Vámpír szerelem 27. fejezet

Sziasztok!

El sem hiszem, hogy végre kész vagyok, és hogy olvashatjátok a következő fejezetet. Hamarabb is jöttem volna, de mostanában minden összejött. Most viszont már minden visszaállt a régi kerékvágásba, és most már rendszeresen jönnek majd a fejezetek, mint régebben. Szóval jó olvasást hozzá! :)

Puszi
Niky

27. fejezet

Mikor elérkezett a reggel, valami összeszorította a szívemet. Talán a félelem. Valószínűleg igen. Félek attól, hogy a családom elmegy, és többet nem látom őket. Ahogy a dolgok kinéznek örülök, hogy megéltem a reggelt. De remélhetőleg nem lesz már semmi gond, vagy csak….most jön majd a fekete leves. Az egész estém a szobámban töltöttem, és néztem a plafont. Most az erkélyen voltam a korláton ülve, és vártam, hogy eljöjjön az idő. Behunytam a szemem, és élveztem a friss levegőt. A nap nem sütött így veszély nélkül élvezhettem a magányt. Így hogy csönd volt, és csak a szél fújt, de az is inkább csak úgy lengedezett, sokkal jobban kiélvezhettem a város minden egyes hangját. Lent a parkban gyerekek szaladgáltak, és nevetgéltek. A gyönyörű nevetésük felvillanyozta az édesanyjuk szívét, és tudom ha még élnék én is olyan boldog lennék mint ő most ott a gyerekeivel. A főbb nevezetességeknél a turisták csodálkozva gagyogtak minden félét össze-vissza, és mindenki egyszerre kérdezte az idegen vezetőt, hogy ki építette, miért, mikor, és kinek? A főutcán épp egy kocsi haladt el. Egy nő, és egy férfi utassal akik, éppen azon veszekedtek, hogy hova menjenek nyaralni apuci pénzéből. Gondolatban megforgattam a szememet, és inkább visszatértem a gyerekekhez. Most éppen az anyukájukkal beszéltek, hogy még nem akarnak hazamenni, de az anyuka nem engedett. Megsimogatta a gyerekeket, adott nekik egy puszit, majd kézen fogta őket, és elindultak haza. Ők is elmennek. Mindenki elmegy. Egyszer mindenkinek el kell mennie, törődj bele! Sóhajtottam egyet, majd azt hallgattam, hogy milyen kocsik jönnek-mennek az utcákon. Ilyenkor jó a vámpírhallás. Nekem nagyon jó, de annak akit kihallgatok szerintem elég idegesítő lenne ha megtudná. De nem fogja megtudni. Legalábbis ha rajtam múlik. Ford, Porsche, Ford, BMW, megint Ford……
- Sarah…..- Alec hangja ébresztett föl a hallgatózásból, mire fölpattantak a szemeim, de nem mozdultam. Nem akarok lemenni. – Itt az idő! – mondta halkan, mire én a szemem sarkából ránéztem, majd vissza a városra. Megtudod csinálni! Már egyszer megtetted, most miért ne menne? Halkan sóhajtottam, majd lepattantam a korlátról, és kifelé vettem az irányt. Alec vörös szeme együtt érzően nézett rám. Mosolyt erőltettem magamra, majd egy pillanatra megérintettem a vállát, majd kimentem, és a kijárati folyosóra mentem. Már mindenki ott volt. A három ”király” ott állt Edward előtt. Marcus unott arccal nézte, Caius undorral, míg Aro csak mosolygott. Mikor meglátott engem még szélesebb lett a mosolya. Nem görcsöl be a szája ennyi mosolytól? Nekem már lerohadt volna szám. Persze vámpír létemre ez lehetetlen, de azért ki tudja. Mondjuk görcsbe állni se tudna, de milyen muris lenne, ha egyszer úgy maradna, és soha többet nem állna vissza. Magamban mosolyogtam, de ahogy ránéztem a családomra eltűnt a jókedv. Odaléptem Alicehez aki rögtön a nyakamba borult. Behunytam a szemem, és élveztem a talán utolsó ölelésünket.
- Nagyon vigyázz magadra jó?! – szorított magához, majd elengedett
- Rendben, de te is! – mosolyogtam, majd Bellához léptem. Aki először megrémült a szíve pedig vadul verni kezdett.
- Ne félj Bella! Nem akar senki bántani! Hamarosan mindennek vége lesz, és folytathatod az életed ott ahol abbahagytad! – kicsit megnyugodott, de még mindig nagyon félt. Nem mertem közelebb menni, így jobbnak láttam ha hagyom. – Megengeded, hogy…..megöleljelek? – kérdeztem kicsit félénken. Bella egy percig meglepődött, de úrrá lett az érzésein, és bólintott. Közelebb mentem hozzá, és megöleltem, de vigyáztam rá nehogy túl szorosan, mert nem állt szándékomban összetörni. A szívverése háromszorosára gyorsult, de azért félénken visszaölelt. Mikor elengedtem rámosolyogtam.
- Vigyázz magadra! – szorítottam meg egy kicsit a kezét
- Re….rendben. – mondta halkan, majd lehorgasztotta a fejét, mire én az álla alá nyúltam, és felemeltem
- Légy erős Bella! Ha közénk akarsz tartozni, akkor nem szabad ennyire félned! Vagy ha félsz is, ne mutasd ki ennyire. Rendben? – néztem a barna szemekbe, mire már egy kicsit felbátorodott
- Megteszem ami tőlem telik. – jött a válasz, mire elmosolyodtam
- Ebben nem kételkedek. – engedtem el a kezét, majd Edwardhoz fordultam. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Öleljem meg, vagy csak intsek neki örök búcsút? Végül az aranybarna tekintet gazdája megválaszolta a kérdésemet, mert szorosan megölelt
- Sajnálom Edward! Mindent nagyon sajnálok! – mondtam olyan halkan, hogy csak ő hallja
- Ne sajnáld! Még mindig jobban jártam én, mint te. Ha belegondolok mi lesz veled, ha mi elmegyünk….. – kezdte lelkiismeretesen, de én megállítottam
- Nem lesz semmi baj! És ne hibáztasd magad! Foglalkozz Bellával, és ne törődj semmi mással! Éld az életed, és ne nézz vissza! – suttogtam halkan
- Ó, Sarah…..
- Ssssss Hagyjuk ezt! Ennek most már semmi értelme. Vigyázz Bellára, és a többiekre! De legeslegjobban magadra vigyázz! – mondtam mint egy végszó, majd megpusziltam az arcát, és eltávolodtam tőle, és vele együtt a régi családomtól is.
- Nos, akkor azt hiszem mi is elbúcsúzunk. – csapta össze a tenyerét Aro, majd Alicehez lépett, és a kezébe fogta a kezét, hogy kézen csókolja, és hogy a gondolataiban olvashasson.
- Örülök, hogy találkoztunk Alice Cullen, és remélem hamarosan közénk fogsz tartozni. – mosolygott bizakodón
- A jövő kifürkészhetetlen. – mosolygott negédesen Alice, mire Aro felnevetett
- Igen, ez igaz. De nálad jobban senki nem ismeri a jövőt. – mosolygott, majd Bellához lépett – Ragyogó tehetség vagy!- fogta meg a kezét, majd neki is kezet csókolt- Ha nem tudom idecsábítani a Culleneket, azért még remélem, hogy téged igen. – mosolygott, mire Bella köpni- nyelni nem tudott. Csak azt tudnám Aro miért nem mondott el mindent Bellának? Mi neki ebben a jó? Nem azzal járna jól, ha keresztbe tenne nekem?
- Nem hiszem, hogy…. érdemes lesz rám várnia. – suttogta Bella, és örültem, hogy kiállt magáért
- Azért reménykedni lehet, nem igaz?! – mosolygott ravaszul, majd Edward következett. Megfogta a kezét, de nem azért, hogy kezet csókoljon.- Ahogy rád is várok ifjú Cullen, és ha jól sejtem nem csak én…. – nézett rám jelentőségteljesen, mire megmerevedtem, de Edward csak mosolyogott
- Azt hiszem, tudod a válaszom a kérésedre. – mondta nyugodtan, mire Aro elengedte a kezét, és egyet hátra lépett
- Igen, tudom. De ez a vélemény még változhat, ha majd Bella vámpír lesz, és közénk akar majd tartozni. Te nem állíthatod meg, és mivel te sem tudsz élni nélküle…..vele jössz majd. Én pedig tárt karokkal foglak titeket fogadni. – mosolygott Aro
- Azt majd még meglátjuk. – mondta mereven Edward, majd átkarolta Bella derekát, és kifelé terelte Alice-el együtt. Bella félve hátranézett rám, majd kurtán elmosolyodott. Alice is mosolyt erőltetett magára, de a szomorúság ott volt a szemében. A két lány kiment, és végül csak Edward maradt. Megtorpant az ajtóban, és fájdalmas tekintettel nézett rám. Nem bírtam tovább nézni, így inkább elfordítottam a tekintetem. Mikor visszafordultam már csak a csukódó ajtót láttam, ami hangosan becsapódott utánuk. Úgy éreztem mintha egy részem velük ment volna, de tartottam magam, és nem engedtem, hogy lássanak elgyengülni.
- Azt hiszem, ezt az ügyet is lezárhatjuk. Most pedig térjünk át a másik dologra. – intett a fejével felém, majd elindultak előttem a nagyterem felé. Én leghátul mentem. Félix jött meg, és rám villantotta a mosolyát, majd Aro mellé állt. Jane lépett ki a nagyteremből, és rögtön Caius mellett termett.
- Minden készen áll! Mester!- megforgattam a szememet, de fogalmam se volt, hogy miről beszél. Mi áll készen, és mi ez a nagy felfordulás?
- Nagyszerű! – mosolygott Caius, és Aro fülébe súgott valamit, amit nem hallottam
- Kitűnő!- nevetett fel Aro, amitől kirázott volna a hideg ha nem lettem volna vámpír. A nagyterem ajtaja kinyílt, én pedig megéreztem azt az íncsiklandozó szagot, de nem akartam tovább érezni, így visszatartottam a lélegzetem. Nem akarok bemenni oda, ha bemegyek akkor félek egy gyilkosként jövök ki onnan. Végül beléptem, az ajtó pedig hangos csattanással becsukódott. Az íncsiklandozó szag gazdája ott térdelt a terem közepén remegve. A férfi hosszú barna haja az arcába lógott, így nem láttam az arcát, de biztos voltam benne ha látnám csak színtiszta félelmet látnék benne. Nyeltem egy nagyot, és még mindig visszatartott lélegzettel álltam meg az ajtóban.
- Csak gyere beljebb Sarah! Ne várasd meg a vendégünket! – mosolygott a férfira Aro, aki még jobban elkezdett remegni egész testében. Tettem pár lépést előre, így csak pár lépésnyire álltam az áldozattól.
- Mit akarsz vele Aro? – böktem a fejemmel a földön kuporgó felé
- Inkább az a kérdés, hogy te mit akarsz vele? – nézett rám mosolyogva
- Nem értem miről beszélsz. – suttogtam
- Tudod, amikor idejöttél tettél néhány feltételt. Én ezt elfogadtam, mert minden féleképpen szerettem volna, ha itt vagy a közelemben. Hiszen csodálatos a képességed, és nem utolsó sorban a lányom vagy. De az utóbbi időben kezdesz elkanászodni. Úgy, hogy most tekintsd ezt úgy mint egy büntetést. Mondjuk ez valakinek ajándék lenne, de az olyannak mint amilyen te vagy, ez egy büntetés, és ez a büntetés egész addig tartani fog, ameddig itt vagy nálunk. – mosolygott rám. Ekkor esett le, hogy mi is ez az egész. Az volt a feltételem, hogy hadd ne kelljen emberek vérén élnem, de mivel nem voltam elég tiszteletteljes velük szemben, ezért olyat kérnek tőlem amit, vagy megteszek, vagy pedig megölnek. Ölsz, vagy ölnek. Csak tudnám melyik a rosszabb.
- És ha azon gondolkodnál, hogy inkább meghalsz mint hogy megöld ezt az embert, figyelmeztetlek, hogy nem csak te halsz meg, hanem a család tagjaid is. Szóval gyerünk Sarah a vacsora csak rád vár! – mutatott a férfi felé, mire két emberi szem szegeződött rám. Jól gondoltam, a tekintetében csak színtiszta félelem volt. Kinyitottam a szám, de sajnos levegőt is vettem. A férfi vére olyan csábító volt, hogy majdnem azonnal letámadtam, de próbáltam visszafogni magam. Aro a remegő emberhez lépett, és erősen megragadta a ruhájánál fogva, majd felhúzta a földről, hogy pontosan rám nézzen. A torkom egyre jobban égett.
- Gyerünk Sarah! Add át magad annak ami vagy! Nem tagadhatod le, hogy egy szörnyeteg vagy! – elfordítottam a fejem
- Nem vagyok szörnyeteg! – suttogtam, és magamnak is bizonyítani akartam. Valami súrlódást hallottam, mire oda kaptam a fejem. Aro kezében egy éles penge volt, és vészesen közelítette a férfi nyakához.
- Ne! – kiáltottam, de nem állt meg. Gonoszul rám mosolygott, majd megvágta egy kicsit a férfi nyakát. Csak egy csepp vér jött ki a sebből, de ez is elég volt, hogy elveszítsem a fejem. A torkom már lángolt, én pedig nem tudtam mit tenni ellene. A vérszomj eluralkodott rajtam, én pedig mint egy vadállat úgy vetettem magam az idegen férfira.