Vámpír szerelem 42. fejezet

Sziasztok!

Ezt a fejezetet nem javította ki a Bétám, így előre is bocsi az esetleges hibákért. :) Ez az utolsó előtti fejezet, és mivel nem nagyon írtok hozzászólásokat, ezért csak akkor rakom fel az utolsó fejezetet ha összegyűlik 10 hsz. Most biztos nagyon utáltok :P De ez az utolsó előtti fejezet, és szeretném tudni, hogy mit gondoltok. Pl.: szeretném látni a tippelgetéseket, hogy szerintetek mi lesz a vége. Kinek kivel kéne összejönni-e. stb. stb. Szóval az utcsó fejezet akkor várható, amikor meglesz a 10 hsz. Úgy hogy ez rajtatok múlik, mert már az utolsó fejezet is kész van , és csak rátok vár. :)

puszi
Niky

42. fejezet

- Mi? De hát miért? Mi okuk lenne rá, hogy idejöjjenek? – zúdítottam rá a kérdéseimet
- Még mi sem tudjuk. – mondta halkan
- Mi az, hogy még ti sem tudjátok? A jövőbe látsz Alice, és nem tudod?! – kérdeztem élesen
- Igen a jövőbe látok, de az okokat nem tudom. – vettem egy mély levegőt
- Sajnálom. – Alice halványan elmosolyodott
- Semmi baj. Megértem, hogy ideges vagy, és félted a fiadat, de… próbálj megnyugodni.
- Ha az olyan könnyen menne. – minden elromlott. A boldog életemnek már nyoma sincs
- Lehet, hogy Renesmee miatt jönnek, mert azt hiszik, hogy vámpírgyerek. – borzadt el Bella, mire Edward magához ölelte.
- Biztos, hogy nem. Nem tudnak a lányunkról.
- És ha mégis tudomást szereztek róla? – kérdezte Esme
- Ugyan kitől? – kérdeztem
- Majdnem mindenki tud Renesmeeről. Ők nem szégyellik a gyereküket, mint egyesek. – szólalt meg a hátam mögött egy gúnyos hang.
- Anyád nem szégyell téged David. – kelt a védelmemre Carlisle
- Persze. Azért nem mondta el senkinek, hogy vagyok, mert annyira akart engem. – mondta hidegen. Edward közelebb lépett hozzá
- Lehet, hogy Sarah hibás, de nem kéne így beszélned róla. Hiszen ő az édesanyád. Ez csak számít valamit.
- Neki számított, hogy szükségem van egy apára? – nézett rám gyűlölködve. Inkább nem mondtam semmit. Jobb ha most adok neki egy kis időt, és nem szólalok meg. Lehet jobban járok. Ennél már úgysem lehet rosszabb.
- Abban igazad van, hogy el kellett volna mondania, hogy ki az apád. De… azt hitte így jobb lesz neked. Csak neked akart jót. – tette Edward a kezét a fiam vállára
- Így nekem ne akarjon jót! – szűrte a fogain keresztül. Edward már megakart szólalni, de én megakadályoztam
- Hagyd! Ne erőltesd ami nem megy! – ráztam meg a fejem. – Van más bajunk is! – Edward bólintott, és visszalépett Bella mellé. David üres tekintettel meredt maga elé. Sóhajtva fordultam Alice felé. – Mennyien jönnek?
- Majdnem az egész klán. – elismerően füttyentettem
- Nem semmi. Mi bajuk lehet, hogy ennyien jönnek? – kérdeztem tanácstalanul
- Fogalmunk sincs, de… ennek nem lesz jó vége. Megölnek mindannyiunkat. – mondta halkan Carlisle
- Amíg nem tudjuk, hogy miért jönnek, ebben nem lehetünk biztosak. – ráztam meg a fejem
- Igaza van. – szólalt meg Edward – Felkészülünk arra, hogy jönnek, de… nem tehetünk semmit. Nem állhatunk ki a Volturi ellen. Az kész öngyilkosság lenne.
- Szóval csak itt ülünk, és nem teszünk semmit? – kérdezte Emmett izgatottan
- Igen. – mondtam egyszerűen, mire furcsán kezdett méregetni
- Ezt nem mondhatod komolyan… - hüledezett
- Pedig teljesen komolyan mondom. – vontam meg a vállam, és leültem a kanapéra. A fejemet hátrahajtottam, és behunytam a szemem. Megfogunk halni. Ez biztos. Legalábbis nagyvalószínűséggel meghalunk. Csak a fiam hagy éljen. Nem érdekel, hogy nekem végem, de a fiam nem halhat meg. Azt nem engedhetem.
- Mikor jönnek? – kérdezte Carlisle. Nem nyitottam ki a szemem, csak a hangok alapján igazodtam el. Pontosan tudtam, hogy ki hol áll, és mit csinál. Néha nagyon jó lenne csak hallani, és nem látni semmit.
- Holnap. – mondta Alice, mire felpattantak a szemeim
- Hogy mikor? – kérdeztem rá, pedig nagyon jól hallottam
- Már úton vannak, és holnap délre már itt is lesznek. – nyeltem egy nagyot
- Ezt nem akarom elhinni. Hova a fenébe sietnek így? – kérdeztem halkan
- Valami, vagy valaki miatt idejönnek. – szólalt meg Jasper
- De minek? Ennek semmi értelme. Nem tettünk semmit. – mondta síri hangon Esme
- Mi nem, de… Sarah talán igen. – nézett rám Edward, mire mindenki felém fordult
- Mi a fenéről beszélsz? – kérdeztem élesen
- Mi nem tettünk semmi olyat ami miatt ide kéne jönniük. Viszont te… ki tudja mit tettél tíz év alatt. – idegesen felé közeledtem, és képes lettem volna megütni is ha kell.
- Nem tettünk semmi rosszat mi sem. – hallottam meg David hangját, mire megtorpantam. – Kerültük a feltűnést, és csak akkor mutatkoztunk ha nagyon szükséges volt. Nem szolgáltunk rá, hogy a Volturi idejöjjön. – és ekkor döbbentem rá, hogy mi lehet a baj. Külön-külön nem tettünk semmit, de együtt… tettünk valami nagyon rosszat. Nem tudtam megtartani magam, így leültem ismét a kanapéra.
- Mi a baj? – jött mellém Rosalie, de én csak a fejemet ráztam. Elővettem a mobilomat, és tárcsáztam Ashley számát. – Kit hívsz? – nem feleltem. Csak hallgattam ahogy kicsöng a telefon, de senki nem veszi fel.
- Könyörgök vedd fel! – kérleltem halkan, és csak vártam. Végül foglaltat jelzett. – A fenébe!
- Mi a baj? – jött mellém Esme is.
- Tudom miért jönnek…- suttogtam
- Miért? – kérdezte Renesmee
- Rájöttek. Rájöttek, hogy átvertük őket, és nem változtattuk át Bellát. – mindenki elhallgatott. Davidnek ezt is elmeséltem, szóval pontosan tudja, hogy miről van szó.
- De már vámpír. Már nem kell, hogy megöljék. – sírta Renesmee. Még soha nem láttam vámpírt sírni, de végül is ő félig ember. Legördült egy könnycsepp az arcán, és az anyjához bújt. Régen David is mindig ezt csinálta. Most már hozzám se szól.
- Az még nem változtat semmin. Hazudtunk nekik, és ez a lényeg. Ők csak ezt fogják figyelembe venni. Mindannyian megfogunk halni. – hajtottam le a fejem, mire Rosalie átkarolta a vállam.
- Csak van valami megoldás. – hallottam meg David hang ját mellőlem.
- Nincs. Már nincs semmi remény. – mondta Edward halkan
- De neked nem kell meghalnod. Se Renesmeenek. – néztem az említettre, mire az kérdőn viszonozta a pillantásomat.
- Ezt hogy érted? – rázta meg a fejét, mire sóhajtottam
- Ti még meg sem születettek amikor ez történt. Tehát semmi közötök nincs hozzá. – vontam meg a vállam
- A Volturi nekik sem fog kegyelmezni. – mondta Bella
- Lehet, de… egy próbát megér. – hunytam be a szemem
- Erre, akkor sem építhetünk.
- Miért mire építhetünk? – csattantam fel – Így is-úgy is meghalunk, legalább a gyerekek maradjanak éledben! – Edward bólintott
- Igazad van. Ők a legfontosabbak. – legalább valamiben egyetértünk. Ez az utolsó alkalom, hogy így együtt lehetünk. Édes Jézusom! Mi lesz itt holnap?! Mindennek vége lesz. Az egész hercehurcának. Ennek részben örülök, de... a másik felem ordít, hogy még élni akar a fiával. Csak ő maradjon éledben. Könyörgök, legalább ő!

(Másnap reggel)

Az egész estét azzal töltöttük, hogy beszélgettünk. Próbáltuk az utolsó perceket is kihasználni egymással. Vagyis ők beszélgettek. Én csak ültem a konyhában, és próbáltam elérni Ashleyt, de sikertelenül. Mi lehet vele? Ha rájöttek, akkor őt már megölték. Nem, az nem lehet. Arra még gondolni sem merek, hogy meghalt. David nem beszélt velem egész este. Próbáltam szóra bírni, de nem sikerült.
- Mi a helyzet? – lépett be a konyhába Edward, mire ránéztem
- Nem veszi fel. Hiába hívom… semmi. Még vissza sem hív. Félek valami nagy baj történt vele. – fordultam meg, és a tájat kezdtem pásztázni. Edward mögém lépett, és hátulról átölelt. Annyira régóta várok már erre. Talán utoljára állunk így.
- Nem lesz semmi baj. – suttogta a fülembe
- Ezt te sem gondolod komolyan. Megölnek minket.
- Hisz még az sem biztos, hogy azért jöttek mert rájöttek valamire.
- Ez igaz, de… más okuk nincs. – Edward megpuszilta a nyakam, mire a mellkasának vetettem a fejem, és behunyt szemmel élveztem a közelségét. – Mostában egyre többet gondolok rá, hogy milyen lenne együtt nevelni Davidet. Tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni. Főleg most nem, de… jó érzéssel tölt el, hogy van egy közös gyerekünk. Aki mindig összeköt minket. – mosolyodtam el halványan
- Régen mindent megadtam volna ezért. – suttogta. Kinyitottam a szemem, hogy felé forduljak, de megláttam az ablakon keresztül az ellenséget. Vészesen közeledtek hozzánk, és mi nem tehettünk ellene semmit.
- Szólj nekik! – utasítottam Edwardot, mire ő a nappaliba rohant. Már messziről láttam Aro levakarhatatlan mosolyát. Nyeltem egy nagyot, és én is kifelé indultam.