Vámpír szerelem 43. fejezet

Sziasztok!

Nem akarok hegyi beszédet, mert tudom, hogy már tűkön ültök. Ezért próbálom rövidre fogni. Először is: Nagyon, nagyon köszönöm annak a 12 embernek akik megtiszteltek a hozzászólasukkal. Jól esett, hogy ennyire várjátok az új fejezetet, és a történetem is tetszik. Annak pedig még jobban örülök, hogy nem sértődtetek meg azon, hogy ilyet kértem. Másodszor: Külön köszönet Blackynek, aki lebétázta a fejezeteimet. Nagyon jó barátnő, és kiváló Béta :) (ezt a fejezetet még előle is eltitkoltam, szóval bocsi az esetleges hibákért :P). Harmadszor pedig: (bocsi, hogy csak köszöngetek xD) Köszönöm mindenkinek aki olvasta a történetemet. Ebből is tudom, hogy érdemes írnom. Azt hiszem ennyi. Nem akarlak titeket tovább feltartani. Szóval még egyszer mindenkinek nagyon, nagyon köszönöm. :)

FIGYELMEZTETÉS!!!!!!!: Aki könnyen elérzékenyül, vagy bármi ilyesmi :) Az készítsen magának be néhány papírzsepit, mert lehet, hogy szüksége lesz rá. Többet nem mondok. Jó olvasást az utolsó fejezethez!! :)

puszi

Niky

43. fejezet

Mire a ház elé értem már kint állt az egész család. Nem vesztegettem az időmet, a kis csapatunk élére álltam Carlisle mellé. Edward a másik oldalán állt. A Volturi klánt a három „király” vezette. Mögöttük pedig felsorakozott az egész hadsereg. Nyeltem egy nagyot, és kihúztam magam. Magamat nem féltem, de… a fiamat annál inkább. Végignéztem a családomon. Esme, Bella, és Renesmee hátul álltak. Előttük Emmett, és Rolsalie, mellettük pedig Jasper, és Alice párosa. David, mellém állt, de éreztem az űrt kettőnk között. Nem szólt hozzám, és nem érintett meg. Semmi utolsó szó, vagy bármi más. Csak a csend. A Volturi megállt előttünk élükön Aroval, aki természetesen mosolygott. Annyira letörölném az arcáról a mosolyt. Ökölbe szorítottam a kezem, és próbáltam visszafogni magam. Ezzel nem segítek senkin. Összekulcsolta a kezeit, és közelebb lépett hozzánk. A testőrök már jöttek volna utána, de ő leintette őket.
- Üdvözöllek Aro! – hajtotta meg a fejét Carlisle.
- Én is örülök neked, régi barátom! – ölelte meg, mire pár másodpercig megdermedtem. Mindig is Carlisle volt az igazi apám, és nem szeretném ha valami baja esne. Mikor eltávolodtak Edwarhoz lépett. – Az ifjú Cullen! Hát ismét találkozunk. – mosolygott, amit Edward nem viszonzott.
- Bárcsak én is azt mondhatnám, hogy örülök neked. – mondta halkan. Aro mosolya nem hervadt le. Inkább kiszélesedett.
- Másnak jobban örülnél igaz? – kérdezte gúnyosan, és felém villant a tekintete. Nem is tétovázott, azon nyomban előttem termett.
- Lányom, mily öröm téged újra látni! – mondta nyájasan, és várakozón kitárta előttem a karját. Elfojtottam egy fintort, és átöleltem. Ha tudnék hányni, most biztos azt tenném. Udvariasan kibontakoztam az ölelésből. Aro mosolyogva a fiam felé fordult.
- Ő lenne az? – kérdezte, mire én bólintottam
- Igen. David, ő itt Aro a… nagyapád. – az utolsó szót nagyon nehéz volt kipréselnem magamból. Aro kezet nyújtott neki. Beszéltem a fiamnak Aro képességéről, így nagyon jól tudja, hogy nem szabad a megnyitnia a pajzsát. Tudtam, hogy nem csak üdvözölni akarja, hanem letesztelni is. David rám nézett, mire én biccentettem. Egy halk sóhaj után ő is kezet nyújtott. Aro behunyta a szemét, és percekig úgy maradt. Figyeltem a reakcióit, ahogy mosoly terül szét az arcán.
- Tehetséges. Akárcsak az anyja. – nézett rám, mire én kifújtam a benntartott levegőt.
- Nem áll be hozzád! – mondtam élesen, de rám sem nézett. Ugyan elengedte David kezét, mégsem vette le róla szemét. A fiam állta a pillantását.
- Ezt nem te döntöd el. – suttogta
- De nem is te! – szűrtem a fogaimon keresztül, mire rám nézett
- Ha akarnám, már rég az enyém lenne.
- Soha nem lesz a tiéd. Ezt ne felejtsd el! Előbb állok vissza hozzátok, minthogy veletek legyen. – mutattam a kisebb hadseregre
- Ez ajánlat akart lenni? – kérdezte felvont szemöldökkel
- Ne álmodozz Aro! Az a hajó már elment. – farkasszemet néztünk, és nem voltam hajlandó tágítani. Végül Aro elmosolyodott, és David felé fordult.
- Talán kérdezzük meg a fiadat! – fixírozta tovább, mire közbe akartam lépni, de Carlisle megfogta a karomat. Nem rontottam Aronak, de nagyon akartam. – David, szeretnél hozzánk tartozni? – lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. Nem néztem rá, inkább félrefordítottam a fejem. Ha akar, beáll hozzájuk. Ebben nem akadályozhatom meg. Az ő élete, nem az enyém. Nagyon sokat meséltem neki, arról az időről, amikor a Volturival voltam. Megígérte nekem, hogy ő soha nem fog hozzájuk tartozni. Nem is lennének most kétségeim, ha nem vesztünk volna össze. Lehet, hogy már annyira gyűlöl, hogy távol akar maradni tőlem. Hátat fordítottam a párosuknak, és Edwardra néztem. Ugyanaz a félelem volt a szemében, ami az enyémben lehetett. Nem tudja olvasni David gondolatait, így nem tudja a válaszát sem. A fenébe! Mit meg nem adnék érte, ha most az egyszer tudná, hogy mire gondol. Carlisle megfogta a kezemet, és várta a választ. Félix engem fixírozott Jane mellől. Derűs mosoly terült szét az arcán, de az okát nem tudtam. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg David válaszolt.
- Köszönöm a szívélyes meghívást, de… nem hinném, hogy közétek való lennék. – elmosolyodtam, de nem fordultam felé.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Aro
- Teljesen. – mondta határozottan David, mire feléjük fordultam. Carlisle elengedett.
- Azért ha meggondolnád magad… szívesen látunk. – próbálkozott újra, mire a fiam fejet hajtott.
- Nem felejtem el. – mondta mosolyogva, amit Aro is viszonzott.
- Ugyanolyan makacs mint az anyja. – közölte sóhajtva, mire elvigyorodtam.
- Ezt bóknak veszem. - Aro szikrázó szemekkel méregetett. Mindig is utálta az engedetlenségemet, ahogy a szemtelenségemet is. Mégsem lohadt le a mosolyom. Aro megrázta a fejét, és a pár méterre álló sereg élére állt.
- Most viszont… térjünk a tárgyra. – tárta szét a karjait. Carlisle megakart szólalni, de megfogtam a karját.
- Had beszéljek én! – apám egy szelíd mosolyt küldött felém, majd bólintott - Miért jöttetek? – fordultam a Volturi felé.
- A hazugság bűn Sarah! – mondta éles hangon, mire megvontam a vállam
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.
- Szerintem viszont pontosan tudod. Más dolog egy átlag vámpírnak hazudni, és más dolog a Volturinak hazudni. – mosolygott vidámság nélkül
- Nem hazudtam nektek. – tetettem az ártatlant, és próbáltam minél közömbösebben viselkedni.
- Akkor talán… ő hazudik? – kérdezte, és intette Dimitrijnek, mire az Ashleyt cibálta elő. Három testőr fogta le, így nem tudott védekezni. A szemében félelem volt. Ha nem lett volna vámpír sírt volna. De így csak vergődött a fogvatartói karjaiban.
- Ashley… - suttogtam, és odaakartam menni hozzá, de Edward nem engedett
- Ne! – mondta halkan, mire a szemem szúrni kezdett.
- Nos? – vonta föl a szemöldökét Aro
- Elmondok mindent ha elengeded. – közöltem azonnal, mire elmosolyodott
- Efelől nincs kétségem. Hallgatlak. – tette karba a kezeit. Edward elengedett, mikor megbizonyosodott róla, hogy nem teszek semmi ostobaságot.
- Honnan tudtad meg? – kérdeztem halkan
- Ne szaladjunk ennyire előre. Először tudni szeretném az igazat.
- Ha itt vagy, akkor valószínűleg már tudod. – néztem a vergődő Ashleyre.
- Lehet, de én tőled akarom hallani. – halkan sóhajtottam, majd minden elmondtam neki töviről hegyire. Senki nem szakított félbe, vagy mondta, hogy fejezzem be a magyarázkodást. Ezek szerint mindenki egyetért velem abban, hogy tudniuk kell. Mikor a történet végére értem, Aro felnevetett. – Nem mondom, nagyszerű ötlet volt. Ha nem hibázik Ashley egy icipicit, akkor nem is tudom meg. – nyeltem egy nagyot, és vártam, hogy folytassa – Épp egy kisebb munka után ért vissza, és megnéztem a gondolatait. Ő pedig egy kis részletnél nem figyelt, és megláttam egy kis emlékfoszlányt. Bent ültetek a házban, és éppen a tervről beszéltetek. Csak egy-két másodperc volt, de tudtam, hogy mi történt. Ezért is jöttünk ma ide. – nem várta meg, hogy válaszoljak. Vészjóslóan Ashley felé indult. Tudtam, hogy mire készül, és felé rohantam. Edward azonban utánam jött, és lefogott
- Ne! Eressz el! – Aro megállt a remegő barátnőm előtt. Az őrök körbeállták őket, és eltakarták a jelenetet. Csak Ashley szívbemarkoló sikolyát lehetett hallani. – Ne! Ashley! – kiabáltam, de nem kaptam választ. Edward nyakába borultam, mire ő megsimogatta a hátam. Aro mikor végzett megdörzsölte a kezeit, és ránk nézett.
- Te rohadék! – szűrtem a fogaimon keresztül
- Azért ne túlozz! Csak megtettem azt, amit meg kellett tennem. Ezért igazán nem hibáztathatsz. – megvonta a vállát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. David időközben mellém lépett. A tekintete dühös volt. Emmett, és Jasper állt mellette, ha le kéne fogniuk. – Most pedig, folytassuk! – vészjóslóan közeledett felénk. Félix megragadott, és nem tudtam szabadulni. Minden egyes családtagomat lefogta valaki. Edward előtt Aro állt. David pedig Alecet kapta. Jane, Renesmeet tartotta sakkban, de nem a képességével hál’istennek.
- Mielőtt Aro végez veled, még lesz egy kis elintéznivalónk. – suttogta Félix a fülembe, és végigsimított a combomon.
- Arra várhatsz! – szűrtem a fogaimon keresztül. Edward köré egyre többen gyűltek, és én tudtam, hogy mi következik.
- Ne! Kérlek, ne! – sikította Bella. Renesmee is kiabálni kezdett. Mindenki próbált szabadulni, de nem sikerült. Nem tudtam mit tenni. Csak vergődtem Félix karjaiban. Nem ölhetik meg! Őt nem!
- Ne öld meg! Könyörgök ne! – nem hallgatott rám. Edward még csak nem is ellenkezett. Kifejezéstelen arccal várta a halált. Behunytam a szemem, és próbáltam a képességemre koncentrálni. Nagyon rég nem használtam kínzásra, de most erre kellett. Kiengedtem a pajzsomat, és Félix köré löktem ki. A Volturinál megtanultam, hogy hogyan tudom az agyat úgymond „összenyomni” Annyira erős fejfájást tudok előidézni, hogy beleőrülhet a fájdalomba. Olyan mint Jane képessége, csak ez az agyra hat. Minden egyes idegszálammal erre koncentráltam, és végül… sikerült. Félix felordított, és elengedett. Azonnal Arora vetettem magam, de ő gyorsabb volt. Megfogta a nyakam, mire őt is kínozni kezdtem. Erőtlenül rogyott le a földre.
- Mit akarsz ezzel elérni? – kérdezte a fejét fogva.
- Hagyd békén őket! – szűrtem a fogaimon keresztül. Minden egyes Volturi katonát kínozni kezdtem, hogy ne tudjanak ránk támadni.
- Nem kínozhatsz minket egy örökkévalóságon át. Úgyis meghaltok egyszer. – ebben igaza volt. Nem csinálhatom ezt. Akkor olyan lennék, mint ők, és ezt nem akarom. Leállítottam a kínzást, mire Aro rám nézett.
- Egyezséget ajánlok! – mondtam határozottan. Nagy nehezen felállt, és a közeledő őröket leintette.
- Sarah, ne! – hallottam meg Edward hangját, de nem foglalkoztam vele.
- Hallgatlak!
- Nem kínzom halálra az összes vámpírodat, ha…
- Ha? – vonta föl a szemöldökét
- Ha békén hagyod az egész családomat örökre, és beéred velem. – néztem a szemébe. Meglepődött. Ahogy mindenki más is. Megértették, hogy mit akarok csinálni. Azonnal hozzám rohantak, de én felemeltem a kezem, és csendre intettem őket. Vártam, hogy Aro válaszoljon. Ő a két másik „király” felé nézett. Szavak nélkül kommunikáltak. Nem utasíthatja vissza azt ajánlatot, mert fél tőlem. Tudja, hogy képes vagyok az összes katonáját halálra kínozni ha akarom. Már az előtt tudtam a választ, hogy kimondták volna. Ugyanis Edward ledermedt mellettem.
- Rendben. – mondta mosolyogva Aro. Esme, Carlisle karjaiba omlott, és könnyek nélkül kezdett sírni. Én nem sírtam. Csak mereven néztem Edward szemébe. Egy világ fájdalma volt benne. Soha nem láttam még ilyennek. David a semmibe meredve állt mellettem. Vettem egy mély levegőt, és átöltem Esmet, és Carlislet.
- Mindig is ti lesztek az igazi szüleim. – suttogtam, és a többiektől is elbúcsúztam. Nem akarok érzelmes búcsút. Rosalie, Alice, Esme, Bella, Renesmee… mind sírtak. Én tartottam magam. A fiúk is közel voltak hozzá, de ők inkább le akartak beszélni. A végére hagytam Edwardot.
- Ezt nem engedem! – szűrte a fogain keresztül
- De igen. – mondtam mosolyogva, bár egyáltalán nem volt jókedvem.
- Nem engedem, hogy ezt tedd! – ölelt magához.
- Az én döntésem. Nem a tied. Csak egy valamit szeretnék kérni tőled! – suttogtam – Nagyon vigyázz a fiúnkra! Kérlek! Kell neki valaki, aki vigyázz rá! – Edward magához szorított
- Majd te vigyázol rá. – mondta síri hangon. Nyeltem egy nagyot, és eltávolodtam
- Megteszed? – kérdeztem, halkan, és végigsimítottam gyönyörű arcán amit már soha nem fogok látni. Azt hittem nem fog válaszolni, de végül bólintott. Mosolyt erőltettem magamra, és megpusziltam az arcát. Már épp indultam volna, mikor megfogta a kezemet.
- Ne menj! Nem tudok élni nélküled! – suttogta, és megcsókolta a kezemet. Ebben a pillanatban úgy éreztem magam mint régen. Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer lesz ilyen. Még mindig szeretem Edwardot, de… tudom, hogy ő már másé. Belenyugodtam.
- Van egy csodás feleséged, és két gyereked. Többet már nem is kívánhatnál. – mondtam halkan. Nem foglalkoztam vele, hogy Bella látja-e vagy sem. Közelebb hajoltam hozzá, és lágyan megcsókoltam Edwardot. Azt hittem nem viszonozza, de mégis. Ez volt az én búcsúcsókom. – Ha megkell halnom legalább a te csókoddal halljak meg. – suttogtam, majd mielőtt bármit is mondhatott volna, Davidhez mentem. A földet nézte mereven, és nem szólt egy szót sem – Csak, hogy tudd nagyon szeretlek, és… nagyon sajnálom, hogy hazudtam. Ezzel csak neked akartam jót, de már tudom, hogy nem volt jó ötlet. Nagyon vigyázz magadra! – mondtam halkan, és a szemem szúrni kezdett. David nem tett semmit, csak bámult a semmibe. Nem erőltettem a dolgot. Bólintottam, és Aro felé indultam.
- Végeztél? – kérdezte gúnyosan. Már épp válaszolni akartam, mikor meghallottam a fiam hangját.
- Anya! – omlott a karjaimba sírva. – Nem akarom, hogy elmenj! Mindent megbocsátok, csak ne menj el! Veled fogok élni az örökkévalóságig. Megveszem az összes kocsit ami csak megtetszik neked. Az iskolában annyiszor aggodalmaskodhatsz ahányszor akarsz. Nem érdekel mások véleménye. Úgy bánhatsz velem mint kiskoromban, csak ne menj el! Nem hagyhatsz itt! – ölelt szorosan magához, én pedig sírtam. Istenem!
- Nem lehet David! Nagyon sajnálom, de nem. De mindig veled leszek. Viszont szeretném ha nagyon vigyáznál magadra, és úgy élnél tovább mint eddig. Edward majd figyel rád.
- Én csak téged akarlak! – felnéztem az égre
- Megígéred nekem, hogy vigyázol magadra? – kérdeztem halkan. David eltávolodott tőlem, és belenézett a szemembe. Ebben a pár másodpercben éveket öregedett. Bólintott, mire én halványan rámosolyogtam. – Szeretlek, kicsim!
- Én is téged anya! – mondta halkan. Még utoljára megöleltem, majd egy futópillantást vetettem Edwardra. Egy sóhaj után Aro elé álltam. Az őrök pedig körém gyűltek. David felém rohant, de Edward szerencsére időben ott termett mellette. Valamit suttogott a fiunk fülébe, de még a vámpírhallásommal sem tudtam kivenni, hogy mit. Behunytam a szemem, és csak a jóra gondoltam. Az esküvőnkre Edwarddal, amikor David megszületett. Vagy az összes együtttöltött percre. Aro megfogta a karomat, de nem néztem rá. Viszont így is pontosan tudtam, hogy mosolyog. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki így örülhet a lánya halálának. Mikor a lángok felcsaptak körülöttem, még utoljára hallottam David kiáltását. Elmosolyodtam, és csak a jóra gondoltam. Azt hittem sikítani fogok a fájdalomtól, de… nem éreztem semmit. Csak a boldogságot, hogy békében halok meg. Hiszen minden jól sült el nem?! A családom biztonságban van, és nem halnak meg. Mindenki boldog lehet egy örökkévalóságon át. És… ez a lényeg.

50 évvel később

(David szemszöge)

Ismét Forksban. Hát nem fantasztikus?! Már több mint ötven éve, hogy meghalt anya, de még mindig pokolian hiányzik. Azt ígérte itt lesz velem mindig, és ez részben igaz. Hisz a szívemben örökké élni fog. Most mégis annyira nehéz újra itt lenni a forksi gimi előtt. Renesmee oldalba bökött, mire ránéztem.
- Nem megyünk be? – kérdezte mosolyogva, mire sóhajtottam
- De – mondtam kedvtelenül
- Egy idő után jobb lesz. Ha megszokod, hogy újra itt vagyunk… nem lesz baj. – próbált vigasztalni.
- Talán igazad van. – vontam meg a vállam, és mosolyt erőltettem magamra. – Menjünk! – indultam el, de egy hang megállított. Renesmee is megtorpant, de nem értette a reakciómat. Még én magam sem értettem.
- Mi az? – kérdezte, mire körbenéztem a parkolóban. Végül megtaláltam aamit kerestem. Nem hittem a szememnek. Apa, és Bella épp akkor értek be minket, és ők is kíváncsian méregettek.
- David, jól vagy? – kérdezte apa. Én még mindig a pár méterre álló nőt néztem. Pontosan olyan a hangja mint az övé. Ha ember lennék nem hallhatnám, de… nem vagyok ember. Mint egy holtkóros úgy indultam felé. Hallottam ahogy a többiek a nevem szólítanak, de nem álltam meg. Az ismeretlen lány épp az iskola térképét olvasgatta. Mosolyogva megálltam előtte, mire rám nézett. Elállt a szava. Már hozzászoktam, hogy így bámulnak rám az emberek, így nem is foglalkoztam vele.
- Szia! Segíthetek valamiben? – kérdeztem kedvesen, mire csak tátogni tudott. Végül megszólalt.
- Am… igen, azt… megköszönném. – dadogta. Pontosan ugyanolyan mint ő. A haját leszámítva. Anyának hosszú barna haja volt, míg neki szőke, és hullámos. A szeme viszont sötétbarna. A hangja pedig… Édes Istenem mit meg nem adtam volna, hogy még egyszer hadd halljam, és most tessék…
- David Cullen vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. – nyújtottam kezet, amit ő félszegen viszonzott. Összerezzent a hideg érintéstől, de hamar túltette magát rajta.
- Rebeca Monro. Én is örülök. – mosolygott rám. Erre vártam. A mosolya csodálatos.
- Új vagy itt?
- Igen. Ez az első napom. – vonta meg a vállát.
- Nekem is. De… már ismerem a helyet szóval… körbevezethetlek. – mosolyogtam rá, mire bólintott
- Hálás lennék érte. – mosolygott rám, majd elindultunk a suli felé. Apa felvont szemöldökkel méregetett, de én csak a fejemet ráztam, hogy majd később megmagyarázom. Valami hasonlóságot, viszont ő is észrevett, mert furcsán bámult Rebecára. Elmosolyodtam, hogy régen mennyit aggódtam, hogy anya ne babusgasson annyit. Most viszont már csak erre vágyok. Viszont… talán egyszer sikerül átvészelnem az elvesztését. Azt hiszem anyának igaza volt… mindig velem lesz. Bármi is történjen…

VÉGE