Vámpír szerelem 30. fejezet

30. fejezet

Mikor megálltam a Volturi házánál Ashley kiszállt a kocsiból, majd én is utána.
- Nem is gondoltam, hogy ilyen egyszerű lesz…. – mondta miközben a lépcsőn mentünk fel felé.
- Már mint mi?
- Ez a feladat. Azt hittem ellenkezni fognak, de nem. Nyugodtak voltak.
- Már amennyire nyugodt lehet valaki, ha a Volturi megy el hozzá. – mondtam mosolyogva, mire Ashley is elmosolyodott. Amikor elértük az emeltre vezető ajtót felküldtem a szobájába, én pedig bementem a nagyterembe. Sue éppen valami papírt mutatott a három fővámpírnak. Elindultam feléjük, mire Caius, és Marcus rám nézett. Aro tovább nézte a papírt. Félix mosolyogva odajött hozzám, és átölelt.
- Sarah! Végre itt vagy, már nagyon vártunk. – mondta, majd megakart csókolni, de én elfordítottam a fejem. Lemondóan sóhajtott, majd adott egy puszit az arcomra. Még ettől is hányingerem lett. Kibontakoztam az ölelésből, és a trónok elé léptem. Tisztelettudóan meghajoltam, mire Aro rám nézett, és elmosolyodott.
- Sarah…..- mondta, mire én felegyesedtem- Sikeres volt az út?
- Ahogy vesszük. Kaptak három hetet, ha fontos nekik Bella akkor megteszik.
- Reméljük így lesz.
- Miért adtál három hetet? Egy hét elég lett volna! – mordult fel Jane, mire rákaptam a tekintetem.
- Azt akartam, hogy mire odamegyünk már nagyjából nyugodt legyen. Egy hét erre kevés lett volna.
- Ez hülyeség….. ez……
- Igaza van! – adott nekem igazat Aro amin meglepődtünk mind a ketten, és ránéztünk
- Tes….. tessék Mester! – hüledezett Jane
- Ha rögtön letámadjuk őket abból nem sül ki semmi jó. Ha azt akarjuk, hogy Bella közénk álljon….. kell neki egy kis önuralom, hogy dönthessen. – mondta egyszerűen
- Igazad van Mester! Sajnálom, hogy ilyen meggondolatlan voltam. –ereszkedett térdre Jane. Gondolatban megforgattam a szememet. Aro intett a kezével, mire Jane felegyenesedett.
- És mi lesz három hét múlva? – kérdezte hidegen Caius.
- Ezt hogy érted? – ráztam meg a fejem értetlenül
- Ha letelik a három hét, és nem teljesítik a követelést... megfogod tudni ölni a családodat? – mosolygott rám gonoszul. Aro, és a többiek várakozón néztek rám.
- Természetesen. Megteszem ami a kötelességem. – mondtam határozottan, mire Caius, és Aro elmosolyodott
- Nem is mertem ebben kételkedni, mert ha nem teljesíted a feladatot….. te is meghalsz ahogy a családod. – mosolygott negédesen Caius
- Én nem kételkedek benne. Tudom, hogy megteszi amit kell. – mosolygott rám Aro, mire én is mosolyt erőltettem magamra.- Van még valami amiről beszélnünk kéne?
- Nincs. – közöltem, majd meghajoltam, és kimentem a teremből. Épp a lépcsőn mentem felfelé, amikor rám tört a fejfájás. Az ujjamat a halántékomhoz nyomtam, de nem használt. A fejem majd szétrobban. Összegörnyedtem fájdalmamban, és vártam hogy elmúljon.
- Sarah! – szaladt oda hozzám Ashley
- Hagyj! Mindjárt elmúlik. – biztosítottam, de a fejfájásom nem akart enyhülni.
- Ez így nem jó. – közölte, majd felemelt, és bevitt a szobámba, majd lefektetett az ágyamra. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi nagyon erős. Végül a fejfájás hirtelen elmúlt, én pedig azonnal felültem az ágyban.
- Hé, hé, nyugi! Egy ilyen előadás után pihenhetnél. – mondta ápolgatón
- Semmi bajom. Tudtam, hogy el fog múlni. – mondtam egy kicsit szédelegve
- Ezek szerint ez nem először történt meg. – vonta le a következtetést Ashley
- Nem. Ez már napi rutin nálam. – ráztam meg a fejem
- De egy vámpírnak ha jól tudom nem fájhat a feje, vagy igen? – vonta föl a szemöldökét
- Elvileg nem szabadna. – mosolyogtam fanyarul
- Akkor ez még is hogy lehetséges? – értetlenkedett
- Bárcsak tudnám. – sóhajtottam
- Nem kéne szólnod Aronak?
- Nem akarok gyengének látszani. Szükségem van a tiszteletére. – ültem az ágy szélére Ashley mellé
- És a családod? Nekik nem kéne erről tudni? – nézett rám szomorúan
- Nem, és szeretném ha te se mondanál senkinek semmit. Ez maradjon köztünk rendben? – néztem rá kérlelőn, és megfogtam a kezét. Pár percig töprengve nézett rám, majd végül bólintott.
- Rendben, de tudd hogy szerintem ez nem jó ötlet.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá, majd megöleltem
- De ugye tudod, hogy ha más lát meg nem segített volna így rajtad. Azonnal vittek volna Arohoz.
- Tudom- sóhajtottam- De ezentúl jobban vigyázok. – mosolyogtam rá, de ő nem viszonozta.
- És mi van ha valami komoly bajod van? Ez nem normális dolog.
- El fog múlni. Eddig ez nem volt. Csak….. pár hónapja ilyen. Majd…. Helyrejön minden. –vontam meg a vállam
- És ha nem? – nézett rám kérdőn
- Akkor……. Nem tudom mi lesz.
- Ha jól tudom Carlisle orvos. Ő tudna…..- nem hagytam, hogy befejezze
- Nem akarom ebbe őt belekeverni. – álltam fel az ágyról – Ha rendbe jönnek a dolgok, akkor rendbe jönnek. Ha nem, akkor….. nem. Ilyen egyszerű az egész. – néztem rá komolyan
- Rendben. Te tudod, de azért vigyázz magadra jó? – mosolygott rám, majd felállt
- Megpróbálok. – mosolyogtam én is. Búcsúzóul megölelt, majd egyedül hagyott a szobában. A fejem még lüktetett egy kicsit, de már nem volt annyira vészes. Ez most sokkal rosszabb volt mint eddig. Az utóbbi időben egyre rosszabb lett. Eddig csak pár pillanatig tartott, és simán el tudtam rejteni a többiek elől. Most viszont….. ha nincs Ashley lehet, hogy lebukok. Az pedig nem lenne jó. Ha nincs meg a tisztelet esélyem sincs a túlélésre. Eddig azt hittem azért élek még, mert Aro az apám. De most már tudom, hogy ez nem igaz. Ha rajta múlna biztos vagyok benne, hogy megölne zokszó nélkül. Nem érdekli a lánya élete. Néha elgondolkozok azon, hogy lehet nem is az apám, de aztán…. Elvetem ezt az ötletet. Mióta emberi véren élek erősebb vagyok, de egy szörnyeteg lettem. Amikor megöltem azt a szerencsétlent rosszul éreztem magam, de közben akármennyire szégyellem…… élveztem is. Ha Carlisle látna elborzadna a tőlem. Saját magamtól is elborzadok, akkor vajon ő hogy viselkedne velem. Amikor Esme hangját meghallottam oda akartam szaladni hozzá, és megölelni, de visszafogtam magam. Megváltoztam. És nem tartom magam méltónak arra, hogy megölelhessem a legtisztább lelkű vámpírt a világon. Ami pedig Bellát illeti….. Van egy olyan érzésem, hogy Edward nem fogja átváltoztatni. Hiába akarja ezt a szerelme. Nem akarja, hogy a lelke elvesszen Bellának. Ő emberként szereti, de….. nem lenne könnyebb neki is ha vámpír lenne? Veszély nélkül érinthetné meg, és nem kéne félnie attól, hogy megöli. De akkor is…… nem fogja megtenni. Nem még akkor sem ha az élete forog kockán. Ha pedig megteszi lelkiismeret furdalása lesz. A gondolatmenetemet Félix szakította meg.
- Hiányoztál….- suttogta a nyakamba, de én elhúzódtam tőle
- Nem fogok neked hazudni. Te egyáltalán nem hiányoztál nekem. – közöltem vele nemes egyszerűséggel
- Nem is reménykedtem ebben, de azért egy kicsit szerethetnéd a férjedet.
- Ha rajtam múlna már rég nem lennél az. – mondtam hidegen a szemébe, mire ő csak mosolygott
- Tudom, de nagyon jól tudod mi lesz ha elválsz tőlem……
- Igen tudom. Megölöd Edwardot. – mosolyogtam rá gonoszul
- Örülök, hogy nem felejtetted el.
- Hogy felejthetném el az egyetlen dolgot amivel sakkban tartasz?! – néztem rá undorodva- Csak azt nem értem, hogy mi a jó neked ebben? – vontam meg a vállam
- Nekem már a tudat is elég, hogy a feleségem vagy. Ezzel visszavághatok bármikor Edwardnak. – mosolygott rám.
- Mekkora egy szemét vagy. – mondtam neki dühösen
- Köszönöm a bókot. – hajolt meg színpadiasan. Már épp visszavágtam volna, amikor ismét rám tört a fejfájás. Majdnem összegörnyedtem, de tartottam magam. Nem lehetek gyenge senki előtt. Megdörzsöltem a homlokom, és úgy tettem mintha már unnám ezt a beszélgetést. Ez igaz is, de van ennél fontosabb dolgom is. A fejem épp most akar szétrobbanni. Félix nem vett észre a fájdalmamból semmit.– Na én most megyek. Később találkozunk. – mosolyogott, majd megakart csókolni, de elfordítottam a fejem. Menjen már el! Gonoszul elmosolyodott, majd maga felé fordította a fejem, és keményen megcsókolt. Elakartam lökni magamtól, de fájdalomtól meg sem tudtam mozdulni. Végül eltávolodott, és mosolyogva távozott a szobából. Amikor becsukódott az ajtó erőtlenül csuklottam térdre a földön. A fejem szétrobban mindjárt. Felemeltem a kezem, és letöröltem a számat, de még mindig éreztem rajta azt a mocskot. Lassanként a fájdalom enyhült, én pedig ott maradtam egyedül a padlón térdelve.