Vámpír szerelem II. 3. fejezet

Sziasztok!

Bocsi a kimaradásért, de beteg voltam, és nem tudtam feljönni. Most viszont már minden a régi, és itt az új fejezet!!! Jó olvasást hozzá! :)

puszi
Niky

3. fejezet

Amit láttam az az édesanyám, ez biztos. De… mégsem. Teljesen áttetsző volt, ugyanabban a ruhában mint, amikor megölték. Csak pár méterre állt tőlem, de nem éreztem semmit. Ha nem látom, és hallom a hangját, nem is érzékelem, hogy itt van. Kedvesen mosolygott rám, de pár pillanatig megszólalni sem tudtam.
- David! – mikor a nevem szólított minden egyes porcikám megremegett. Furcsán vízhangzott a hangja.
- Te… nem lehetsz itt. Meghaltál. Láttam. Nem élhetsz… - suttogtam elhaló hangon, mire szikrázóan rám mosolygott.
- Megígértem, hogy veled leszek mindig.
- Ha élnél, akkor már nem itt lennél, hanem a Culleneknél. Apánál. Nem élhetsz… - ismételtem meg magam, és próbáltam el is hinni. Nem él. Nem úgy néz ki mintha élne, de… nem lehet szellem. Az… lehetetlen.
- Semmi nem lehetetlen. – összevontam a szemöldököm. Mióta tud olvasni a gondolataimban? Anya mosolyogva tett felém egy lépést, majd megtorpant. Mintha nem tudná, hogy mit tegyen. – Segíteni jöttem…
Ekkor hallottam meg Rebeca lépteit a hátam mögött. Miért is gondoltam, hogy ott marad, ahol kértem?!
- David! Hála az égnek. Úgy aggódtam. – futott mellém, mire felé fordultam.
- Jól vagyok. – néztem mélyen a szemébe, majd a hátam mögé pillantottam. Nem volt ott senki. Lehet, hogy csak álmodtam az egészet?
- Kihez beszéltél? – megráztam a fejem
- Senkihez. Csak… azt hittem van itt valaki. Nem kell aggódnod. – simítottam végig az arcán, majd magamhoz öleltem.

Hazavittem Rebecat, majd a Cullen ház felé vettem az irányt.
Anya, vagy az a valami nem tért vissza a délután folyamán. Lehet, hogy tényleg csak álom volt ez az egész. De nem álmodhatok. Vámpír vagyok, az istenért! Akkor mi volt az amit láttam? Kísértet? Szellem? Csak egy képzelgés, a hiánya miatt? Fogalmam sincs, de muszáj megtudnom. És akármennyire is volt furcsa, vagy félelmetes, nekem… látnom kell még. Ez őrültség tudom, de amikor ott volt, akkor úgy éreztem magam, mint régen. Hogy mindenem megvan, mert velem van az anyám. Mióta elment nekem csak Rebeca van, és hiába szeretem őt jobban az életemnél, ha közben hiányzik még valami, vagy inkább valaki. Nem hozhatom vissza. Ezzel tisztában vagyok, de ha van rá mód, hogy láthatom még őt, akkor mindent megteszek! Még egy őrültségre, is… képes vagyok. Amihez egyáltalán nem fűlik a fogam.
Beparkoltam a garázsba, és megint szembetaláltam magam az édes féltestvéremmel. Nem mondom, hogy nem szeretem Renesmeet, sőt… De mostanában egyre többet aggodalmaskodik, és nyaggat minden hülyeséggel. Próbáltam szó nélkül elmenni mellette, de nem engedett. Ha akarnám eltávolíthatom magam elöl, de az neki lesz rossz. Anya rengeteget tanított önvédelemre. Azt mondta, hogy bár nem biztos, hogy szükségem lesz rá… jó ha megtudom magam védeni, ha sor kerül rá. Mikor néha Emmettel, vagy Jasperrel harcolok, csak akkor érzem magam elememben. Mintha a verekedés, vagy az adrenalin éltetne. Amikor vadászok nem tudom megállni néha, hogy ne pusztítsak ki egy fél erdőt. Ilyenkor nem tudom, hogy mi van velem. De egyszerűen… kikapcsol. Néha még Rebeca mellett sem tudok úgy ellazulni, mint amikor kiélhetem magam. Ezért is vadászok mindig egyedül, és ott, ahol senki más. Ha megtudnák, megint jönne a blablabla.
Renesmee, karba tett kézzel nézett rám.
- Mi van? – kérdeztem élesen, mire megforgatta a szemeit.
- Apa beszélni akar veled.
- Mond meg neki, hogy nem érek rá!
- Mond meg neki te! – közölte durcásan. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, majd eltoltam magam elől, és felmentem Carlisle irodájába. Éppen valami több ezer oldalas könyvet bújt, de amikor meghallotta, hogy jövök felnézett rám. Halvány mosolyt küldött felém, de nem volt valami boldog.
- Szia! Nem zavarlak sokáig, csak szeretnék két igazolást kérni. Magamnak, és Rebecanak. – Carlisle összevonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Elővett két papírt, majd kitöltve odaadta.
- Edward, beszélni szeretne veled. – mondta komolyan. Ezt ma már hallottam!
- Köszönöm az igazolásokat. – közöltem hidegen, majd a szobámba mentem. A táskámat ledobtam az íróasztalom mellé, majd elővettem a mobilomat. Két másodperc sem kellett, és már meg is volt a szám amit kerestem. Az ujjam a hívás gomb felett időzött.
Apa ebben a pillanatban rontott be a szobámba. Sóhajtva elraktam a telefont.
- Kopogni luxus? – kérdeztem hidegen, majd unottan ránéztem
- Hol voltál?
- Ha akarnád már rég tudnád. – vontam meg a vállam, és leültem a kanapéra. Az egyik kezemet a támláján nyugtattam, a másikat pedig a karfáján. Apa fáradtan megmasszírozta a halántékát.
- Mindannyian nagyon aggódtunk, amikor a telefon után, csak úgy eltűntél.
- Nem eshet semmi bajom. Nem tudom mit aggódtok. – közöltem gúnyosan
- Igazából… amikor Rebeca sem jött iskolába, tudtam, hogy veled van. És épp ettől ijedtem meg. Nagyon felhúzott, hogy Aro felhívott, és féltem a következményektől. – pár másodpercig mérlegeltem a szavait. Végül megértettem.
- Azt hitted, hogy megtámadom Rebecat? – vontam föl a szemöldököm
- Én csak… - halkan sóhajtott
- Jó, hogy ennyire bízol bennem.
- Én bízok benned. De mostanában annyi minden történt. Te pedig… egyre furcsább vagy. Nem hozhatod vissza Saraht, és ha csak az miatt vagy Rebecaval, mert… hasonlít rá, akkor… - erre már felpattantam
- Nem tudsz te semmit róla! Anyát sem ismerted! Elhagytad, amikor találtál magadnak mást! – elsötétült a tekintete.
- Még csak nem is éltél, amikor ez történt. Fogalmad sincs róla, hogy mit éreztem! – szűrte a fogai között
- Anya szeretett téged! De te nem! Soha nem szeretted! Csak azért voltál vele, mert nem volt más!
- David! Fejezd be! – most már nem tudtam befejezni. Az utóbbi idő minden szenvedése felgyülemlett bennem, és muszáj volt valahogy kiengednem magamból. Elvesztettem az egyik legcsodálatosabb „embert” akit csak ismerek, és már nem jön vissza.
- Miattad szenvedett annyit, és miattad volt boldogtalan egész életében! Te kényszerítteted a Volturi karjaiba, és te tehetsz róla, hogy annyi ember meghalt az ő kezei álltál! Soha nem mondta el nekem, de tudtam, hogy milyen bűntudata van emiatt. Tudtam, mert én ismertem őt a legjobban. Én voltam vele ott, amikor más nem! Te hol voltál akkor? Hol voltál, amikor szenvedett? Sehol… Élvezted az életet Bellaval, és Renesmeevel. Azt hiszed tudod mi az a szenvedés, és lehet, hogy sajnálod anya halálát, de nem szenvedsz úgy, mint én! Magadat sajnáltatod, pedig nincs miért! Az egész miattad van! Anya miattad halt meg! - keltem ki magamból, mire ökölbe szorult a keze, és remegni kezdett. – Te ölted meg őt! – suttogtam gyűlölettel teli hangon. És ekkor szakadt el nála a cérna. Akkora pofont adott, hogy ember ettől már rég meghalt volna. Nekem csak a fejem fordult a másik irányba. Annyira nem ütött erősen, hogy falhoz vágjon.
- Amíg nem ismered az előzményeket, addig ne ítélkezz! Főleg ne felettem! – közölte szárazon. Dühös tekintettel néztem rá.
- Nekem te nem vagy az apám! – közöltem hidegen, majd kimentem a szobámból.