Sziasztok!
Ez még nem az új fejezet, de már az is készül. :) Jelentkeztem egy novella író pályázatra, és gondoltam kiteszem a művemet, ha valaki elszeretné olvasni. Az új fejezet szombaton lesz valószínűleg!!!! :D
puszi
Niky
Holdfény
Ismét egy unalmas nap. Ennél rosszabb már nem is lehet. Tizennyolc éves vagyok, és minden nap egy újabb kihívás számomra. Az iskolában sok barátom van, de… úgy érzem, hogy egyedül vagyok. Mintha egyedül lennék a világban, és senki nem értene meg. Nincs ennél szörnyűbb érzés a világon. Maga a suli nem is lenne baj. De van még valami…
- Kate! Indulhatnánk végre? – kérdezte az idegesítő bátyám. Egy hangos sóhaj után lementem a földszintre a táskámmal együtt. – Mit csináltál eddig? – értetlenkedett Will
- Fésülködtem. – hazudtam, majd a kocsi felé vettem az irányt. A bátyám dünnyögött valamit, de nem figyeltem rá. Kedvtelenül beültem, és vártam, hogy elinduljunk. Will is beült végre.
- Hogy tetszik az új szerzeményem? – kérdezte, mire ránéztem. Eddig észre se vettem, hogy új kocsija van. Végignéztem a fekete Mercedes belsején, majd megvontam a vállam. Will csak sóhajtott, és egy fejrázással elindította a kocsit. Nem néztem rá. Alig vártam, hogy kiszállhassak. Szó sincs róla, szeretem a bátyámat, de… nem ért meg engem.
Missoula nagy város. Kiskorom óta itt élek. Már lassan három éve, hogy meghaltak a szüleim, és a bátyámmal élek. De valószínűleg már nem sokáig. Csak arra vágytam, hogy betöltsem a tizennyolcat, és elhúzzak innen. Jó messzire. Régen imádtam ezt a helyet, de most már… egyáltalán nem szeretem. A szüleim halála óta pontosabban szólva. Nem szűkölködök anyagi gondokban. Rengeteg pénzt hagytak ránk, amiből én ugyan nem költök sokat, de a bátyám annál inkább. Ezt bizonyítja ez az új kocsi is. Mikor meghaltak anyáék, Will lett a gyámom. Ő huszonegy éves, és egyetemre jár. Régen az én álmom is egyetem volt, de… az már régen volt. Megváltoztam, és már semmi nem olyan mint régen.
Egy hosszú unalmas út után a sulihoz értünk. Sóhajtottam, majd kiszálltam a kocsiból. Mielőtt becsukhattam volna az ajtót, Will még megszólalt.
- Otthon találkozunk. – bólintottam, majd elindultam a suli felé. – Ja, és Kate! – kelletlenül visszafordultam. – Vigyázz magadra. Ezzel nem segítesz a dolgokon. – megráztam a fejem, és köszönés nélkül bevonultam. Üdvözöltem minden egyes ismerősömnek, de beszélgetni nem álltam le most velük. Ahhoz most nagyon nincs hangulatom. A szekrényemhez mentem, és bedobtam a táskámat. Kivettem a matek cuccomat, de majdnem el is ejtettem. Émelygés tört rám.
- Ne! Kérlek, ne most! – suttogtam. Így is elég bajom van, és most még ez is… Marha jó! Mikor kicsit jobban lettem, dühösen becsaptam a szekrényajtót, és beleütköztem egy félistenbe.
- Hé, hé, hé, jól vagy? – kérdezte az ismerős.
- Nicholas. Bocs egy kicsit… ideges vagyok ma. – ráztam meg a fejem, mire összevonta fekete szemöldökét. Nicholas Bowert kiskorom óta ismerem. A szüleink barátok voltak, mi pedig folyton együtt lógtunk. Hosszú mogyoróbarna haja a válláig ér, és annyira… selymes. (Nem mintha azt fogdosnám mindig, de… volt már rá példa, hogy néha megérintettem.) Kék szeme pedig megigéz ha ránézel. Koptatott farmer, és fekete póló volt rajta. Legalább egy nyolcvan magas, és csupa izom. De nem olyan body builder. Van rajta izom, de nem vitte túlzásokba az edzést. Azt mondja csak azért edz, hogy ne legyen dagadt. Nem mintha ez lehetséges lenne nála. Nekem ő olyan mint egy hatalmas aranyos, maci. Bár régóta ismerem, csak középiskolában jöttem rá, hogy beleestem. Ez még nem is lenne baj, de… nem akarom azzal elrontani a barátságunkat, hogy bevallom neki. Nekem így jó, hogy gyönyörködök benne nap, mint nap, és nem teszek semmi gyanakvót.
- Te mikor nem vagy ideges? – forgatta meg a szemeit. Szó nélkül elmentem mellette, de ő persze könnyedén utolért. – Na jó, nem cukkollak ma. – mosolygott rám ellenállhatatlanul, amit én próbáltam figyelmen kívül hagyni. Több-kevesebb sikerrel. Mivel a matek terem egy másik épületen van kimentem az udvarra, és gyorsított léptekkel folytattam az utamat. Persze ha akartam volna se tudom lerázni, mert ugyanakkor van matekja amikor nekem. Hát nem fantasztikus? És mellettem ül. Ennek egy másik napon örülnék, de ma… ki van zárva. – Figyelj már rám egy percre kérlek!
- Ne most Nick! – feleltem szárazon, mire sóhajtott.
- Meg kéne tenned nekem valamit. – mondta halkan, de nem érdekelt
- Nem.
- Még azt sem tudod, hogy mit akarok.
- Akkor sem! – ekkor hirtelen megállt, de én mentem tovább. Persze már nem olyan gyorsan mint eddig. Beharaptam az alsóajkamat. Miért nem tudok rá haragudni? Pár méterre megálltam tőle, és karba tettem a kezem. Már ahogy a könyveim engedték. Nála is voltak könyvek, de ő lazán megfogta az egyik nagy kezében maga mellett. A másik keze a zsebében volt. Nyeltem egy nagyot, és elszakítottam a tekintetem a csodás felsőtestéről. – Mit akarsz? – kérdeztem halkan. Látszott rajta, hogy küzd magával
- Szóval… tudod… - idegesen megvakarta a tarkóját
- Bökd már ki! – emeltem égnek a szememet
- Na jó, de ne légy még idegesebb! Segítened kéne, hogy összejöhessek Veronicával! – ez úgy hatott rám mint egy hatalmas pofon. Veronica egy ribanc. Játssza előttem, hogy mennyire kedvel, de közben mindennek elhord. Bár… én is ezt teszem vele, csak én a szemébe mondom. Tipikus pláza cica. Szőke haj, kék szem, miniszoknya, stb. stb. Nick is nagyon jól tudja, hogy nem vagyunk jóban. Még ez nem is lenne baj, de… hogy hozzam össze bárkivel, ha én vagyok beleesve? Percekig csak tátogni tudtam. Végül megráztam a fejem.
- Felejtsd el! - mondtam halkan, majd elindultam. Azt hittem ott marad, de e-helyett megfogta a karom, és szembefordított magával. Csak pár centire volt az ajkunk egymástól, és én azt hittem, hogy elájulok. Vajon olyan puhák az ajkai mint amilyenek kinéz? Nyeltem egy nagyot.
- Kérlek! Te vagy a legjobb haverom, és csak te segíthetsz!
- Nagyon jól tudod, hogy mi utáljuk egymást. – Nick vett egy mély levegőt
- Tudom, de… beszélj vele! A kedvemért. Kérlek! – nézett rám kiskutya szemekkel
- Ne nézz így! – próbáltam elfordítani a fejem, de nem engedte el a tekintetem.
- Kérlek! – lehelte halkan. Kiszáradt a szám.
- Miért teszed ezt velem? – kérdeztem halkan – Beszélek vele, de nem ígérek semmit. – közöltem kedvtelenül. Nick arca felvidult. Régóta mondja, hogy tetszik neki Veronica, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Így is elég nehéz volt minden nap ezt hallgatni. Mi lesz ha összejönnek? Erre még gondolni se merek. Nick túl jó hozzá. Ezt nem azért mondom, mert csak az enyém lehet, de… Veronica egy ribanc, és nem érdemli meg őt.
- Köszönöm Kate! Jövök neked egyel! – adott egy puszit az arcomra. Igen. Pontosan olyan puha az ajka mint gondoltam. Bárcsak ne az arcomra adta volna…
- Sokkal jössz ezért. – mondtam fintorogva, majd elindultunk együtt órára.
- Kezdetnek megteszi ha viszem a cuccod? – kérdezte lehengerlő mosollyal
- Mondjuk. – bólintottam, mire kivette a kezemből a holmimat.
- Madame… - hajolt meg színpadiasan, mire megforgattam a szememet, és mosolyogva belebokszoltam a vállába.
Az egész napom unalmasan, és lehangoltan telt. Nick, Veronicáról áradozott, én pedig nem tehettem ellenne semmit. Mármint… mit mondtam volna? „Figyu, befejeznéd ezt! Tudod nagyon idegesít, hogy róla áradozol mert én vagyok beléd esve.” Hát igen. Ez aztán jól hangzott volna. Az émelygésem néha visszatért, de nem volt vészes. Pár nap múlva rosszabb lesz. Ezt biztosan tudom. Mikor Veronica belépett az ebédlőbe Nick megbökte a karom.
- Hé, nézd! Szerintem most beszélhetnél vele. – mutatott felé, mire vágtam egy fintort
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne! – húztam el a szám, de Nick tekintete meggyőzött. Az a tipikus: Megígérted szemek néztek rám. Sóhajtottam, és a sorban álló ribi felé menten. Természetesen körülötte voltak a talpnyalói is. Mosolyt erőltettem magamra. – Hello, Veronica! – úgy tett mintha csak most vett volna észre, de nem foglalkoztam vele. Egyre csak azt mondogattam magamnak: ”Megígérted neki. Megígérted neki.”
- Á, szia! – felelte túljátszott kézmozdulattal. Majdnem megforgattam a szemem, de visszafogtam magam, és visszanyeltem a beszólásomat is.
- Beszélhetnék veled… négyszemközt? – mintha pár pillanatig meglepődött volna, majd elküldte a két „öri bariját”.
- Miről van szó? – kérdezte, és közben elindult, hogy vegyen magának egy kis salátát. Nem ronthatja el az alakját. Kérem, egy hamburger már a főbűnök közé tartozik.
- Szóval… szeretném megkérdezni, hogy mi a véleményed Nicholas Bowerről? – próbáltam úgy feltenni a kérdést, hogy ne látszódjon mennyire érdekel a téma. Részben jó lenne ha azt mondaná nem tetszik neki, de… Nick boldogtalan lenne, és ezt nem akarom. Furcsán nézett rám, de válaszolt.
- Nem rossz. – vonta meg a vállát, mire eltátottam a szám. Nem rossz? Na, ne. Ő az egyik legjobb pasi a világon, és ő azt mondja, hogy nem rossz?
- Tudod, ő… szóval neki bejössz. Csak nem biztos benne, hogy lenne nálad esélye. – beharaptam az alsóajkam. Veronica a mögöttem pár méterre ülő Nickre mosolygott. Nem láttam milyen arcot vág, de volt egy tippem.
- Tényleg? Akkor lehet mellé kéne ma ülnöm. – azzal hátradobta a haját, és elindult Nick asztalához. Odafordultam, és láttam ahogy megrebegteti a szempilláit, majd leül mellé. Nick elvolt olvadva tőle, de engem csak a hányinger kerülgetett. Így is elég rosszul vagyok, és most még ez is. Azt hiszem Will nem bánná ha az utolsó két óráról ellógnék. Még vetettem az asztaluk felé egy pillantást, majd kivettem a szekrényemből a táskámat, és hazafelé sétáltam. Körülbelül három kilométer a sulitól az otthonunk. Most ez sem érdekel. Ki kell vernem a fejemből a képet ahogy Veronica, Nick izmait simogatja. Az émelygésem már nem volt olyan elviselhetetlen. A friss levegő segített, de nem sokat.
Mikor hazaértem, földbegyökerezett a lábam. Will új kocsija a ház előtt parkolt. Nagyszerű. Azt hittem, hogy még az egyetemen van. Most jöhet a hegyi beszéd. Hogy én mennyire imádom ezt. Bementem a házba, és felfelé indultam, de a bátyám hangja megállított.
- Kate! Hogy kerülsz haza? – visszafordultam, és a kanapéhoz mentem, ahol éppen valami házi feladat félét írt. Na ez az amit én soha nem csinálok. A TV-ben foci meccs ment, de teljesen le volt halkítva. Will felállt, és az egy kilencvenével könnyen felém tornyosult. Ez az ami engem mindig is hidegen hagyott. Rövid szőke haját feltüsizve hordja, és pontosan illik hozzá a sötét kék szeme. Magasságához még izmos is, szóval nyugodtan mondhatom, hogy szőke herceg fehér lovon. Vagy… feketén. Mindegy.
- Nem mindegy neked, hogy mit csinálok? – kérdeztem gúnyosan, és hátátfordítottam neki. Már a lépcső közepén jártam, mikor megszólalt.
- Miért nehezíted meg a dolgokat. Anyáék meghaltak fogadd el, és már csak egymásra számíthatunk. Azzal, hogy lógsz a suliból, és így viselkedsz semmi nem lesz jobb. Ha engednéd, hogy segítsek talán…
- Nincs szükségem a segítségedre! Nagyszerűen megvagyok egymagam a problémáimmal. Ne aggódj már nem kell sokat várnod, és minden bajod megszűnik. – szerintem mindig is tudta, hogy elmegyek egyszer, de még ilyen nyíltan nem mondtam neki soha. Az érettségit megvárom még idén, és ennyi.
Nem vártam meg, hogy válaszoljon, inkább felmentem a szobámba, és kulcsra zártam az ajtót. Erőtlenül rogytam le az ágyamra. Még hallottam, ahogy Will elhajt (gondolom az egyetemre), majd jött a sötétség.
A csöngőre keltem fel. Nem tudom hány órát aludhattam, de nem sokat. Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyról, és lebotorkáltam a lépcsőn. Megnéztem magam a tükörben, hogy nem-e nézek ki úgy mint egy élőhalott. Nem hiszem, hogy a szomszéd néni örülne, ha meglátna egy holtkórost az ajtónkban. Szegény szívinfarktust kapna. Megint csöngettek.
- Jövök! –kiáltottam durcásan, majd kinyitottam az ajtót. Elkerekedtek a szemeim a vendégemen. – Nick? Te meg… hogy kerülsz ide? – kérdeztem az ajtónak dőlve
- Elég rosszul nézel ki. Jól vagy? – kérdezte aggódva. Nagyszerű, legalább úgy nézek ki, ahogy érzem magam.
- Remekül. Na bejössz, vagy nem? – tártam ki jobban az ajtót. Nick megrázta a fejét, majd belépett. Becsuktam az ajtót, majd felmentem a szobámba. Nem néztem meg, hogy követ-e, úgyis jön ha akar. Elterültem az ágyamon, és behunytam a szemem. Hallottam, ahogy becsukja az ajtómat, majd leül mellém az ágyra.
- Ellógtál az utolsó órákról. – nem kérdés volt, hanem kijelentés
- És? – nem nyitottam ki a szemem. Túl fáradt vagyok ahhoz. Persze imádok benne gyönyörködni, de… nem vagyok valami túl jól ehhez. És ha ehhez nem vagyok jó… akkor már lehet, hogy semmihez se.
- Tudod… nem akarok anyáskodni, vagy ilyesmi, de… az utóbbi időben elég sokat lógsz. Nem gondolod, hogy… kicsit vissza kéne fognod magad? – erre már kinyitottam a szemem. Hirtelen még a fáradtságom is eltűnt.
- Most ugye nem komolyan beszélsz? – pedig a tekintete teljesen komoly volt. Felültem, és a hátamat az ágy támlájának vetettem. – Mi vagy te, az anyám?
- Nem, hál’istennek nem, de… jaj, ne nézz így! Egyre többet hiányzol a suliból, Willel egyfolytában csak veszekszel, és fogadni mernék rá, hogy még más bajod is van.
- Oké. Ha csak ennyit akartál, akkor talán mehetsz is. A hegyi beszédet ma már végig hallgattam a bátyámtól a legjobb barátomtól nem szeretném. – ez nekem már túl sok egy napra. Sóhajtva megrázta a fejét, és nem firtatta a dolgot inkább. Jobban is teszi. – Igazából meg akartam köszönni, hogy segítettél Veronicával.
- Nem szívesen tettem. Ha ejt két nap után, ne mond, hogy nem figyelmeztettelek! – tettem karba a kezem, mire rám mosolygott. Mit nem adnék érte, hogy egész nap csak a mosolyát kelljen néznem.
- Rendben megjegyzem, de… van még valami. – mondta halkan
- Ez nem hangzott valami jól. – megint csak mosolygott. Istenem!
- Pedig jó hír, legalábbis nekem.
- Akkor ki vele! – vontam meg a vállam
- Meghívtam Veronicát a jövő heti bálra, és ő igent mondott. – ledermedtem. Utálom a bálokat, és nem is szoktam rájuk elmenni soha. Amikor a szüleim éltek mindig elmentem, mert anya imádta őket, és azt is, hogy szépen kicicomázhat, és felöltöztethet valami giccses ruhába. Akkor még én is szerettem. Soha nem mentem Nickel a bálba. Az nekem maga lett volna a mennyország, de az nem adatik meg egy olyannak mint én. Mindig valamelyik hülye fiúval mentem, akik csak idegesítettek, de valahogy mindig egymás karjaiban kötöttünk ki Nickel. Persze nem szó szerint. Még csak nem is táncoltunk soha. Csak… elbeszélgettük az egészet, és nem kellett az unalmas partnereinkkel lennünk.
- Ez… nagyszerű. Jó szórakozást. –erőltettem mosolyt az arcomra, de nem vette be.
- Tudom, hogy utáljátok egymást, de… a bálon nem lehetne, hogy nem piszkáljátok a másik idegeit?! Az én kedvemért. Kérlek! – megint csak a vállamat vonogattam
- Nem lesz vita, mert én a bálra se megyek el.
- Nem? – ez tényleg meglepte
- Nem. Egy, nem akarok. Kettő, nincs kivel. – összevonta a szemöldökét
- Eddig mindig volt kivel menned. Most miért nincs?
- Teljesen mindegy. Nem megyek, és kész. De azért te érezd jól magad. – mosolyogtam rá, amit ő viszonzott. Megfogta a kezemet, mire elakadt a lélegzetem.
- Nálad jobb barátot nem is tudok elképzelni magamnak. - Az érintése annyira forró volt, hogy szinte égetett. Lenézett a lábához, és elengedte a kezem. Túl hamar lett vége. – Ez meg micsoda? – kérdezte halkan, mire megráztam a fejem
- Mi micsoda? – kérdeztem értetlenül. Felvette a földről a táskát, és az ágyamra dobta. A francba! Nem raktam vissza rendesen, amikor pakoltam. Kinyitotta, és elkerekedett a szeme.
- El akarsz menni? – hüledezett, mire én megfogtam a ruhákkal teli táskát, és visszatettem az ágy alá.
- És ha igen? Nem hiányoznék senkinek. – vontam meg a vállam
- Will, tudja, hogy mire készülsz?
- Nem, és nem is fogja megtudni! – feleltem élesen
- Honnan veszed, hogy nem köplek be neki? – kérdezte szikrákat szóró tekintettel
- Mert tartozol nekem, és nem fogsz beköpni.
- Lehet, hogy tartozok neked, de ezt nem teszem meg. Nem engedem, hogy elmenj! – karba tettem a kezem
- Nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak! Ha akarok el megyek, és még te sem változtathatsz ezen semmit. Ha elmondod Willnek akkor vége a barátságunknak, remélem, tudod? – megrázta a fejét
- És mégis hova mennél?
- Az mindegy csak el innen! – suttogtam. Ökölbe szorította a kezét.
- Inkább legyen vége a barátságunknak, de… nem hagyhatom, hogy elmenj. – összeszorítottam a fogam. Rosszul esik, hogy szenvedni kell látnom, de jobb lenne ha mellettem állna.
- Akkor jobb, ha most elmész. A barátnőd már biztos epekedve vár rád. – közöltem gúnyosan
- Legalább valaki vár rám. Rád ki vár? – vonta fel a szemöldökét, mire harag öntött el.
- Kifelé! Most azonnal tűnj el a házamból! – kiabáltam, mire ő csak szánakozva nézett rám. Nem kell a sajnálata!
Kihátrált a szobámból, és becsukta az ajtómat. Hallottam ahogy lerobog a lépcsőn, majd hangos csattanással becsapja a bejárati ajtót. Lerogytam az ágyamra, és nem tehettem a semmit. A könnyeim utat törtek maguknak. Elég volt a mai napból. Nick összejött Veronicaval, az émelygésem egyre rosszabb lesz, Willel megint összevesztem, és még itt van az előbbi is. Lehet az életem ennél szörnyűbb?
Mikor reggel felébredtem ugyanaz a ruha volt rajtam mint tegnap. Egy órán keresztül sírtam, míg nem elaludtam. Ránéztem az órára, és megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, hogy még van két órám, hogy elkészüljek, és suliba menjek. Feltápászkodtam az ágyról, és kimentem a fürdőbe zuhanyozni. Próbáltam nem a tegnapi napra gondolni, de… lehetetlen volt a fejemből kiverni Nicket. Húsz perc ázás után megmostam a fogam, és kifésültem a hajam. Unalmasan kibontva hagytam, majd indultam felöltözni. Nem is néztem, hogy mit veszek fel. Előkaptam egy famert, és egy fehér hosszú ujjú pólót. Gyorsan bedobáltam minden könyvet a táskámba, és lefelé indultam a lépcsőn. Nem vesződök soha a házi feladatokkal. Ha van kedvem, akkor óra előtt megírom, és nem érdekel, hogy mit szól hozzá a tanár. A lényeg, hogy kész van, nem? Már épp kiléptem volna az ajtón, mikor Will megszólalt a hátam mögött.
- Kate, itt van Kevin. Nem kéne… üdvözölnöd. – vágtam egy fintort.
- Mennem kell! Nem akarok elkésni a suliból. – nyitottam az ajtót, de Kevin jött mögém
- Hello Kate! Nem is köszönsz? – vonta föl a szemöldökét
- Szia Kevin! Bocs, hogy nem pacsizok le veled, de nem fogok hazudni. Mennem kell, és semmi kedvem hozzád, vagy a bátyámhoz. – azzal felrántottam az ajtót, és gyalog neki vágtam az útnak. Általában kocsival visz Will, de nem akarok vele menni. Hirtelen jött rám az émelygés, és természetesen sokkal rosszabb volt mint tegnap. Nem törődtem vele, csak mentem tovább.
Mikor beértem a suli parkolójába azt hittem, hogy ott hányom el magam. Nick átkarolta Veronica derekát, és szenvedélyes csókban forrtak össze. Mintha kitépték volna a szívemet. Tudom, hogy én hoztam össze őket, de nem érdekel. Szörnyen rosszul esik. Mikor elváltak az ajkaik Nick tekintete rám villant, és tudtam mit lát. Egy féltékeny megbántott lányt, aki el fog menni innen. Megráztam a fejem, és a női mosdóba rohantam.
- Kate! Kate, hallgass meg! – nem érdekelt, hogy mit mond. Berohantam egy fülkébe, majd magamra zártam, és csak bőgtem. Mint egy bolond. Az is vagyok. Egy hatalmas bolond. Hallottam a csengőt, de nem mentem be órára. Megvártam amíg mindenki kipucol a wc-ből, majd nagy nehezen összeszedtem magam. Megmostam az arcom, és mentem biológiára. Mikor Mr. Gate meglátott dühösen összeszorította az ajkait.
- Mrs. White! Örülök, hogy megtisztel minket a jelenlétével. Helyet foglalna, kérem? – mutatott a helyem felé, ahonnan Nick nézett rám fájdalmas tekintettel. Sóhajtva bólintottam, majd leültem a helyemre.
- Kate, figyelj én… - felemeltem a kezem, hogy hallgasson.
Azt se tudom, hogy miről volt szó az órán. Csak az járt a fejemben, hogy minél hamarabb hazamehessek.
Egész nap kerültem Nicket. Ha hozzám szólt, nem foglalkoztam vele, és teljesen figyelmen kívül hagytam. Mindig beszélni akart velem, de én elmentem mellette, és úgy tettem mintha valami nagyon lekötné a figyelmemet. Ami igaz is volt… részben. Az émelygésemre figyeltem, és arra, hogy ne hányam el magam minden öt percben. Amikor hazafelé sétáltam, kerestem magamnak egy eldugott kis helyet ahol már senki nem lát, és kiadtam mindent amit aznap ettem. Nem bírtam tovább. Általában jobban bírom a hányingert, de ma még ez sem ment. Úgy éreztem, hogy mentem meghalok, és nincs aki segíteni tudna. Üres voltam teljesen. Mintha kiradíroztak volna minden jó érzést belőlem, és nem maradt semmi csak a fájdalom.
Amikor hazaértem Will rögtön aggodalmaskodni kezdett.
- Kate, jól vagy? – megráztam a fejem
- Ne most, kérlek! – nyeltem vissza a könnyeimet, és felrohantam a szobámba.
Az egész napom azzal telt, hogy az ágyamon feküdtem, és néha sírtam. Néha pedig csak bámultam a semmibe, és gondolkodtam a nagy… semmin.
Három napig ez ment. Olyan voltam mint egy két lábon járó hulla. Suliba mentem, ettem, ittam, hánytam az émelygésektől, fürödtem, aludtam. Ennyi. Mint egy robot aki csak ezekre van beprogramozva. Szegény Willt most nagyon sajnáltam. Nem tudta, hogy miben segíthetne, én pedig nem akartam, hogy segítsen. Végül a negyedik nap kimozdultam délután a szobámból, és leültem mellé Tv-t nézni. Kicsit meglepődött, de nem kérdezett semmit. Vettem egy kis pattogatott kukoricát az asztalról, és a meccset kezdtem nézni ami ment.
- Jó, hogy végre kimozdultál. Aggódtam érted. – mondta halkan, de közben nem emelte volna fel a fejét az írásból. Már megint az egyetemre csinál valami dolgozatot. Hogy nem unja meg?
- Tudom. De… nem egyszerű az életem. Sok minden történt, és nehéz megemészteni mindent. – hirtelen csöngettek, mire Will felállt, és kinyitotta.
- Nick! Micsoda meglepetés! – Nick? Jaj, ne.
- Szia Will! Kate, itt van? – a bátyám rám sandított én pedig a fejemet ráztam
- Nincs. A barátnőjével van. Segít neki a bálra ruhát választani. – nem is tudtam, hogy ilyen jól hazudik a bátyám. Nick felsóhajtott
- Ha hazajön megmondod neki, hogy kerestem?
- Persze. Szia Nick! – azzal be is csukta az ajtót.
- Kösz. – dünnyögtem halkan
- Ez meg mi volt? Azt hittem, hogy legjobb barátok vagytok. Most mégsem? – ült le megint mellém
- Bonyolult, és hosszú. – ráztam meg a fejem
- Tudja? – átható tekintettel nézett rám, és én rögtön tudtam, hogy mire gondol
- Nem! Nem, és nem is fogja. Még csak az hiányozna. – megadóan felemelte a kezeit
- Jó, jó oké, csak… azt hittem amiatt rágtatok be egymásra.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne. – mondtam halkan, majd minden figyelmemet a TV-nek szenteltem.
A következő héten, Nick mindennap eljött, és megkérdezte, hogy otthon vagyok-e. Will persze mindig lerázta miszerint: vásárolok, fürdök, tanulok (na, persze) vagy csak egyszerűen nem érek rá. Biztos voltam benne, hogy már rájött, hogy mi az igazság, de nem erőltette. A suliban is próbált velem beszélni, de nem foglalkoztam vele. Ha tehettem más mellé ültem, és inkább elviseltem egész nap a csacsogását a barátnőmnek, minthogy Nick mellé üljek. Lehet, hogy túlzásba viszem, és el kéne fogadnom, hogy nem az enyém. Bár soha nem is volt, és nem is lesz az, de… eddig volt némi remény. Most viszont már mindenem elveszett.
Amikor eljött a bál napja, nem tudtam tovább maradni. Tudom, hogy azt ígértem magamnak, hogy az érettségit megvárom, de nem vagyok rá képes. Épp pakoltam a táskába a cuccaimat, amikor Will jött be a szobámba.
- Reménykedtem benne, hogy nem fogsz ilyen hamar elmenni. – mondta halkan, majd leült a táskám mellé az ágyra. Felsóhajtottam
- Semmi kiabálás, vagy ilyesmi? – elmosolyodott
- Tizennyolc éves vagy, és mindig is tudtam, hogy elmész egyszer. Igazából… csodálom, hogy még itt vagy. – leültem mellé az ágyra
- Így talán könnyebb lesz. Annyi minden történt velem az utóbbi időben.
- Nick miatt mész el? - kérdezte halkan. Összeszorult a torkom. Nem sírhatok megint. Már elég könnyem folyt miatta.
- Ő az egyik ok, igen. – bólintottam
- Ha elmondtad volna neki, hogy mit érzel talán nem történt volna ez. – ez meglepett
- Honnan tudod, hogy…
- A húgom vagy, és ismerlek. Kiskorod óta ismered őt. Miért nem mondod el neki? – nyeltem egyet
- Már teljesen mindegy. Ma van a bál, és Veronicaval megy. Én pedig semmit nem tehetek ez ellen. Nem akarom azt látni, hogy egymáson lógnak, és falják egymást. Elég volt egyszer. Azóta nem is tudok Nick szemébe nézni.
- Azt hittem nem vagy ilyen gyáva. – mondta halkan, mire ránéztem
- Mi?
- Én a helyedben elmondanám neki, hogy mit érzek. Maximum nem jön veled össze. Nem mindegy? Így is-úgy is elmész. Akkor már nem változhat semmi. Legalább te is megkönnyebbülsz, és… kezdhetsz egy új életet. – halványan rámosolyogtam
- Köszönöm. - suttogtam, majd megöleltem. Annyira rég nem öleltem meg. Sőt, soha nem beszéltem vele még ennyire bensőségesen. Szeretem a bátyámat, és ezt soha nem is tagadtam, de… nem volt meg köztünk az a kapcsolat, ami egy testvérpár között szokott lenni. De most úgy érzem… hogy minden rendbe jöhet, és igaza van. Elfogadja, hogy elmegyek ezen csodálkozok is, de… először le kéne rendeznem néhány dolgot. Mikor szétváltunk, Will mosolyogva ment az ajtóm felé.
- Kate! Este vigyázz magadra. – mondta komolyan, majd kiment. Pár pillanatig némán ültem az ágyamon, majd lelöktem a táskát a földre, és a szekrényemhez rohantam. Egy óra, és kezdődik a bál. Én meg, még csak fel sem öltöztem. Megkerestem a ruhát, amit anya vett nekem még régen egy bálra, de én nem vettem fel, mert pont a bál napján haltak meg. Azóta nem járok bálokra. A ruha fekete, vállnélküli, földig érő, és csillámos. Nagy nehezen felcibáltam magamra, és kerestem egy hozzá illő magas sarkú cipőt. Fél lábon ugrálva mentem el a fürdőig. Féltem, hogy kitöröm a sarkát, de hála az égnek nem. Feltűztem a hajam kontyba, és kentem fel magamra egy kis sminket. Soha nem sminkelem magam, de a bálokra muszáj. A ruha megköveteli. Felraktam, egy ezüst nyakláncot, és egy karika fülbevalót. Nem vettem fel pulóvert. Így is melegem van.
- Majd jövök! – kiabáltam Willnek
- Vidd a kocsit! – közölte mosolyogva, mire megtorpantam
- Komolyan vezethetem az új kocsidat? – hüledeztem, mire elmosolyodott.
- Tudsz vezetni nem? – vonta meg a vállát, és odadobta a kulcsot a kezembe – Jó szórakozást! – elvigyorodtam
- Köszi. – motyogtam halkan, majd nyomtam egy puszit az arcára, és kiszaladtam az ajtón
- Amúgy jól nézel ki! – hallottam még a hangját kintről
- Köszönöm. – kiabáltam vissza, majd bepattantam a kocsiba.
Kész örökkévalóságnak tűnt még odaértem. Már javában folyt a bál. Berohantam a suli nagytermébe. Ami azért ekkora sarkakkal kész mutatvány volt. Ahogy megláttam azt a sok embert megtorpantam. Kerestem a tömegben a párost aki miatt idejöttem. Végül meg is találtam őket. A fal mellett álltak egy kis csoport kellős közepén. Nick egy átlagos szmokingban virított, a piros ruhás Veronica mellett. Annyira nem illenek össze. És ezt nem azért mondom, mert velem annyira összeillik, de… nem is egy ribanchoz való, aki nem azért van vele, mert szereti. Ezt innen látom. Veronica mindig is Jeremyért volt oda, és pontosan tudom, hogy csak azért jött össze Nickel, hogy féltékennyé tegye őt. Vettem egy mély levegőt, majd kihúztam magam, és elindultam feléjük. Nick keze Veronica derekán nyugodott, és nem is vett észre, amíg meg nem álltam előttük. Veronica lenéző pillantással mért végig.
- Nick, csak egy dolog miatt vagyok itt, és már el is megyek. Csak… szeretném ha tudnád, hogy… - belenéztem a szemébe, és hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Rohanjak el, vagy mondjam ki amit akarok? De amikor ránéztem a mellette lévő lányra, biztos voltam a dolgomban. – szeretlek. Már régóta el kellett volna mondanom, tudom, de… csak így kezdhetek új életet. További jó szórakozást! – meg sem vártam, hogy válaszoljon bárki is a kijelentésemre. Az udvar felé vettem az irányt. A friss levegő jót tett. Leültem az udvar közepén lévő pagodába. Körbe volt véve lámpákkal, így jól meg van világítva. Nem volt kint senki. Gondolom mindenki bent táncol a partnerével.
A nagy kivilágított pagoda furcsa kontrasztban volt a mögötte lévő sötétséggel. Arra csak az erdő van, és semmi más. A hold magasan járt, és megvilágította az erdő sötétjét. Fogalmam sincs, hogy miért, de folyni kezdtek a könnyeim. Valahogy ki kell magamból adnom a fájdalmat. Nem azért sírok, mert bánt, hogy Nick egy szót sem szólt amikor elmondtam neki, hogy szeretem. Azért sírok, mert végre megtettem. Nem bántam meg, de furcsán jó érzés volt elmondani. Willnek igaza volt. Csak így kezdhetek új életet.
- Nem hittem, hogy eljössz. – erre a hangra felkaptam a fejem. Nick állt mellettem zsebre tett kézzel. Gyorsan elfordultam, és letöröltem a könnyeimet, majd vissza felé.
- Én sem. – suttogtam halkan. Nick elmosolyodott, majd a kezét nyújtotta.
- Szabad? – elakadt a lélegzetem
- A bál bent van, és nem itt. – megvonta a vállát
- A bál ott van nekem, ahol te. – nem tudtam mit mondani. Mint egy holtkóros úgy csúsztattam a kezem az övébe. Gyengéden felhúzott. Átkarolta a derekamat, én pedig egyik kezem a vállára tettem, míg a másikat még mindig fogta. Táncolni kezdtünk, de nem a benti zenére. Mintha egy sajátos zene lenne a fejünkben amit csak mi hallhatunk, és senki más. Nem engedtük el egymás tekintetét. Haját kiengedve hagyta, és úgy omlott a vállára, mint egy palást.
- Miért vagy itt? – kérdeztem halkan
- Azért, hogy táncoljak veled. – nevetett fel halkan.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam. – elkomolyodott. Még soha nem táncoltunk együtt, de nem is a tánc volt itt a lényeg. Együtt voltunk, egymásnak lapulva, és ha nem tart meg, szerintem összeesek annyira hihetetlen volt ez az egész.
- Igazad van. Látni akartalak. Gyönyörű vagy ma este. – nyeltem egy nagyot
- Köszönöm. De Veronica is… gyönyörű. Miért nem vele vagy?
- Mert rájöttem valamire…
- Mire? – vontam föl a szemöldököm
- Te… mikor jöttél rá, hogy….
- Hogy szeretlek? – kérdeztem halkan, mire bólintott
- Amikor elkezdődött a gimi, majd a szüleim meghaltak. Te voltál az egyetlen ember aki megértett engem, és megbeszélhettem veled minden gondomat. De… mivel tudtam, hogy te nem úgy vagy ezzel mint én, ezért nem mondtam el. Minden nap gyönyörködtem benned, és titokban arról álmodoztam, hogy egyszer együtt lehetünk. Persze tudtam, hogy ez soha nem fog megtörténni, de… jó volt álmodozni. Aztán jöttél Veronicával, és hogy hozzalak össze vele. Ezt még elviseltem, de csak nagy nehezen. Aztán… megláttam, hogy… csókolóztok, és nem bírtam tovább. Nem tudtam utána a szemedbe nézni. Most viszont… Will ráébresztett arra, hogy ha magam mögött akarom hagyni a gondokat, mielőtt elmegyek, akkor el kell mondanom neked az igazat. – Nick megállt, ezzel megszakítva a táncot. Felemelte a kezét, és gyengéden végig simított az arcomon.
- A mai napig… azt hittem, hogy tudom kit szeretek. De… minden megváltozott azzal, hogy elmondtad, mit érzel. – megrázta a fejét – Tudom, hogy Veronica féltékennyé akarta tenni Jeremyt, és azért jött velem össze…
- Nick, én…
- Hagy fejezzem be kérlek! – elhallgattam - Elvakított, hogy jól néz ki, és nagyon népszerű. Tudod, hogy nem vagyok valami népszerűség hajhász. De… most jöttem rá, hogy van ami még ennél is fontosabb. Te mindig mellettem voltál. Jóban, rosszban, örömben, bánatban. Mindig számíthattam rád, ahogy te is rám. Csak most döbbentem rá, hogy kiért dobog a szívem. – egy pillanatra még levegőt, és elfelejtettem venni. – Érted Kate! Te vagy a legjobb dolog az életemben, és még csak értettem meg. – megbánás csillogott a szemében. Visszafojtottam a könnyeimet.
- Ezt én mondhatnám inkább. – mosolyogtam, amit ő viszonzott. Már épp megcsókoltuk volna egymást mikor hirtelen elfogott az émelygés. Hallottam, ahogy mögöttem megreccsen egy ág, mire odanéztem. Kevin lépett ki az erdőből. Csak egy farmernadrág volt rajta, és semmi más. Felnéztem a világító teliholdra. Nyeltem egy nagyot.
- Itt az idő Kate! – hallottam meg Kevin hangját. Nagy nehezen biccentettem, majd Nickhez fordultam.
- Sajnálom, de… mennem kell.
- Micsoda? De hát… - az ajkára tettem a mutató ujjamat.
- Holnap találkozunk. – adtam egy puszit az arcára, majd Kevinhez rohantam. Nem néztem hátra. Félek, akkor itt maradnék.
Mikor beértünk az erdő sűrűjébe, levettem a magas sarkú cipőt, és inkább a kezemben vittem. Ami ez után jön, ahhoz nem kell cipő.
– Sajnálom, hogy a múltkor bunkó voltam veled. – Kevin elmosolyodott
- Semmi baj. Megértelek. Régen én is így voltam, ezzel a… vérfarkas dologgal. Émelyegsz már? – bólintottam
- Igen. Mint minden telihold előtt.- mosolyodtam el fanyarul
- Attól, hogy elmész a telihold elől nem tudsz elmenekülni. – sóhajtottam
- Tudom. Még szerencse, hogy csak egy hónapban egyszer kell elviselnem.
- Ezzel én is így vagyok. – egymásra vigyorogtunk.
Kevin a Missoulai vérfarkas klán alfája. Hat éve jelentkeztek az első tünetek nálam. Ingerlékeny voltam, és hamar elvesztettem a fejem. Valamint egyfolytában émelyegtem a telihold előtt. Aztán két nappal az első átváltozásom előtt Kevin, és Will elmondtak mindent. A vérfarkas gén egy örökletes dolog. Apa is vérfarkas volt, mi pedig Willel mind a ketten megkaptuk ezt az „adományt”. Az az egy gond van ezzel, hogy nem vagyok halhatatlan. Ugyanúgy megöregedek, és meghalok egyszer. Csal éppen… minden hónapban egyszer kiszőrösödök. Hát nem nagyszerű?! Többek között e-miatt is szeretnék elmenni innen. Igaz, hogy nem menekülhetek a hold elől, de… itt se jobb nekem. Bár… most, hogy Nick, és én… Ez az egyetlen dolog, amit nem mondtam még el neki, és nem is fogok. Nem tudnék úgy élni, hogy ő fél tőlem. Ennél szörnyebb dolgot el sem tudok képzelni.
Kiértünk egy tisztásra, ahol ott volt az egész falka. Will mosolyogva nyújtott át nekem egy használt mackót, és egy bő pólót.
- Nem akarom, hogy kárba vesszen a szép ruhád. – elvigyorodtam. Kerestem egy bokrot magamnak, és szélsebesen átöltöztem. Hát igen, ez is egy farkasos dolog. Nagyon gyors tudok lenni, és erős, ha akarok. De nem nagyon szoktam ezeket a „képességeket” használni, mert az embereknek feltűnne. Mondjuk egész jól titkolja az egész falka, hogy mik is valójában. Ledobtam a bokor mellé az estéjit. Majd ha vége van hazaviszem. Egy egész estét vérfarkas alakban kell töltenem. Amikor reggel eltűnik a hold, akkor végre visszaváltozhatok. Azért szoktam valami használt ruhát felvenni, mert miközben átváltozok a ruha szétszakad rajtam. Valaki már eleve ruhát sem vesz fel, de én szégyenlős vagyok ennyi ember előtt. Nem sok lány van a falkában. Maximum négy-öt. – Jól vagy? – kérdezte Will, mikor visszaértem
- Igen. Most már jól. – mosolyogtam rá, de ez a mosoly nem tartott sokáig, mert érzékeny hallásommal meghallottam, hogy valaki a tisztás felé közeledik. A szagából ítélve, pedig pontosan tudom, hogy ki. – Jaj, ne! – a többiek is észrevették, hogy valaki jön. Hirtelen Nick jött elő az erdő sötétjéből. Amikor meglátott elkerekedett a szeme. – Nick! Jobb lenne ha haza mennél, vagy vissza a bálra. – nem akartam közelebb menni. Az idő egyre csak közeledik, és nem vagyok magamban biztos. Ha átváltozok, akkor elvesztem egy részemet, és nem tudom kontrolálni magam. Ezért is szoktunk együtt lenni, ha átváltozunk. Így megvédhetjük egymást attól, hogy olyat tegyünk, amit később megbánunk.
- Mi folyik itt Kate? - felém közeledett, mire felemeltem tiltakozóan a kezem
- Ne! Ne gyere közelebb! – nem hallgatott rám, és ez a baj. Hirtelen éles fájdalmat éreztem a halántékomban, mire felsikoltottam.
- Mi… mi baja van? – hallottam meg Nick hangját, de nem tudtam válaszolni. Az émelygés egyre csak erősödött, én pedig a földre rogytam.
- Átváltozik. – közölte halkan Kevin. Nem tudom, hogy Nick válaszolt-e erre valamit, mert nem hallottam. A testem egyre forróbb lett, és túl kicsinek éreztem a saját bőrömet. Éreztem ahogy megnyúlnak az izmaim, és minden érzékem élesedik. Magzatpózba gömbölyödtem, és lehunytam a szemem. A ruhám szétszakadt, és a helyét szőr vette át. Hirtelen kipattantak a szemeim, és felnéztem a holdra. Hangos vonyítás kíséretében befejeztem az átváltozást. Láttam ahogy Nick elborzadva néz rám. Felé léptem, de nem azért, hogy bántsam. Nem tudnám bántani. Ebben biztos vagyok. Remegve lépett párat hátra, majd elrohant az erdőbe.
- Ne! – a hangom mély lett, de még mindig az enyém volt. Csak egy másik testben. Kevin még nem változott át.
- Hagyd elmenni. – mondta halkan, majd ott hagyott. Nem bírtam tovább velük lenni. A hegyek felé vettem az irányt, hogy ott töltsem el, ezt a szörnyű éjszakát.
Amikor reggel felébredtem már az ágyamban voltam. Valószínűleg Will hazahozott miután visszaváltoztam. Egy fehér köntös volt rajtam. Legalább figyelt, hogy ne legyek meztelen. Ne felestem el megköszönni neki! Nem sok mindenre emlékszem a végéből, de az eleje tisztán él bennem. Nick arca, ahogy elborzad tőlem. Pontosan ettől féltem. Hogy rettegni fog tőlem. Most csak még jobban utálom magam e-miatt mint eddig.
Kimentem a fürdőbe zuhanyozni. Próbáltam minél tovább húzni a fürdőszobai teendőimet, de még így is hamar végeztem. Szombat van, szóval ma egész nap nincs semmi programom. De jó! Ha csak az önmarcangolást nem vesszük programnak. Kinyitottam a szekrényemet, hogy felöltözzek, de az üres volt. Végül leesett, hogy a táskába már bepakoltam minden ruhámat. Lehet, hogy mégis lesz mára programom. Összeszedni a maradék holmimat. Már tényleg semmi nincs ami idekötni. Letúrtam a csomag mélyére, míg megtaláltam a kedvenc farmeremet. Ledobtam az íróasztalomra, és kerestem valami fölsőt, de a nagy forgolódásban levertem az asztalomról valamit. Leguggoltam, és felvettem a képet. Engem, és Nicket ábrázolt télen egy hatalmas fatörzs mellett. Mind a ketten a törzset öleltük át, és a kamerába mosolyogtunk. Hát igen, ekkor még minden szép volt. A táskára néztem, majd a képre, és ezt a mozdulatsort még vagy ezerszer megtettem, majd sóhajtottam. Van még egy programom mára.
Mikor elértem a Bower család házához, felgyorsult a szívverésem. Nagy nehezen sikerült megnyomnom a csöngőt. Azt hittem, hogy nem jön ki senki. Ennyire félne tőlem? Nem, az kizárt, az… nem lehet. Vagy mégis? Percekig álltam, és csak vártam. Végül Nick ajtót nyitott. Megnyugodtam, hogy amint meglátott nem futott el félelmében.
- Szia! – mondtam halkan
- Szia! – becsukta az ajtót, és kívülről neki dőlt
- Beszélnünk kell. Ami este tör…
- Nem hittem a szememnek. Azt hittem, hogy már mindent tudok rólad. Erre… kiderül, hogy… hogy vérfarkas vagy?! Ez annyira hihetetlen. – rázta meg a fejét
- Igen, az. De meglehet szokni. Legalábbis én már megszoktam.- Vontam meg a vállam – Sajnálom, hogy megijesztettelek, de jobb, hogy tudod. Legalább már nem kell tovább titkolnom. De… nem kell félned. Már nem kell tovább elviselned a közelségemet. Még ma elmegyek.
- Elmész? – kérdezte halkan, mire bólintottam
- Igen. Már nincs miért maradnom. Mindent lezártam már, csak…
- Csak engem nem, igaz? – mosolyodott el halványan. Lehajtottam a fejem.
- Amikor tegnap… táncoltunk, és azt mondtad… azt mondtad, hogy értem dobog a szíved. Ha igaz amit mondtál, akkor… ezzel a szörnyeteggel együtt kell szeretned. – suttogtam, és már a szemébe néztem. Fájdalmas az arcot vágott.
- Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá…
- Megértem. – mondtam könnyes szemmel. – Én sem tudnék egy szörnyeteget szeretni. De ma reggel… megbékéltem azzal ami vagyok. Tudom, hogy nem menekülhetek ez elől, és már nem is akarok. Beszéltem Willel, és azt mondta, hogy benne lenne, hogy velem együtt költözik, ha akarom.
- Szóval nem egyedül mész. – ez nem kérdés volt, de azért válaszoltam rá
- Nem. – lehajtotta a fejét. Beharaptam az alsóajkamat. Annyira megölelném búcsúzóul, de nem tudom, hogy hogyan reagálna rá. Így maradtam a hagyományos útnál. Kinyújtottam felé a jobb kezemet. Furcsán méregette. Végül megfogta, és megkönnyebbültem, hogy nem iszonyodik az érintésemtől. – Vigyázz magadra! – mondtam elhaló hangon, majd hátatfordítottam neki, és elindultam hazafelé.
Lehunytam a szemem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Nem sok sikerrel. Aztán meghallottam, ahogy valaki utánam fut. Megtorpantam, és megfordultam.
- Nick? Te meg… - nem hagyta, hogy befejezzem. Szenvedélyesen megcsókolt. Azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Pontosan ilyennek képzeltem a csókját. Édesnek, és puhának. Mikor szétváltunk fülig ért a szám, de neki is.
- Nem érdekel, hogy mi vagy. Kellesz nekem. Mindennél, és mindenkinél jobban vágyok rád. És ha ehhez el kell viselnem, hogy egy hónapban egyszer kiszőrösödsz, hát… rendben. Elviselem. Csak maradj itt! Maradj velem! – felnevettem, és már nem a bánattól, hanem a boldogságtól sírtam.
- Szeretlek. – suttogtam
- Én is téged. – földöntúli öröm járt át, ahogy még egyszer megcsókolt. Megállt az idő, és csak mi ketten léteztünk.
Most már van miért itt maradnom. Elfogadtam, hogy mi vagyok. Nem tehetek ellene semmit, és már nem is akarok. Ez vagyok én. Kate White, egy vérfarkas, aki a világ legdögösebb pasijával jár. Kell ennél több?!
