Vámpír szerelem II. 1. fejezet

Sziasztok!

Hát végre megérkezett a Vámpír szerelem 2. részének 1. fejezete! :D Remélem, hogy tetszeni fog, bár még olyan sok minden nem történik benne, és egy kicsit rövid is lett, de azért szerintem megteszi. Köszönöm a szavazóknak! ;) Most pedig jó olvasást az új fejezethez!!!:)

puszi
Niky

1. fejezet

A szobámban voltam a hatalmas ablakomnak támaszkodva, a tájat kémlelve. A másik házban erkélyem volt, itt pedig panorámás ablak. Ahogy Ő meghalt eladtuk a házat. Túl sok minden emlékeztetett rá. Bár minden holmiját megtartottuk, Őt semmi nem pótolhatja. A Cullen házban a régi szobáját foglaltam el. Nem akartam, hogy másé legyen. Mégiscsak az én anyám volt. Azt hittem, hogy örökre boldogtalan leszek, de aztán jött Rebeca, és minden megváltozott. Nem tagadom először azért mentem oda hozzá, mert emlékeztetett anyára. De utána… rájöttem, hogy a külső nem minden. Bár nagyon hasonlít rá, tudom, hogy ő nem anya. Rebeca, más mint amilyen Ő volt.
- David! Hogy, hogy itthon vagy? – apa jött be a szobámba. Sóhajtva felé fordultam
- Rebecanak, el kellett mennie az egyik barátnőjéhez. Hamarosan elmegyek hozzá. – bólintott, majd leült a kanapéra
- Nézd David, én tudom, hogy milyen nehéz neked. Nekem is az. De megpróbálhatnál túllépni rajta. Nehéz ez mindannyiunknak.
- Jól vagyok. – mondtam halkan
- Én inkább csak azt mondanám, hogy jobban. Rebeca jót tesz neked, de… ő ember David. Egyszer el kell mondanod neki az igazat. – idegesen megvakartam a tarkómat
- Megbirkózok vele. És… jól leszek. De ötven év is kevés volt… nem tudom, hogy valaha is sikerülni fog-e. – vontam meg a vállam
- Végleg soha nem fogod elfelejteni. De tovább kell élned az életedet. Ő is ezt akarná.
- Te túlléptél már rajta? Telik el úgy nap, hogy ne gondolná rá? – fájdalmasan nézett rám, majd sóhajtott
- Tudod, hogy nem. – megráztam a fejem
- Miattunk halt meg. Feláldozta magát, hogy mi élhessünk.
- Tudom. Ezért fáj annyira, hogy meghalt. – hajtotta le a fejét.
- Nem fogok soha megbarátkozni ezzel a gondolattal. Akármeddig is élek. – apa rám nézett, de én kerültem a tekintetét. – Megyek Rebecahoz! Már biztos otthon van. – köszörültem meg a torkom, és kifelé indultam
- David! – megálltam, de nem néztem rá – Nem kell, ezt csinálnod!
- Mennem kell! – rántottam föl az ajtót, és a garázsba mentem. Beszálltam az újonnan szerzett Mercedesembe, és beletapostam a gázba. Elég sok szentbeszédet végighallgattam már, és nincs kedvem egy újabbhoz. Feleltsd el! Minden jobb lesz! Csak egy kis idő kell! Blablabla. Már unom. Semmi nem fog megváltozni. Semmi.

Öt percnél tovább nem tartott, hogy odaérjek hozzá. Kipattantam a kocsiból, és nem vesztegettem az időt. Beugrottam az ablakán. Nem hiszem, hogy a szülei örülnének, ha ilyen későn meglátnának itt. Ahogy a szobájában landoltam éreztem, ahogy a nyakamba ugrik.
- Végre itt vagy. Már annyira hiányoztál. – ezen elmosolyodtam. Mindig ezt csinálja, ha meglát. Eltoltam egy kicsit magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Tudod jól, hogy jövök. Nem hagylak egyedül soha. – suttogtam, és gyengéden megcsókoltam. A nyakam köré fonta a karját, és még szenvedélyesebben csókolt. Belemosolyogtam a csókba, és eltoltam magamtól. – Ne játssz az önuralmammal! – lesütötte a szemeit. A karjaimba kaptam, és lefektettem az ágyra. Mellé ültem, és úgy néztem le rá.
- Minden rendben? Olyan… furcsa vagy. – ült fel ő is, és megérintette az arcomat. Belecsókoltam a tenyerébe.
- Igen, persze. Minden a legnagyobb rendben van. – hazudtam, és rámosolyogtam. Pár másodpercig a szemembe nézett. Soha nem olvastam a gondolataiban, mert megkért rá. Én pedig nem teszek semmi olyat, amit ő nem akar.
- Mikor ettél utoljára? – kérdezte végül, mire felnevettem. De csak halkan, hogy az alvó szülei nehogy meghallják.
- Ne aggódj! Pár napja ettem. – simítottam végig az arcán. Rebecanak nem rég mondtam el, hogy mi vagyok valójában. A többieknek nem szóltam róla, mert akkor biztos kiakadnának. Bár Bellan, se akadtak ki annyira. De jobb ha nem tudják. Legalábbis egyenlőre. Rebeca nem félt tőlem, amikor elmondtam neki. Állítólag régen hallott Forksi legendákat, hogy vannak itt vámpírok, de nem akarta elhinni. Most viszont… már hisz benne, és nagyon jól viseli.
- Akkor megint veszekedtél a családoddal? – felsóhajtottam. Mindent elmondtam neki magunkról. Tudja, hogy meghalt az anyám, és azt is tudja, hogy miért.
- Inkább csak kezdetleges hegyi beszéd volt, amit nem akartam végighallgatni. Te jobb társaság vagy. – ha vele vagyok, akkor meg tudok feledkezni mindenről. Pár órára még anyát is eltudom felejteni.
- Tudod, hogy ez így nem lesz jó ugye? – vonta föl a szemöldökét. Mosolyogva csókoltam meg újra.
- Elég ezt otthon hallgatni. Nem azért jövök ide, hogy itt is ezt hallgassam. Csak… élvezzük ki egymás jelenlétét, és aludj. – még mondani akart valamit, de én még egyszer megcsókoltam. – Jó éjt! – fektettem le megint, mire sóhajtva hozzám bújt.
- Miért nem tudok nemet mondani neked? – elmosolyodtam, majd adtam egy puszit az arcára. Imádom hallgatni, ahogy alszik. Amikor lélegzik, és forgolódik álmában. Mindent imádok benne. Az egész lényét imádom. Ő az egyetlen mentsváram az életemben.

Reggel még suli előtt elbúcsúztam Rebecától, és hazamentem átöltözni.
- David! Egész este Rebecaval voltál? – ez Renesmee volt
- Majdnem. Miért? – kérdeztem a szobám felé tartva
- Nem fúrtcsája, hogy nem alszol? – vonta föl a szemöldökét. Most már ránéztem.
- Nem egész este ott voltam, ha ennyire érdekel. Csak beugrottam hozzá, és utána kocsikáztam. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem.
- Már megint? Minden este ezt kell csinálnod? – nem válaszoltam. Megfordultam, és a szobámba mentem átöltözni. Felvettem egy koptatott farmert, és egy fehér inget. Még egy fekete dzsekit is magamra kaptam, és már ott sem voltam.
- Beszélhetnénk? – állt elém Jasper, mire megráztam a fejem
- Nem érek rá. Suliba kell mennem. – próbáltam elmenni mellette, de megállított
- Telefonod van. Ez sem érdekel? – felvontam a szemöldököm
- Ki keres? – pár másodpercig gondolkozott
- Annyi elég, hogy jobb, ha beszélsz vele. – azzal a kezembe nyomott egy mobilt. Összevontam a szemöldököm, de a fülemhez tartottam.
- Haló! – amikor megszólalt a telefonban, azt hittem, hogy falhoz vágom a készüléket
- Szia David! Rég beszéltünk. – üdvözölt mézes-mázosan Aro