Vámpír szerelem II. 2. fejezet

2. fejezet

- Mit akar tőlem? – szűrtem a fogaimon keresztül. Jasper nem tehetett semmit a pajzsom miatt, pedig próbálkozott. Legyintettem a kezemmel, hogy hagyjon magamra, mire ő vonakodva, de elment.
- Nem hívhatom fel csak úgy az unokámat? – jött a kérdés, mire ordítottam volna
- Én nem vagyok a maga unokája! Ezt jobb ha megjegyzi!
- David, nem tagadhatod le ami nyilvánvaló! Inkább nyugodj bele! Én örülök neki, hogy ilyen tehetséges unokám van, mint te!
- Én viszont nem örülök neki, hogy olyan szemét gyilkos a nagyapám, mint maga! – felsóhajtott
- Nem tanítottak meg jómódorra az biztos…
- Nem adom meg annak a tiszteletet aki nem érdemli meg. Most pedig ha nem haragszik mennem kell!
- Csak egy pillanat! Nem gondoltad még meg magad? Szívesen látnánk magunk között. – felfordult a gyomrom, attól ahogy beszélt.
- Nem tudnék élni, azzal aki megölte hidegvérrel a saját lányát. Vagyis az anyámat. – feleltem hidegen, majd leraktam. Csak fogtam a kezemben a telefont, és magamban átkozódtam. Gyűlölöm! Nincs még egy olyan vámpír akit jobban gyűlölnék nála. Van képe felhívni azok után, hogy tönkretette az életemet. Észre sem vettem, hogy szorítom a mobilt, míg az meg nem reccsent a kezeim között. Hangos kiáltással a garázs falának vágtam, mire az darabokra tört. Amikor megéreztem, hogy mögöttem áll, megfordultam.
- Sajnálom David! – suttogta apa, mire én csak a fejemet ráztam
- Elegem van abból, hogy engem csak mindenki sajnál. Nem a sajnálatotok kell, még csak nem is a megértésetek. Csak az, hogy hagyjatok. Túl sokat kérek? – kérdeztem élesen, majd választ nem várva beszálltam a kocsiba, és elindultam a suli felé. Még a szokásoshoz képest is gyorsan hajtottam.
Leparkoltam Rebecáék előtt, és vártam, hogy kijöjjön. A kocsim oldalának támaszkodtam. Csak pár percig kellett várnom, hogy megjelenjen. Fekete farmer, és fehér hosszú kabát volt rajta. Mosolyogva jött felém, és szorosan megölelt. Bár nem éreztem erősnek, azért egy ember biztos megérezte volna. Én is magamhoz szorítottam, de csak visszafogottan. Mikor eltávolodott egy kicsit olyan hévvel kaptam az ajkai után, mint még soha. Teljesen elveszett a karjaimban, és még levegőt is elfejtett venni.
- Ezt… ezt meg miért kaptam? – kérdezte akadozva, mire elmosolyodtam
- Mert nagyon hiányoztál, és… szeretnélek ma elcsábítani valahova suli helyett. – segítettem be a kocsiba, majd én is beszálltam utána. Lassabban vezettem, de nem annyira. Rebeca szereti a sebességet, és nem szokott kiakadni a vezetési stílusomon.
- Suli helyett? Akkor már megint veszekedtél a családoddal. – mondta halkan. Mosolyogtam azon, hogy mennyire kiismert már. Talán még a családom sem tud rólam annyit, mint ő.
- Lehet. – feleltem tömören. Rebeca sóhajtott, majd elővette a mobilját. – Mit csinálsz?
- Gondolom nem csak délelőtt akarsz velem lenni. Vagy tévedek? – vonta föl a szemöldökét én pedig próbáltam visszafojtani egy mosolyt.
- Téged nem tudlak megunni. – csillogó szemekkel nézett rám, majd küldött egy üzenetet a szüleinek, hogy suli után velem lesz, és ne várják haza.
- Azt azért elmondod, hogy hova megyünk? – kérdezte mikor végzett
- Meglepetés. – feleltem somolyogva, mire durcásan összevonta a szemöldökét. Én ezen csak vigyorogtam egy jót.

Pár perc múlva beértünk az erdőbe így leparkoltam a kocsit. Rebeca értetlenül szállt ki az autóból. Nem szereti ha túlságosan illedelmesen bánok vele, így nem segítettem neki. Ő már csak ilyen. Szereti bizonygatni, hogy milyen erős, és hogy ki tud egyedül is szállni.
- Megmondanád, hogy miért jöttünk ide? Itt nincs semmi. – mutatott körbe az erdőn. Ez igaz. Csak egy kidőlt fatörzs amit már benőtt a moha. Körülötte pedig egy kis tisztás, de semmi több. Csak fa, és fa. Hát igen, ez Forks. Ott teremtem előtte, mire megugrott – Legalább szólj mielőtt ezt csinálod, lécci!
- Sajnálom. A kérdésedre a válasz pedig…nem ide jöttünk. – nyomtam egy csókot az ajkára, majd a karjaimba kaptam. Miközben futni kezdtem csak őt bámultam. Ő viszont egyre gyorsabban szedte a levegőt, és egyre rémültebb lett. – Azt hittem szereted a gyorsaságot. – vontam össze a szemöldököm, mire lassan bólintott.
- Szeretem is. De amikor vezetsz általában az utat nézed. Most viszont… tudom, hogy vigyázol rám, de nem figyelhetnéd inkább az erdőt. Engem eleget nézhetsz még. – felnevettem, és lágyan megcsókoltam. Mikor magához húzott, és még mélyebben csókolt, felkuncogtam.
- Azt hittem nem nézhetlek téged.
- Nem is. – mondta halkan, majd az út felé fordította a fejem, és még közelebb bújt hozzám. Nem tudom miért fél, hogy valami baja esik. Nekem nem árthat semmi rá, pedig mindennél jobban vigyázok. Nyomtam puszit a homlokára, mire rám nézett. Imádom a tekintetét, ahogy megbabonáz. Mindennél jobban szeretem ezeket a szemeket. Nem csak azért, mert anyámra emlékeztetnek. Azért is, mert hozzá tartoznak. Mindent szeretek benne. A törékenységét, a makacsságát, hogy nem fél tőlem, és bár a gondolatait nem ismerem biztos vagyok benne, hogy azt is szeretném benne.
- Sokfelé tudok figyelni egyszerre. – kacsintottam rá, majd visszafordultam az útra csakhogy örüljön.

Pár perc alatt sikerült felérnünk a hegyre. Még csak ki sem fáradtam. A minap mikor itt vadásztam ráleltem erre a helyre, és azonnal beleszerettem. Víz csordogál le egészen a hegy tetejéről, és egy kis patakban gyűlik össze. A tó két oldalán kisebb cserjék vannak. A bal oldalon pedig egy szikla ami jó ülőhelyül szolgálhat. Mindenféle erdei virág veszi körbe a helyet, és feldobja az egész látványt. Mikor letettem Rebecat a földre még a szája is tátva maradt. Óvatosan a kis patakhoz ment, és belerakta a kezét.
- Ez gyönyörű… - suttogta elhaló hangon. Mögé léptem, és hátulról átöleltem a derekát.
- Nálad nem gyönyörűbb.- lassan felém fordult, de nem engedtem el a derekát.
- Még mindig nem értem. – rázta meg a fejét, és a haja a szemébe hullott. Végigsimítottam az arcán, és a füle mögé tűrtem a kósza tincseket. Talán a haja színében különbözik a legjobban az anyámtól. Soha nem árultam el neki, hogy hasonlít rá. Félek a reakciójától.
- Mit nem értesz? – kérdeztem halkan, és mélyen a szemébe néztem
- Miért vagy velem? – vonta meg a vállát
- Mert szeretlek. – mondtam mosolyogva
- De hogy szerethetsz egy… egy embert? Egy olyat mint én. – mutatott magára, mire sóhajtottam. A tenyeremet a szíve fölé helyeztem, hogy még jobban érezzem a dobogását. Mely egyre gyorsabb lett. Nem fél tőlem, ezt tudom. Mindig ilyen hatást váltok ki belőle. Már sikerült megszoknom.
- Ezért szeretlek. A szívedért. Magadért. Mindenért ami te vagy. Nekem csak te vagy. Csak te értesz meg, és csak veled lehetek önmagam. Neked mindent elmondhatok. Mindennél jobban szeretlek Rebeca. – még a szava is elállt, és nem tudott mit mondani. Lágy csókot leheltem az ajkára, mire egy kicsit felébredt.
- Akkor sem tudom, hogy lehet ez. Én is mindennél jobban szeretlek téged. Csak olyan hihetetlen, hogy te is szeretsz engem. Ez… - nem engedtem, hogy befejezze, mert újból megcsókoltam.
- Felejtsd el ezt! Szeretlek, és kész. – vontam meg a vállam, és rámosolyogtam. Pár másodpercig hitetlenkedve nézett rám, majd megrázta a fejét, és már ő is mosolygott. Már épp megszólaltam volna, mikor meghallottam a hangot.
- David! – az erdő felé fordultam, de nem érzékeltem semmit.
- Maradj itt kérlek! – ültettem le a sziklára, és választ nem várva bementem az erdőbe. Ha lenne itt valaki azt éreznem kellene. De semmi szag nincs itt. Még csak hangok sincsenek.
- David! Gyere ide! – ezt a hangot ezer közül is felismerném. Megfordultam, és tátva maradt a szám.
- Anya?!