. Talán még a családom sem tud rólam annyit, mint ő.
- Lehet. – feleltem tömören. Rebeca sóhajtott, majd elővette a mobilját. – Mit csinálsz?
- Gondolom nem csak délelőtt akarsz velem lenni. Vagy tévedek? – vonta föl a szemöldökét én pedig próbáltam visszafojtani egy mosolyt.
- Téged nem tudlak megunni. – csillogó szemekkel nézett rám, majd küldött egy üzenetet a szüleinek, hogy suli után velem lesz, és ne várják haza.
- Azt azért elmondod, hogy hova megyünk? – kérdezte mikor végzett
- Meglepetés. – feleltem somolyogva, mire durcásan összevonta a szemöldökét. Én ezen csak vigyorogtam egy jót.

Pár perc múlva beértünk az erdőbe így leparkoltam a kocsit. Rebeca értetlenül szállt ki az autóból. Nem szereti ha túlságosan illedelmesen bánok vele, így nem segítettem neki. Ő már csak ilyen. Szereti bizonygatni, hogy milyen erős, és hogy ki tud egyedül is szállni.
- Megmondanád, hogy miért jöttünk ide? Itt nincs semmi. – mutatott körbe az erdőn. Ez igaz. Csak egy kidőlt fatörzs amit már benőtt a moha. Körülötte pedig egy kis tisztás, de semmi több. Csak fa, és fa. Hát igen, ez Forks. Ott teremtem előtte, mire megugrott – Legalább szólj mielőtt ezt csinálod, lécci!
- Sajnálom. A kérdésedre a válasz pedig…nem ide jöttünk. – nyomtam egy csókot az ajkára, majd a karjaimba kaptam. Miközben futni kezdtem csak őt bámultam. Ő viszont egyre gyorsabban szedte a levegőt, és egyre rémültebb lett. – Azt hittem szereted a gyorsaságot. – vontam össze a szemöldököm, mire lassan bólintott.
- Szeretem is. De amikor vezetsz általában az utat nézed. Most viszont… tudom, hogy vigyázol rám, de nem figyelhetnéd inkább az erdőt. Engem eleget nézhetsz még. – felnevettem, és lágyan megcsókoltam. Mikor magához húzott, és még mélyebben csókolt, felkuncogtam.
- Azt hittem nem nézhetlek téged.
- Nem is. – mondta halkan, majd az út felé fordította a fejem, és még közelebb bújt hozzám. Nem tudom miért fél, hogy valami baja esik. Nekem nem árthat semmi rá, pedig mindennél jobban vigyázok. Nyomtam puszit a homlokára, mire rám nézett. Imádom a tekintetét, ahogy megbabonáz. Mindennél jobban szeretem ezeket a szemeket. Nem csak azért, mert anyámra emlékeztetnek. Azért is, mert hozzá tartoznak. Mindent szeretek benne. A törékenységét, a makacsságát, hogy nem fél tőlem, és bár a gondolatait nem ismerem biztos vagyok benne, hogy azt is szeretném benne.
- Sokfelé tudok figyelni egyszerre. – kacsintottam rá, majd visszafordultam az útra csakhogy örüljön.

Pár perc alatt sikerült felérnünk a hegyre. Még csak ki sem fáradtam. A minap mikor itt vadásztam ráleltem erre a helyre, és azonnal beleszerettem. Víz csordogál le egészen a hegy tetejéről, és egy kis patakban gyűlik össze. A tó két oldalán kisebb cserjék vannak. A bal oldalon pedig egy szikla ami jó ülőhelyül szolgálhat. Mindenféle erdei virág veszi körbe a helyet, és feldobja az egész látványt. Mikor letettem Rebecat a földre még a szája is tátva maradt. Óvatosan a kis patakhoz ment, és belerakta a kezét.
- Ez gyönyörű… - suttogta elhaló hangon. Mögé léptem, és hátulról átöleltem a derekát.
- Nálad nem gyönyörűbb.- lassan felém fordult, de nem engedtem el a derekát.
- Még mindig nem értem. – rázta meg a fejét, és a haja a szemébe hullott. Végigsimítottam az arcán, és a füle mögé tűrtem a kósza tincseket. Talán a haja színében különbözik a legjobban az anyámtól. Soha nem árultam el neki, hogy hasonlít rá. Félek a reakciójától.
- Mit nem értesz? – kérdeztem halkan, és mélyen a szemébe néztem
- Miért vagy velem? – vonta meg a vállát
- Mert szeretlek. – mondtam mosolyogva
- De hogy szerethetsz egy… egy embert? Egy olyat mint én. – mutatott magára, mire sóhajtottam. A tenyeremet a szíve fölé helyeztem, hogy még jobban érezzem a dobogását. Mely egyre gyorsabb lett. Nem fél tőlem, ezt tudom. Mindig ilyen hatást váltok ki belőle. Már sikerült megszoknom.
- Ezért szeretlek. A szívedért. Magadért. Mindenért ami te vagy. Nekem csak te vagy. Csak te értesz meg, és csak veled lehetek önmagam. Neked mindent elmondhatok. Mindennél jobban szeretlek Rebeca. – még a szava is elállt, és nem tudott mit mondani. Lágy csókot leheltem az ajkára, mire egy kicsit felébredt.
- Akkor sem tudom, hogy lehet ez. Én is mindennél jobban szeretlek téged. Csak olyan hihetetlen, hogy te is szeretsz engem. Ez… - nem engedtem, hogy befejezze, mert újból megcsókoltam.
- Felejtsd el ezt! Szeretlek, és kész. – vontam meg a vállam, és rámosolyogtam. Pár másodpercig hitetlenkedve nézett rám, majd megrázta a fejét, és már ő is mosolygott. Már épp megszólaltam volna, mikor meghallottam a hangot.
- David! – az erdő felé fordultam, de nem érzékeltem semmit.
- Maradj itt kérlek! – ültettem le a sziklára, és választ nem várva bementem az erdőbe. Ha lenne itt valaki azt éreznem kellene. De semmi szag nincs itt. Még csak hangok sincsenek.
- David! Gyere ide! – ezt a hangot ezer közül is felismerném. Megfordultam, és tátva maradt a szám.
- Anya?!

Vámpír szerelem II. 1. fejezet

Sziasztok!

Hát végre megérkezett a Vámpír szerelem 2. részének 1. fejezete! :D Remélem, hogy tetszeni fog, bár még olyan sok minden nem történik benne, és egy kicsit rövid is lett, de azért szerintem megteszi. Köszönöm a szavazóknak! ;) Most pedig jó olvasást az új fejezethez!!!:)

puszi
Niky

1. fejezet

A szobámban voltam a hatalmas ablakomnak támaszkodva, a tájat kémlelve. A másik házban erkélyem volt, itt pedig panorámás ablak. Ahogy Ő meghalt eladtuk a házat. Túl sok minden emlékeztetett rá. Bár minden holmiját megtartottuk, Őt semmi nem pótolhatja. A Cullen házban a régi szobáját foglaltam el. Nem akartam, hogy másé legyen. Mégiscsak az én anyám volt. Azt hittem, hogy örökre boldogtalan leszek, de aztán jött Rebeca, és minden megváltozott. Nem tagadom először azért mentem oda hozzá, mert emlékeztetett anyára. De utána… rájöttem, hogy a külső nem minden. Bár nagyon hasonlít rá, tudom, hogy ő nem anya. Rebeca, más mint amilyen Ő volt.
- David! Hogy, hogy itthon vagy? – apa jött be a szobámba. Sóhajtva felé fordultam
- Rebecanak, el kellett mennie az egyik barátnőjéhez. Hamarosan elmegyek hozzá. – bólintott, majd leült a kanapéra
- Nézd David, én tudom, hogy milyen nehéz neked. Nekem is az. De megpróbálhatnál túllépni rajta. Nehéz ez mindannyiunknak.
- Jól vagyok. – mondtam halkan
- Én inkább csak azt mondanám, hogy jobban. Rebeca jót tesz neked, de… ő ember David. Egyszer el kell mondanod neki az igazat. – idegesen megvakartam a tarkómat
- Megbirkózok vele. És… jól leszek. De ötven év is kevés volt… nem tudom, hogy valaha is sikerülni fog-e. – vontam meg a vállam
- Végleg soha nem fogod elfelejteni. De tovább kell élned az életedet. Ő is ezt akarná.
- Te túlléptél már rajta? Telik el úgy nap, hogy ne gondolná rá? – fájdalmasan nézett rám, majd sóhajtott
- Tudod, hogy nem. – megráztam a fejem
- Miattunk halt meg. Feláldozta magát, hogy mi élhessünk.
- Tudom. Ezért fáj annyira, hogy meghalt. – hajtotta le a fejét.
- Nem fogok soha megbarátkozni ezzel a gondolattal. Akármeddig is élek. – apa rám nézett, de én kerültem a tekintetét. – Megyek Rebecahoz! Már biztos otthon van. – köszörültem meg a torkom, és kifelé indultam
- David! – megálltam, de nem néztem rá – Nem kell, ezt csinálnod!
- Mennem kell! – rántottam föl az ajtót, és a garázsba mentem. Beszálltam az újonnan szerzett Mercedesembe, és beletapostam a gázba. Elég sok szentbeszédet végighallgattam már, és nincs kedvem egy újabbhoz. Feleltsd el! Minden jobb lesz! Csak egy kis idő kell! Blablabla. Már unom. Semmi nem fog megváltozni. Semmi.

Öt percnél tovább nem tartott, hogy odaérjek hozzá. Kipattantam a kocsiból, és nem vesztegettem az időt. Beugrottam az ablakán. Nem hiszem, hogy a szülei örülnének, ha ilyen későn meglátnának itt. Ahogy a szobájában landoltam éreztem, ahogy a nyakamba ugrik.
- Végre itt vagy. Már annyira hiányoztál. – ezen elmosolyodtam. Mindig ezt csinálja, ha meglát. Eltoltam egy kicsit magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Tudod jól, hogy jövök. Nem hagylak egyedül soha. – suttogtam, és gyengéden megcsókoltam. A nyakam köré fonta a karját, és még szenvedélyesebben csókolt. Belemosolyogtam a csókba, és eltoltam magamtól. – Ne játssz az önuralmammal! – lesütötte a szemeit. A karjaimba kaptam, és lefektettem az ágyra. Mellé ültem, és úgy néztem le rá.
- Minden rendben? Olyan… furcsa vagy. – ült fel ő is, és megérintette az arcomat. Belecsókoltam a tenyerébe.
- Igen, persze. Minden a legnagyobb rendben van. – hazudtam, és rámosolyogtam. Pár másodpercig a szemembe nézett. Soha nem olvastam a gondolataiban, mert megkért rá. Én pedig nem teszek semmi olyat, amit ő nem akar.
- Mikor ettél utoljára? – kérdezte végül, mire felnevettem. De csak halkan, hogy az alvó szülei nehogy meghallják.
- Ne aggódj! Pár napja ettem. – simítottam végig az arcán. Rebecanak nem rég mondtam el, hogy mi vagyok valójában. A többieknek nem szóltam róla, mert akkor biztos kiakadnának. Bár Bellan, se akadtak ki annyira. De jobb ha nem tudják. Legalábbis egyenlőre. Rebeca nem félt tőlem, amikor elmondtam neki. Állítólag régen hallott Forksi legendákat, hogy vannak itt vámpírok, de nem akarta elhinni. Most viszont… már hisz benne, és nagyon jól viseli.
- Akkor megint veszekedtél a családoddal? – felsóhajtottam. Mindent elmondtam neki magunkról. Tudja, hogy meghalt az anyám, és azt is tudja, hogy miért.
- Inkább csak kezdetleges hegyi beszéd volt, amit nem akartam végighallgatni. Te jobb társaság vagy. – ha vele vagyok, akkor meg tudok feledkezni mindenről. Pár órára még anyát is eltudom felejteni.
- Tudod, hogy ez így nem lesz jó ugye? – vonta föl a szemöldökét. Mosolyogva csókoltam meg újra.
- Elég ezt otthon hallgatni. Nem azért jövök ide, hogy itt is ezt hallgassam. Csak… élvezzük ki egymás jelenlétét, és aludj. – még mondani akart valamit, de én még egyszer megcsókoltam. – Jó éjt! – fektettem le megint, mire sóhajtva hozzám bújt.
- Miért nem tudok nemet mondani neked? – elmosolyodtam, majd adtam egy puszit az arcára. Imádom hallgatni, ahogy alszik. Amikor lélegzik, és forgolódik álmában. Mindent imádok benne. Az egész lényét imádom. Ő az egyetlen mentsváram az életemben.

Reggel még suli előtt elbúcsúztam Rebecától, és hazamentem átöltözni.
- David! Egész este Rebecaval voltál? – ez Renesmee volt
- Majdnem. Miért? – kérdeztem a szobám felé tartva
- Nem fúrtcsája, hogy nem alszol? – vonta föl a szemöldökét. Most már ránéztem.
- Nem egész este ott voltam, ha ennyire érdekel. Csak beugrottam hozzá, és utána kocsikáztam. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem.
- Már megint? Minden este ezt kell csinálnod? – nem válaszoltam. Megfordultam, és a szobámba mentem átöltözni. Felvettem egy koptatott farmert, és egy fehér inget. Még egy fekete dzsekit is magamra kaptam, és már ott sem voltam.
- Beszélhetnénk? – állt elém Jasper, mire megráztam a fejem
- Nem érek rá. Suliba kell mennem. – próbáltam elmenni mellette, de megállított
- Telefonod van. Ez sem érdekel? – felvontam a szemöldököm
- Ki keres? – pár másodpercig gondolkozott
- Annyi elég, hogy jobb, ha beszélsz vele. – azzal a kezembe nyomott egy mobilt. Összevontam a szemöldököm, de a fülemhez tartottam.
- Haló! – amikor megszólalt a telefonban, azt hittem, hogy falhoz vágom a készüléket
- Szia David! Rég beszéltünk. – üdvözölt mézes-mázosan Aro

Új blog!!! :)

Sziasztok!

Ez még nem az "1. fejezet". Először is, köszönöm azoknak akik eddig szavaztak. Nagyon aranyosak vagytok. Ha így halad a szavazás, akkor hamarosan olvashatjátok majd az új részt. ;) De most inkább a lényegre térek. A Bétámmal Dettyvel úgy döntöttünk, hogy indítunk egy közös blogot a saját történetünkkel. Még csak egy kis Prológus van fent, de amíg vártok a folytatásomra, addig örülnék ha benéznétek hozzánk. ;) Előre is köszönjük.
http://vilagokharca.blogspot.com/

puszi
Niky

Szavazás!

Sziasztok!

Elég sokat gondolkodtam rajta, hogy folytassam-e a történetemet David életével úgymond. Végül... a Bétám meggyőzött, hogy folytatnom kéne, de én először tudni szeretném a ti véleményeteket. Ezért indítok egy szavazást, és ha úgy döntötök, hogy folytassam a történetet, akkor részemről oké. :) Szóval felkérnék minden kedves olvasómat, hogy szavazzon! Előre is köszönöm mindenkinek!

puszi
Niky

Vámpír szerelem 43. fejezet

Sziasztok!

Nem akarok hegyi beszédet, mert tudom, hogy már tűkön ültök. Ezért próbálom rövidre fogni. Először is: Nagyon, nagyon köszönöm annak a 12 embernek akik megtiszteltek a hozzászólasukkal. Jól esett, hogy ennyire várjátok az új fejezetet, és a történetem is tetszik. Annak pedig még jobban örülök, hogy nem sértődtetek meg azon, hogy ilyet kértem. Másodszor: Külön köszönet Blackynek, aki lebétázta a fejezeteimet. Nagyon jó barátnő, és kiváló Béta :) (ezt a fejezetet még előle is eltitkoltam, szóval bocsi az esetleges hibákért :P). Harmadszor pedig: (bocsi, hogy csak köszöngetek xD) Köszönöm mindenkinek aki olvasta a történetemet. Ebből is tudom, hogy érdemes írnom. Azt hiszem ennyi. Nem akarlak titeket tovább feltartani. Szóval még egyszer mindenkinek nagyon, nagyon köszönöm. :)

FIGYELMEZTETÉS!!!!!!!: Aki könnyen elérzékenyül, vagy bármi ilyesmi :) Az készítsen magának be néhány papírzsepit, mert lehet, hogy szüksége lesz rá. Többet nem mondok. Jó olvasást az utolsó fejezethez!! :)

puszi

Niky

43. fejezet

Mire a ház elé értem már kint állt az egész család. Nem vesztegettem az időmet, a kis csapatunk élére álltam Carlisle mellé. Edward a másik oldalán állt. A Volturi klánt a három „király” vezette. Mögöttük pedig felsorakozott az egész hadsereg. Nyeltem egy nagyot, és kihúztam magam. Magamat nem féltem, de… a fiamat annál inkább. Végignéztem a családomon. Esme, Bella, és Renesmee hátul álltak. Előttük Emmett, és Rolsalie, mellettük pedig Jasper, és Alice párosa. David, mellém állt, de éreztem az űrt kettőnk között. Nem szólt hozzám, és nem érintett meg. Semmi utolsó szó, vagy bármi más. Csak a csend. A Volturi megállt előttünk élükön Aroval, aki természetesen mosolygott. Annyira letörölném az arcáról a mosolyt. Ökölbe szorítottam a kezem, és próbáltam visszafogni magam. Ezzel nem segítek senkin. Összekulcsolta a kezeit, és közelebb lépett hozzánk. A testőrök már jöttek volna utána, de ő leintette őket.
- Üdvözöllek Aro! – hajtotta meg a fejét Carlisle.
- Én is örülök neked, régi barátom! – ölelte meg, mire pár másodpercig megdermedtem. Mindig is Carlisle volt az igazi apám, és nem szeretném ha valami baja esne. Mikor eltávolodtak Edwarhoz lépett. – Az ifjú Cullen! Hát ismét találkozunk. – mosolygott, amit Edward nem viszonzott.
- Bárcsak én is azt mondhatnám, hogy örülök neked. – mondta halkan. Aro mosolya nem hervadt le. Inkább kiszélesedett.
- Másnak jobban örülnél igaz? – kérdezte gúnyosan, és felém villant a tekintete. Nem is tétovázott, azon nyomban előttem termett.
- Lányom, mily öröm téged újra látni! – mondta nyájasan, és várakozón kitárta előttem a karját. Elfojtottam egy fintort, és átöleltem. Ha tudnék hányni, most biztos azt tenném. Udvariasan kibontakoztam az ölelésből. Aro mosolyogva a fiam felé fordult.
- Ő lenne az? – kérdezte, mire én bólintottam
- Igen. David, ő itt Aro a… nagyapád. – az utolsó szót nagyon nehéz volt kipréselnem magamból. Aro kezet nyújtott neki. Beszéltem a fiamnak Aro képességéről, így nagyon jól tudja, hogy nem szabad a megnyitnia a pajzsát. Tudtam, hogy nem csak üdvözölni akarja, hanem letesztelni is. David rám nézett, mire én biccentettem. Egy halk sóhaj után ő is kezet nyújtott. Aro behunyta a szemét, és percekig úgy maradt. Figyeltem a reakcióit, ahogy mosoly terül szét az arcán.
- Tehetséges. Akárcsak az anyja. – nézett rám, mire én kifújtam a benntartott levegőt.
- Nem áll be hozzád! – mondtam élesen, de rám sem nézett. Ugyan elengedte David kezét, mégsem vette le róla szemét. A fiam állta a pillantását.
- Ezt nem te döntöd el. – suttogta
- De nem is te! – szűrtem a fogaimon keresztül, mire rám nézett
- Ha akarnám, már rég az enyém lenne.
- Soha nem lesz a tiéd. Ezt ne felejtsd el! Előbb állok vissza hozzátok, minthogy veletek legyen. – mutattam a kisebb hadseregre
- Ez ajánlat akart lenni? – kérdezte felvont szemöldökkel
- Ne álmodozz Aro! Az a hajó már elment. – farkasszemet néztünk, és nem voltam hajlandó tágítani. Végül Aro elmosolyodott, és David felé fordult.
- Talán kérdezzük meg a fiadat! – fixírozta tovább, mire közbe akartam lépni, de Carlisle megfogta a karomat. Nem rontottam Aronak, de nagyon akartam. – David, szeretnél hozzánk tartozni? – lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. Nem néztem rá, inkább félrefordítottam a fejem. Ha akar, beáll hozzájuk. Ebben nem akadályozhatom meg. Az ő élete, nem az enyém. Nagyon sokat meséltem neki, arról az időről, amikor a Volturival voltam. Megígérte nekem, hogy ő soha nem fog hozzájuk tartozni. Nem is lennének most kétségeim, ha nem vesztünk volna össze. Lehet, hogy már annyira gyűlöl, hogy távol akar maradni tőlem. Hátat fordítottam a párosuknak, és Edwardra néztem. Ugyanaz a félelem volt a szemében, ami az enyémben lehetett. Nem tudja olvasni David gondolatait, így nem tudja a válaszát sem. A fenébe! Mit meg nem adnék érte, ha most az egyszer tudná, hogy mire gondol. Carlisle megfogta a kezemet, és várta a választ. Félix engem fixírozott Jane mellől. Derűs mosoly terült szét az arcán, de az okát nem tudtam. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg David válaszolt.
- Köszönöm a szívélyes meghívást, de… nem hinném, hogy közétek való lennék. – elmosolyodtam, de nem fordultam felé.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Aro
- Teljesen. – mondta határozottan David, mire feléjük fordultam. Carlisle elengedett.
- Azért ha meggondolnád magad… szívesen látunk. – próbálkozott újra, mire a fiam fejet hajtott.
- Nem felejtem el. – mondta mosolyogva, amit Aro is viszonzott.
- Ugyanolyan makacs mint az anyja. – közölte sóhajtva, mire elvigyorodtam.
- Ezt bóknak veszem. - Aro szikrázó szemekkel méregetett. Mindig is utálta az engedetlenségemet, ahogy a szemtelenségemet is. Mégsem lohadt le a mosolyom. Aro megrázta a fejét, és a pár méterre álló sereg élére állt.
- Most viszont… térjünk a tárgyra. – tárta szét a karjait. Carlisle megakart szólalni, de megfogtam a karját.
- Had beszéljek én! – apám egy szelíd mosolyt küldött felém, majd bólintott - Miért jöttetek? – fordultam a Volturi felé.
- A hazugság bűn Sarah! – mondta éles hangon, mire megvontam a vállam
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
- Szerintem viszont pontosan tudod. Más dolog egy átlag vámpírnak hazudni, és más dolog a Volturinak hazudni. – mosolygott vidámság nélkül
- Nem hazudtam nektek. – tetettem az ártatlant, és próbáltam minél közömbösebben viselkedni.
- Akkor talán… ő hazudik? – kérdezte, és intette Dimitrijnek, mire az Ashleyt cibálta elő. Három testőr fogta le, így nem tudott védekezni. A szemében félelem volt. Ha nem lett volna vámpír sírt volna. De így csak vergődött a fogvatartói karjaiban.
- Ashley… - suttogtam, és odaakartam menni hozzá, de Edward nem engedett
- Ne! – mondta halkan, mire a szemem szúrni kezdett.
- Nos? – vonta föl a szemöldökét Aro
- Elmondok mindent ha elengeded. – közöltem azonnal, mire elmosolyodott
- Efelől nincs kétségem. Hallgatlak. – tette karba a kezeit. Edward elengedett, mikor megbizonyosodott róla, hogy nem teszek semmi ostobaságot.
- Honnan tudtad meg? – kérdeztem halkan
- Ne szaladjunk ennyire előre. Először tudni szeretném az igazat.
- Ha itt vagy, akkor valószínűleg már tudod. – néztem a vergődő Ashleyre.
- Lehet, de én tőled akarom hallani. – halkan sóhajtottam, majd minden elmondtam neki töviről hegyire. Senki nem szakított félbe, vagy mondta, hogy fejezzem be a magyarázkodást. Ezek szerint mindenki egyetért velem abban, hogy tudniuk kell. Mikor a történet végére értem, Aro felnevetett. – Nem mondom, nagyszerű ötlet volt. Ha nem hibázik Ashley egy icipicit, akkor nem is tudom meg. – nyeltem egy nagyot, és vártam, hogy folytassa – Épp egy kisebb munka után ért vissza, és megnéztem a gondolatait. Ő pedig egy kis részletnél nem figyelt, és megláttam egy kis emlékfoszlányt. Bent ültetek a házban, és éppen a tervről beszéltetek. Csak egy-két másodperc volt, de tudtam, hogy mi történt. Ezért is jöttünk ma ide. – nem várta meg, hogy válaszoljak. Vészjóslóan Ashley felé indult. Tudtam, hogy mire készül, és felé rohantam. Edward azonban utánam jött, és lefogott
- Ne! Eressz el! – Aro megállt a remegő barátnőm előtt. Az őrök körbeállták őket, és eltakarták a jelenetet. Csak Ashley szívbemarkoló sikolyát lehetett hallani. – Ne! Ashley! – kiabáltam, de nem kaptam választ. Edward nyakába borultam, mire ő megsimogatta a hátam. Aro mikor végzett megdörzsölte a kezeit, és ránk nézett.
- Te rohadék! – szűrtem a fogaimon keresztül
- Azért ne túlozz! Csak megtettem azt, amit meg kellett tennem. Ezért igazán nem hibáztathatsz. – megvonta a vállát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. David időközben mellém lépett. A tekintete dühös volt. Emmett, és Jasper állt mellette, ha le kéne fogniuk. – Most pedig, folytassuk! – vészjóslóan közeledett felénk. Félix megragadott, és nem tudtam szabadulni. Minden egyes családtagomat lefogta valaki. Edward előtt Aro állt. David pedig Alecet kapta. Jane, Renesmeet tartotta sakkban, de nem a képességével hál’istennek.
- Mielőtt Aro végez veled, még lesz egy kis elintéznivalónk. – suttogta Félix a fülembe, és végigsimított a combomon.
- Arra várhatsz! – szűrtem a fogaimon keresztül. Edward köré egyre többen gyűltek, és én tudtam, hogy mi következik.
- Ne! Kérlek, ne! – sikította Bella. Renesmee is kiabálni kezdett. Mindenki próbált szabadulni, de nem sikerült. Nem tudtam mit tenni. Csak vergődtem Félix karjaiban. Nem ölhetik meg! Őt nem!
- Ne öld meg! Könyörgök ne! – nem hallgatott rám. Edward még csak nem is ellenkezett. Kifejezéstelen arccal várta a halált. Behunytam a szemem, és próbáltam a képességemre koncentrálni. Nagyon rég nem használtam kínzásra, de most erre kellett. Kiengedtem a pajzsomat, és Félix köré löktem ki. A Volturinál megtanultam, hogy hogyan tudom az agyat úgymond „összenyomni” Annyira erős fejfájást tudok előidézni, hogy beleőrülhet a fájdalomba. Olyan mint Jane képessége, csak ez az agyra hat. Minden egyes idegszálammal erre koncentráltam, és végül… sikerült. Félix felordított, és elengedett. Azonnal Arora vetettem magam, de ő gyorsabb volt. Megfogta a nyakam, mire őt is kínozni kezdtem. Erőtlenül rogyott le a földre.
- Mit akarsz ezzel elérni? – kérdezte a fejét fogva.
- Hagyd békén őket! – szűrtem a fogaimon keresztül. Minden egyes Volturi katonát kínozni kezdtem, hogy ne tudjanak ránk támadni.
- Nem kínozhatsz minket egy örökkévalóságon át. Úgyis meghaltok egyszer. – ebben igaza volt. Nem csinálhatom ezt. Akkor olyan lennék, mint ők, és ezt nem akarom. Leállítottam a kínzást, mire Aro rám nézett.
- Egyezséget ajánlok! – mondtam határozottan. Nagy nehezen felállt, és a közeledő őröket leintette.
- Sarah, ne! – hallottam meg Edward hangját, de nem foglalkoztam vele.
- Hallgatlak!
- Nem kínzom halálra az összes vámpírodat, ha…
- Ha? – vonta föl a szemöldökét
- Ha békén hagyod az egész családomat örökre, és beéred velem. – néztem a szemébe. Meglepődött. Ahogy mindenki más is. Megértették, hogy mit akarok csinálni. Azonnal hozzám rohantak, de én felemeltem a kezem, és csendre intettem őket. Vártam, hogy Aro válaszoljon. Ő a két másik „király” felé nézett. Szavak nélkül kommunikáltak. Nem utasíthatja vissza azt ajánlatot, mert fél tőlem. Tudja, hogy képes vagyok az összes katonáját halálra kínozni ha akarom. Már az előtt tudtam a választ, hogy kimondták volna. Ugyanis Edward ledermedt mellettem.
- Rendben. – mondta mosolyogva Aro. Esme, Carlisle karjaiba omlott, és könnyek nélkül kezdett sírni. Én nem sírtam. Csak mereven néztem Edward szemébe. Egy világ fájdalma volt benne. Soha nem láttam még ilyennek. David a semmibe meredve állt mellettem. Vettem egy mély levegőt, és átöltem Esmet, és Carlislet.
- Mindig is ti lesztek az igazi szüleim. – suttogtam, és a többiektől is elbúcsúztam. Nem akarok érzelmes búcsút. Rosalie, Alice, Esme, Bella, Renesmee… mind sírtak. Én tartottam magam. A fiúk is közel voltak hozzá, de ők inkább le akartak beszélni. A végére hagytam Edwardot.
- Ezt nem engedem! – szűrte a fogain keresztül
- De igen. – mondtam mosolyogva, bár egyáltalán nem volt jókedvem.
- Nem engedem, hogy ezt tedd! – ölelt magához.
- Az én döntésem. Nem a tied. Csak egy valamit szeretnék kérni tőled! – suttogtam – Nagyon vigyázz a fiúnkra! Kérlek! Kell neki valaki, aki vigyázz rá! – Edward magához szorított
- Majd te vigyázol rá. – mondta síri hangon. Nyeltem egy nagyot, és eltávolodtam
- Megteszed? – kérdeztem, halkan, és végigsimítottam gyönyörű arcán amit már soha nem fogok látni. Azt hittem nem fog válaszolni, de végül bólintott. Mosolyt erőltettem magamra, és megpusziltam az arcát. Már épp indultam volna, mikor megfogta a kezemet.
- Ne menj! Nem tudok élni nélküled! – suttogta, és megcsókolta a kezemet. Ebben a pillanatban úgy éreztem magam mint régen. Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer lesz ilyen. Még mindig szeretem Edwardot, de… tudom, hogy ő már másé. Belenyugodtam.
- Van egy csodás feleséged, és két gyereked. Többet már nem is kívánhatnál. – mondtam halkan. Nem foglalkoztam vele, hogy Bella látja-e vagy sem. Közelebb hajoltam hozzá, és lágyan megcsókoltam Edwardot. Azt hittem nem viszonozza, de mégis. Ez volt az én búcsúcsókom. – Ha megkell halnom legalább a te csókoddal halljak meg. – suttogtam, majd mielőtt bármit is mondhatott volna, Davidhez mentem. A földet nézte mereven, és nem szólt egy szót sem – Csak, hogy tudd nagyon szeretlek, és… nagyon sajnálom, hogy hazudtam. Ezzel csak neked akartam jót, de már tudom, hogy nem volt jó ötlet. Nagyon vigyázz magadra! – mondtam halkan, és a szemem szúrni kezdett. David nem tett semmit, csak bámult a semmibe. Nem erőltettem a dolgot. Bólintottam, és Aro felé indultam.
- Végeztél? – kérdezte gúnyosan. Már épp válaszolni akartam, mikor meghallottam a fiam hangját.
- Anya! – omlott a karjaimba sírva. – Nem akarom, hogy elmenj! Mindent megbocsátok, csak ne menj el! Veled fogok élni az örökkévalóságig. Megveszem az összes kocsit ami csak megtetszik neked. Az iskolában annyiszor aggodalmaskodhatsz ahányszor akarsz. Nem érdekel mások véleménye. Úgy bánhatsz velem mint kiskoromban, csak ne menj el! Nem hagyhatsz itt! – ölelt szorosan magához, én pedig sírtam. Istenem!
- Nem lehet David! Nagyon sajnálom, de nem. De mindig veled leszek. Viszont szeretném ha nagyon vigyáznál magadra, és úgy élnél tovább mint eddig. Edward majd figyel rád.
- Én csak téged akarlak! – felnéztem az égre
- Megígéred nekem, hogy vigyázol magadra? – kérdeztem halkan. David eltávolodott tőlem, és belenézett a szemembe. Ebben a pár másodpercben éveket öregedett. Bólintott, mire én halványan rámosolyogtam. – Szeretlek, kicsim!
- Én is téged anya! – mondta halkan. Még utoljára megöleltem, majd egy futópillantást vetettem Edwardra. Egy sóhaj után Aro elé álltam. Az őrök pedig körém gyűltek. David felém rohant, de Edward szerencsére időben ott termett mellette. Valamit suttogott a fiunk fülébe, de még a vámpírhallásommal sem tudtam kivenni, hogy mit. Behunytam a szemem, és csak a jóra gondoltam. Az esküvőnkre Edwarddal, amikor David megszületett. Vagy az összes együtttöltött percre. Aro megfogta a karomat, de nem néztem rá. Viszont így is pontosan tudtam, hogy mosolyog. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki így örülhet a lánya halálának. Mikor a lángok felcsaptak körülöttem, még utoljára hallottam David kiáltását. Elmosolyodtam, és csak a jóra gondoltam. Azt hittem sikítani fogok a fájdalomtól, de… nem éreztem semmit. Csak a boldogságot, hogy békében halok meg. Hiszen minden jól sült el nem?! A családom biztonságban van, és nem halnak meg. Mindenki boldog lehet egy örökkévalóságon át. És… ez a lényeg.

50 évvel később

(David szemszöge)

Ismét Forksban. Hát nem fantasztikus?! Már több mint ötven éve, hogy meghalt anya, de még mindig pokolian hiányzik. Azt ígérte itt lesz velem mindig, és ez részben igaz. Hisz a szívemben örökké élni fog. Most mégis annyira nehéz újra itt lenni a forksi gimi előtt. Renesmee oldalba bökött, mire ránéztem.
- Nem megyünk be? – kérdezte mosolyogva, mire sóhajtottam
- De – mondtam kedvtelenül
- Egy idő után jobb lesz. Ha megszokod, hogy újra itt vagyunk… nem lesz baj. – próbált vigasztalni.
- Talán igazad van. – vontam meg a vállam, és mosolyt erőltettem magamra. – Menjünk! – indultam el, de egy hang megállított. Renesmee is megtorpant, de nem értette a reakciómat. Még én magam sem értettem.
- Mi az? – kérdezte, mire körbenéztem a parkolóban. Végül megtaláltam aamit kerestem. Nem hittem a szememnek. Apa, és Bella épp akkor értek be minket, és ők is kíváncsian méregettek.
- David, jól vagy? – kérdezte apa. Én még mindig a pár méterre álló nőt néztem. Pontosan olyan a hangja mint az övé. Ha ember lennék nem hallhatnám, de… nem vagyok ember. Mint egy holtkóros úgy indultam felé. Hallottam ahogy a többiek a nevem szólítanak, de nem álltam meg. Az ismeretlen lány épp az iskola térképét olvasgatta. Mosolyogva megálltam előtte, mire rám nézett. Elállt a szava. Már hozzászoktam, hogy így bámulnak rám az emberek, így nem is foglalkoztam vele.
- Szia! Segíthetek valamiben? – kérdeztem kedvesen, mire csak tátogni tudott. Végül megszólalt.
- Am… igen, azt… megköszönném. – dadogta. Pontosan ugyanolyan mint ő. A haját leszámítva. Anyának hosszú barna haja volt, míg neki szőke, és hullámos. A szeme viszont sötétbarna. A hangja pedig… Édes Istenem mit meg nem adtam volna, hogy még egyszer hadd halljam, és most tessék…
- David Cullen vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. – nyújtottam kezet, amit ő félszegen viszonzott. Összerezzent a hideg érintéstől, de hamar túltette magát rajta.
- Rebeca Monro. Én is örülök. – mosolygott rám. Erre vártam. A mosolya csodálatos.
- Új vagy itt?
- Igen. Ez az első napom. – vonta meg a vállát.
- Nekem is. De… már ismerem a helyet szóval… körbevezethetlek. – mosolyogtam rá, mire bólintott
- Hálás lennék érte. – mosolygott rám, majd elindultunk a suli felé. Apa felvont szemöldökkel méregetett, de én csak a fejemet ráztam, hogy majd később megmagyarázom. Valami hasonlóságot, viszont ő is észrevett, mert furcsán bámult Rebecára. Elmosolyodtam, hogy régen mennyit aggódtam, hogy anya ne babusgasson annyit. Most viszont már csak erre vágyok. Viszont… talán egyszer sikerül átvészelnem az elvesztését. Azt hiszem anyának igaza volt… mindig velem lesz. Bármi is történjen…

VÉGE

Új dizi! :)

Sziasztok!

Amíg várok a véleményekre gondoltam kicsit újitok az oldalon. Már untam azt a nagy feketeséget :/ Remélem tetszik az új kinézet. ;) Az új fejezetre pedig remélem már nem kell sokat várni. Már csak 3 embernek kell megerőltettnie magát, és írnia. :) Szóval mindent bele!!!

puszi
Niky

Vámpír szerelem 42. fejezet

Sziasztok!

Ezt a fejezetet nem javította ki a Bétám, így előre is bocsi az esetleges hibákért. :) Ez az utolsó előtti fejezet, és mivel nem nagyon írtok hozzászólásokat, ezért csak akkor rakom fel az utolsó fejezetet ha összegyűlik 10 hsz. Most biztos nagyon utáltok :P De ez az utolsó előtti fejezet, és szeretném tudni, hogy mit gondoltok. Pl.: szeretném látni a tippelgetéseket, hogy szerintetek mi lesz a vége. Kinek kivel kéne összejönni-e. stb. stb. Szóval az utcsó fejezet akkor várható, amikor meglesz a 10 hsz. Úgy hogy ez rajtatok múlik, mert már az utolsó fejezet is kész van , és csak rátok vár. :)

puszi
Niky

42. fejezet

- Mi? De hát miért? Mi okuk lenne rá, hogy idejöjjenek? – zúdítottam rá a kérdéseimet
- Még mi sem tudjuk. – mondta halkan
- Mi az, hogy még ti sem tudjátok? A jövőbe látsz Alice, és nem tudod?! – kérdeztem élesen
- Igen a jövőbe látok, de az okokat nem tudom. – vettem egy mély levegőt
- Sajnálom. – Alice halványan elmosolyodott
- Semmi baj. Megértem, hogy ideges vagy, és félted a fiadat, de… próbálj megnyugodni.
- Ha az olyan könnyen menne. – minden elromlott. A boldog életemnek már nyoma sincs
- Lehet, hogy Renesmee miatt jönnek, mert azt hiszik, hogy vámpírgyerek. – borzadt el Bella, mire Edward magához ölelte.
- Biztos, hogy nem. Nem tudnak a lányunkról.
- És ha mégis tudomást szereztek róla? – kérdezte Esme
- Ugyan kitől? – kérdeztem
- Majdnem mindenki tud Renesmeeről. Ők nem szégyellik a gyereküket, mint egyesek. – szólalt meg a hátam mögött egy gúnyos hang.
- Anyád nem szégyell téged David. – kelt a védelmemre Carlisle
- Persze. Azért nem mondta el senkinek, hogy vagyok, mert annyira akart engem. – mondta hidegen. Edward közelebb lépett hozzá
- Lehet, hogy Sarah hibás, de nem kéne így beszélned róla. Hiszen ő az édesanyád. Ez csak számít valamit.
- Neki számított, hogy szükségem van egy apára? – nézett rám gyűlölködve. Inkább nem mondtam semmit. Jobb ha most adok neki egy kis időt, és nem szólalok meg. Lehet jobban járok. Ennél már úgysem lehet rosszabb.
- Abban igazad van, hogy el kellett volna mondania, hogy ki az apád. De… azt hitte így jobb lesz neked. Csak neked akart jót. – tette Edward a kezét a fiam vállára
- Így nekem ne akarjon jót! – szűrte a fogain keresztül. Edward már megakart szólalni, de én megakadályoztam
- Hagyd! Ne erőltesd ami nem megy! – ráztam meg a fejem. – Van más bajunk is! – Edward bólintott, és visszalépett Bella mellé. David üres tekintettel meredt maga elé. Sóhajtva fordultam Alice felé. – Mennyien jönnek?
- Majdnem az egész klán. – elismerően füttyentettem
- Nem semmi. Mi bajuk lehet, hogy ennyien jönnek? – kérdeztem tanácstalanul
- Fogalmunk sincs, de… ennek nem lesz jó vége. Megölnek mindannyiunkat. – mondta halkan Carlisle
- Amíg nem tudjuk, hogy miért jönnek, ebben nem lehetünk biztosak. – ráztam meg a fejem
- Igaza van. – szólalt meg Edward – Felkészülünk arra, hogy jönnek, de… nem tehetünk semmit. Nem állhatunk ki a Volturi ellen. Az kész öngyilkosság lenne.
- Szóval csak itt ülünk, és nem teszünk semmit? – kérdezte Emmett izgatottan
- Igen. – mondtam egyszerűen, mire furcsán kezdett méregetni
- Ezt nem mondhatod komolyan… - hüledezett
- Pedig teljesen komolyan mondom. – vontam meg a vállam, és leültem a kanapéra. A fejemet hátrahajtottam, és behunytam a szemem. Megfogunk halni. Ez biztos. Legalábbis nagyvalószínűséggel meghalunk. Csak a fiam hagy éljen. Nem érdekel, hogy nekem végem, de a fiam nem halhat meg. Azt nem engedhetem.
- Mikor jönnek? – kérdezte Carlisle. Nem nyitottam ki a szemem, csak a hangok alapján igazodtam el. Pontosan tudtam, hogy ki hol áll, és mit csinál. Néha nagyon jó lenne csak hallani, és nem látni semmit.
- Holnap. – mondta Alice, mire felpattantak a szemeim
- Hogy mikor? – kérdeztem rá, pedig nagyon jól hallottam
- Már úton vannak, és holnap délre már itt is lesznek. – nyeltem egy nagyot
- Ezt nem akarom elhinni. Hova a fenébe sietnek így? – kérdeztem halkan
- Valami, vagy valaki miatt idejönnek. – szólalt meg Jasper
- De minek? Ennek semmi értelme. Nem tettünk semmit. – mondta síri hangon Esme
- Mi nem, de… Sarah talán igen. – nézett rám Edward, mire mindenki felém fordult
- Mi a fenéről beszélsz? – kérdeztem élesen
- Mi nem tettünk semmi olyat ami miatt ide kéne jönniük. Viszont te… ki tudja mit tettél tíz év alatt. – idegesen felé közeledtem, és képes lettem volna megütni is ha kell.
- Nem tettünk semmi rosszat mi sem. – hallottam meg David hangját, mire megtorpantam. – Kerültük a feltűnést, és csak akkor mutatkoztunk ha nagyon szükséges volt. Nem szolgáltunk rá, hogy a Volturi idejöjjön. – és ekkor döbbentem rá, hogy mi lehet a baj. Külön-külön nem tettünk semmit, de együtt… tettünk valami nagyon rosszat. Nem tudtam megtartani magam, így leültem ismét a kanapéra.
- Mi a baj? – jött mellém Rosalie, de én csak a fejemet ráztam. Elővettem a mobilomat, és tárcsáztam Ashley számát. – Kit hívsz? – nem feleltem. Csak hallgattam ahogy kicsöng a telefon, de senki nem veszi fel.
- Könyörgök vedd fel! – kérleltem halkan, és csak vártam. Végül foglaltat jelzett. – A fenébe!
- Mi a baj? – jött mellém Esme is.
- Tudom miért jönnek…- suttogtam
- Miért? – kérdezte Renesmee
- Rájöttek. Rájöttek, hogy átvertük őket, és nem változtattuk át Bellát. – mindenki elhallgatott. Davidnek ezt is elmeséltem, szóval pontosan tudja, hogy miről van szó.
- De már vámpír. Már nem kell, hogy megöljék. – sírta Renesmee. Még soha nem láttam vámpírt sírni, de végül is ő félig ember. Legördült egy könnycsepp az arcán, és az anyjához bújt. Régen David is mindig ezt csinálta. Most már hozzám se szól.
- Az még nem változtat semmin. Hazudtunk nekik, és ez a lényeg. Ők csak ezt fogják figyelembe venni. Mindannyian megfogunk halni. – hajtottam le a fejem, mire Rosalie átkarolta a vállam.
- Csak van valami megoldás. – hallottam meg David hang ját mellőlem.
- Nincs. Már nincs semmi remény. – mondta Edward halkan
- De neked nem kell meghalnod. Se Renesmeenek. – néztem az említettre, mire az kérdőn viszonozta a pillantásomat.
- Ezt hogy érted? – rázta meg a fejét, mire sóhajtottam
- Ti még meg sem születettek amikor ez történt. Tehát semmi közötök nincs hozzá. – vontam meg a vállam
- A Volturi nekik sem fog kegyelmezni. – mondta Bella
- Lehet, de… egy próbát megér. – hunytam be a szemem
- Erre, akkor sem építhetünk.
- Miért mire építhetünk? – csattantam fel – Így is-úgy is meghalunk, legalább a gyerekek maradjanak éledben! – Edward bólintott
- Igazad van. Ők a legfontosabbak. – legalább valamiben egyetértünk. Ez az utolsó alkalom, hogy így együtt lehetünk. Édes Jézusom! Mi lesz itt holnap?! Mindennek vége lesz. Az egész hercehurcának. Ennek részben örülök, de... a másik felem ordít, hogy még élni akar a fiával. Csak ő maradjon éledben. Könyörgök, legalább ő!

(Másnap reggel)

Az egész estét azzal töltöttük, hogy beszélgettünk. Próbáltuk az utolsó perceket is kihasználni egymással. Vagyis ők beszélgettek. Én csak ültem a konyhában, és próbáltam elérni Ashleyt, de sikertelenül. Mi lehet vele? Ha rájöttek, akkor őt már megölték. Nem, az nem lehet. Arra még gondolni sem merek, hogy meghalt. David nem beszélt velem egész este. Próbáltam szóra bírni, de nem sikerült.
- Mi a helyzet? – lépett be a konyhába Edward, mire ránéztem
- Nem veszi fel. Hiába hívom… semmi. Még vissza sem hív. Félek valami nagy baj történt vele. – fordultam meg, és a tájat kezdtem pásztázni. Edward mögém lépett, és hátulról átölelt. Annyira régóta várok már erre. Talán utoljára állunk így.
- Nem lesz semmi baj. – suttogta a fülembe
- Ezt te sem gondolod komolyan. Megölnek minket.
- Hisz még az sem biztos, hogy azért jöttek mert rájöttek valamire.
- Ez igaz, de… más okuk nincs. – Edward megpuszilta a nyakam, mire a mellkasának vetettem a fejem, és behunyt szemmel élveztem a közelségét. – Mostában egyre többet gondolok rá, hogy milyen lenne együtt nevelni Davidet. Tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni. Főleg most nem, de… jó érzéssel tölt el, hogy van egy közös gyerekünk. Aki mindig összeköt minket. – mosolyodtam el halványan
- Régen mindent megadtam volna ezért. – suttogta. Kinyitottam a szemem, hogy felé forduljak, de megláttam az ablakon keresztül az ellenséget. Vészesen közeledtek hozzánk, és mi nem tehettünk ellene semmit.
- Szólj nekik! – utasítottam Edwardot, mire ő a nappaliba rohant. Már messziről láttam Aro levakarhatatlan mosolyát. Nyeltem egy nagyot, és én is kifelé indultam.