Vámpír szerelem 41. fejezet

41. fejezet

Nyeltem egy nagyot, és próbáltam nem olyannak látszani akit majd szétvet a félelem. Magamra erőltettem egy nemtörődöm kifejezést.
- Te megőrültél! – mondtam vállat vonva, majd kinyitottam az ajtót, de Edward rárakta a kezét, és nem engedett ki. Erős vagyok ez igaz, de ő még nálam is erősebb. Bár ha nagyon akarnék talán kitudnék menni. A kilincsen tartottam a kezem, de nem fordultam felé. Erősen fixíroztam az ajtót.
- Te vagy az őrült ha azt hiszed nem látom, hogy David mennyire hasonlít rám. Először a haja, majd ahogy mosolyog. Most pedig ez a sok mozdulat ami mintha pontosan én lennék. Az egész család látja, de te mégis tagadod. Nem tudom, hogy ennek mi értelme, de jobb lenne ha bevallanád.
- Csak annyi bizonyítékod van, hogy pár dologban hasonlít rád? – kérdeztem élesen
- Nem. Beszéltem Félixel. – nagy kísértést éreztem rá, hogy felé forduljak, de nem tettem meg.
- Minek?
- Megakartam tudni, hogy mivel vett rá, hogy lefeküdj vele. Teljesen hülyének nézett amikor elmondtam neki amit te mondtál nekem. Nem feküdtél le vele azóta amióta megtudtad, hogy milyen is valójában. Tehát csak az én fiam lehet.
- Inkább hiszel Félixnek mint nekem? – kérdeztem halkan
- Ha másról lenne szó neked hinnék, de… nem hiszem hogy ebben hazudna. Inkább dicsekedne vele.
- A válásunkkal nem dicsekedett?
- Csak annyit mondott, hogy köztetek már vége mindennek tíz éve. Már semmi közötök sincs egymáshoz. Még egy gyerek sem. – vettem egy mély levegőt, és felé fordultam
- Rendben, győztél. David… a te fiad. – láttam ahogy megmozdul benne valami. A tekintete ellágyult.
- Már kezdettől fogva tudtam, de…nem akartam elhinni. Amikor Renesmee megszületett azt hittem már soha nem leszek újra apa. Most meg hirtelen lett egy fiam.
- Ezzel nem változik semmi. – mondtam szárazon
- Ezt hogy érted? – kérdezte értetlenül
- Nem akarom, hogy bármi közöd legyen Davidhez. – tettem karba a kezem. Edward már nem volt boldog. Csak úgy sütött belőle a düh.
- Ezt nem teheted! Ő az én fiam is. Nem tilthatod meg, hogy vele legyek! – kelt ki magából
- Tíz évig megvolt apa nélkül, és most is meglesz. Nem akarom, hogy megtudja ki az apja. – mondtam halkan
- Mégis miért? – túrt bele a hajába idegesen. Ezen a mozdulaton elmosolyodtam David is mindig ezt csinálja.
- Mert nem akarom, hogy neki is csalódást okozz. – erre nem tudott mit mondani. Megrázta a fejét, és válaszra nyitotta a száját.
- Neked sem szándékosan okoztam fájdalmat. – suttogta halkan
- Lehet, de… nem akarom, hogy átélje ugyanazt amit én. Az anyja vagyok, és csak jót akarok neki. Mindennél jobban szeretem, és nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy tönkretettem az életét. – ráztam meg én is a fejem
- Nem ártanék neki. Esküszöm. Csak… hadd mondjam meg neki, hogy én vagyok az apja. Renesmeevel már így is jól kijönnek, és ha megtudnák, hogy féltestvérek…
- Nem mondhatod el senkinek! Vegyük úgy mintha semmit nem tudtál volna meg.
- Ezt nem kérheted tőlem.
- De igen, és szeretném ha hallgatnál erről. – néztem mereven a szemébe
- Ezt nem… ígérhetem meg. – hunyta be a szemét – Akár hiszed, akár nem, ugyanúgy szeretem őt, mint a lányomat. És tudom ha több időt töltenénk együtt ő is…
- Nem Edward! Nem akarom, hogy megtudja, hogy te vagy az apja! – emeltem fel a hangom, ami hiba volt. Annyira lefoglalt, hogy meggyőzzem Edwardot, hogy nem figyeltem másra.
- Tessék? Ő… az apám. – még a szobából is hallottam ahogy David lélegzete elakad. A nappaliban volt, de már nem sokáig. Az erdőbe rohant, és biztos voltam benne, hogy nagyon gyűlöl most.
- Tudtad, hogy idejön. Én nem figyeltem rá, de te igen. Pontosan ezt akartad, hogy megtudja, és elvedd tőlem! – kiabáltam rá Edwardra
- Nem akarom elvenni tőled! Csak szeretnék belefolyni az életébe. Ennyi! – fenyegetően néztem rá
- Ha a fiam meggyűlöl, és elhagy… Soha nem fogok neked megbocsátani! – szűrtem a fogaimon keresztül, majd felrántottam az ajtót, és a nappaliba futottam. Az egész család ott volt, és mindent hallottak. – Hol van? – kérdeztem élesen, pedig nem így akartam
- Az erdőbe futott. Nem tudom, hogy hova. – mondta halkan Alice. Vettem egy mély levegőt, és utána futottam. Az illata elárulta. Nem tartott sokáig, hogy megtaláljam. Az erdő egy olyan részén volt, ahol nincsenek fák. Egy kis körszerű tisztás az erdő közepén. Háttal állt nekem, és hiába hallotta, hogy ott vagyok nem tett semmit.
- David… - léptem közelebb hozzá, de nem érintettem meg. Azzal csak rontanék a helyzeten
- Mikor akartad elmondani? – kérdezte élesen, és rám nézett. A szeme dühtől, és bánattól izzott.
- Én… nem is tudom. Azt hittem jobb neked ha nem ismered őt. – mondtam halkan
- Nem tudod, hogy nekem mi a jó. Azt csak én tudom, és én döntöm el, hogy mi a jó nekem.
- Igazad van. – suttogtam
- Szóval az egész Cullen családot ismered, és csak színlelted, hogy nem?!
- Igen. – hajtottam le a fejem
- Mondj el mindent! Most! – mondta összeszorított fogakkal. Nem tehettem mást, így… mindent elmondtam. Az egész eddigi életemet a Cullen családdal. David nem mondott semmit. Csak nézte a földet, és hallgatott. Amikor a történet végére értem gúnyosan elmosolyodott.
- Szóval… Edward az apám. Csodás, és ezt egyáltalán elakartad nekem valaha is mondani? – kérdezte gúnyosan
- Nem fogok neked többet hazudni. Nem akartam, hogy megtud ki az apád. – elhúzta a száját
- Legalább most őszinte vagy. – mondta hidegen. Még soha nem hallottam így beszélni. Senkivel nem viselkedett még így, és… nem is tudtam, hogy ilyen is lehet.
- Talán jobb is, hogy tudod. Így mindenki örülhet, és… ha akarsz élhetsz az apáddal. Nem foglak ebben megakadályozni. – suttogtam, mire David gúnyosan felnevetett
- Nem azért akartam megtudni, hogy ki az apám, mert vele akarok élni. Csak tudni szerettem volna. Ha elmondtad volna, és nem így tudom meg… - vett egy mély levegőt - Most viszont nem tudom mi lesz. – rázta meg a fejét – Csak egy dolgot nem értek. Miért titkoltál el mindenki elől?
- Mert… egyedül akartam veled élni. Boldogan, minden baj nélkül. Ahogy mondtam csak Ashleyben tudtam megbízni.
- Nem azért, mert szégyellsz engem? – elakadt a lélegezetem
- Hogy mondhatsz ilyet? Mindennél jobban szeretlek, és soha nem szégyelltelek.
- Szeretnék hinni neked, de… nem tudok. Már nem. – nyeltem egy nagyot, és bólintottam
- Megértelek. – suttogtam halkan
- Magányra van szükségem. – közölte, majd szó nélkül ott hagyott. Sírni lett volna kedvem, de tartottam magam. Meg egyébként is… ha akarnék se tudnék sírni. Maximum könnyek nélkül. Ez az egész Edward hibája. Ha nem akarta volna annyira bizonytani, hogy ő az apa most nem lenne ez. Boldogan élhetném tovább az életemet, és nem történne semmi rossz. Tíz évig boldogságban éltem a fiammal, de most már semmi nem lesz olyan mint régen. Mindent elrontott a hülyeségével. Talán elmondtam volna valamikor, de… félek. Félek, hogy David elmegy, és Edwardhoz költözik. Nem veheti el tőlem a fiam! Nem tudnék nélküle élni. És nem is fogok. Neki van egy lánya, és egy felesége. Aki nem tudom mit szól ehhez, de… őszintén szólva ez már nem az én gondom. Nekem pedig van egy fiam. Legyen ezzel megelégedve, és ne akarjon többet. Egy sóhaj után visszafutottam a Cullen házba. Mindenki nagyon feszült volt, és megértettem őket.
- Nézzétek! Én nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el, de… - Carlisle félbeszakított
- Semmi baj. Megértünk, de van egy rossz hírem. – ekkor Alice jelent meg előttem idegesen, és megfogta mind a két kezemet.
- Sarah! A Volturi idejön!