Vámpír szerelem 24. fejezet

24. fejezet

Mikor rádöbbentem mit is teszek ellöktem magamtól Edwardot.
- Sajnálom Edward! Ezt… nem akartam! – suttogtam majd, ismét elkezdték szúrni a szemem a nem létező könnyek. Edward nem foglalkozott vele hogy ellöktem magamtól. Oda jött hozzám, és szorosan magához húzott.
- Én nem sajnálom. – mosolygott, majd megcsókolt. Ellenkezni akartam, de végül a vágy eluralkodott rajtam. Ez az 1 év túl sok volt nélküle. Túl sok volt hogy nem láthattam gyönyörű aranybarna szemeit, ellenállhatatlan szobor szépségű arcát, tökéletes kidolgozott felsőtestét. Hiányzott. Mindennél, és mindenkinél jobban hiányzott nekem. Most pedig itt van velem… újra. Miért ellenkeznék az ellen amit akarok? Mert akarom Edwardot, MOST. Precíz mozdulatokkal kioldotta a köpenyemet, mely halk suhogással ért földet. Én elkezdtem kigombolni az ingjét, míg ő a pólómmal foglalatoskodott. Perceken belül már egyikünkön sem volt felső, és a a puha fűben feküdtünk. Gyorsan levarázsoltuk egymásról még a maradék ruhákat is, míg nem meztelenül feküdtünk egymás alatt. Eközben mind végig egymás ajkait kényeztettük. Edward nem tétovázott ahogy lekerültek rólunk a ruhák azonnal belém hatolt. Először kisebbeket lökött majd egyre gyorsabb tempót diktált, amit én nem sajnáltam. Mikor feljutottam a csúcsra Edward nevét kiáltottam. Újra iramot kezdett diktálni, majd kis idő múlva ő is felért a csúcsra velem együtt. Edward rám hanyatlott, majd legördült rólam, és a mellkasára vont. Csönd állt be közénk, csak a levegővételünk egyenletes hangját lehetett hallani. Akármennyire is csalódtam Félixben attól még a férjem, és ezt nem szabadott volna. De ha még ez nem is számítana, akkor is még van valaki aki miatt ezt nem lehetett volna megtenni. Bella…Szegény elveszett lány. Szerelmes egy lénybe, de még ő maga sem ismeri őt. Ha megtudja hogy mi történt valószínűleg magát fogja hibáztatni. Hogy ő nem volt elég jó Edwardnak, és…. ezért jött hozzám. Szörnyű bűntudat hasított belém. Nem Félix miatt. Ő megérdemli azok után amiket tett. De Bella…. ő nem ezt érdemli. Egy nagy sóhaj után felkeltem, és próbáltam összeszedni a ruháimat. Nem figyeltem Edwardra. Talán így jobb is. Míg én öltöztem ő is megkereste a ruháit, és magára kapkodta őket. Mikor kész lettem nem fordultam felé.
- Majd találkozunk! – szóltam hátra a vállam fölött, majd gyors futásnak eredtem a kastély felé.
Mikor odaértem egy szó nélkül bevágtattam, és reméltem hogy senkivel nem fogok egyhamar összeakadni. Alice felé vettem az irányt. Épp Bella mellett ült aki mélyen aludt. Csöndben oda ültem mellé, majd magamhoz öleltem. Alice viszonozta az ölelést.
- Annyira hiányoztál! – suttogta majd nem létező könnyekkel sírni kezdett.
- Te is nekem! – zokogtam, én is, majd ismét megöleltük egymást. Nem kellett megszólalnunk, mind a kettőnknek csak egymás közelségére volt szüksége. Könnyek nélkül zokogtam Alice vállán, és most nem csak a hiánya jött ki rajtam. Hanem… minden. Félix, Bella, Aro, Jane,Edward mind egyszerre zúdult a vállamra, és hiába vagyok halhatatlan, ezt még én se tudom egy könnyen feldolgozni. Erős szúrást éreztem a szememben, de könny nem jött ki rajta. Most viszont lehet hogy épp erre lenne szükségem, egy kiadós könnyes síráshoz. Ez viszont nem lehetséges. Egy kis idő elteltével mind a ketten megnyugodtunk. A pillanatot Edward szakította félbe. Ahogy találkozott a tekintetünk, én eltávolodtam Alice-től és felálltam.
- Nekem… most mennem kell! Majd még később benézek. –mosolyogtam erőltetetten Alice-re, mire ő csak mosolyogva bólintott. Kihátráltam a szobából. Percekig csak némán néztük Edward-dal egymást. Én végül csak megráztam a fejem, és elindultam a szobámba. Halkan becsuktam az ajtóm, és neki támasztottam a homlokom.
- Jó sokáig tartott! – jött egy gúnyos hang a hátam mögül. Lassan szembe fordultam Félix-szel.
- Mit akarsz Félix? – kérdeztem, beszélnem kell vele, de nem most. Most nincs annyi erőm.
- Nem látogathatom meg a drága kis feleségemet? – mosolygott mézes mázosan. Elfojtottam egy fintort. Ahogy arra gondolok hogy mit tett még emberként azonnal elborzadok, és… hogy még a tetejébe az apám is tudott róla. Ez már csak hab a tortán.
- De igen meglátogathatsz. Viszont a mai után valahogy nincs most ehhez kedvem. – mondtam színtelenül,majd a gardrób felé mentem. Muszáj levennem ezeket. Edward szaga csak úgy, árad belőlem. Ez most pedig egyáltalán nem jó ötlet. Félix követett.
- Szeretnék bocsánatot kérni. A.., mai… kirohanásomért. Alaptalan volt, sajnálom. – nézett bűnbánóan rám. Ezt régen bevettem volna most viszont már nem. Jobb ha tetettem hogy tudom hogy mi ő, mert félek ha megtudja hogy tudom a titkát…. Akkor nagyon megbánom, és nem kegyelmez, hiába vagyok vámpír.
- Rendben…megbocsátok- erőltettem mosolyt az arcomra, majd kihalásztam egy fekete nadrágot, és egy piros toppot a szekrényemből. Félix sugárzóan mosolygott rám ,majd közelebb jött.
- Ennek nagyon örülök. – Félix magához húzott, és megcsókolt. Visszakellett tartanom a lélegzetem, hogy képletesen ne hányjam el magam az undortól. Abban viszont biztos vagyok ha ember lennék most hánynék. Lassan eltávolodott tőlem.
- Most mennem kell, de hamarosan visszajövök, és… akkor majd kiengesztellek. – mosolygott rám. Nagy nehezen mosolyt erőltettem az arcomra.
- Oké .Az… az jó lesz. – vigyorogtam, majd visszafordultam a ruháimhoz. Mikor meghallottam hogy becsukódik az ajtó, ledobtam magamról a ruháimat, és gyorsan felvettem az újakat. Erőm vesztve hanyatlottam le a tükör melletti székre. Behunytam a szemem, és próbáltam nem a rossz dolgokra gondolni. Ez viszont nehezebb mint gondoltam. Egyre gyorsabban tolódtak az agyamba az elmúlt napok képei. Pár napja még boldogan éltem Félix-szel úgy hogy nem is tudtam mi ő valójában. Az apámmal egészen megkedveltük egymást , most meg gyűlölöm őt a férjemmel együtt. A családom majdnem meghalt egy félre értés miatt. Edwarddal lefeküdtem, és nagyon nagy bűntudatom van miatta. Bella fülig szerelmes Edwardba, és ha ezt megtudja akkor már nem tud többé megbízni benne. És ez mind az én hibám lesz. Annyi rossz dolog történt az utóbbi napokban. Mivel érdemeltem ezt ki? Mit tettem ami miatt ennyire ver a sors? Nem szabadna élnem ezt tudom. Hiszen már 100 éve megkellett volna halnom, de akkor is. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Órákig marcangoltam önmagam. Észre se vettem hogy valaki rajtam kívül van a szobámban.
- Sarah… - fölriadtam, pedig vámpír létemre tudnom kellett volna hogy van itt valaki. Edward szomorúan nézett rám.
- Mi az? – kérdeztem színtelenül
- Beszélnünk kell! Ami…. ma történt… az erdőben….
- Nem történt semmi az erdőben! Redben? Fejezzük be, és kész. – néztem el mellette
- Sarah ezt… nem tudjuk nem megtörténté tenni. – hajtotta le a fejét
- Pedig jó lenne- mosolyogtam gúnyosan- Hülyeség volt az egész. Az én hibám sajnálom. –néztem rá
- Nem a te hibád. Az enyém is. Épp úgy mint a tied. Viszont abban igazad van hogy nem kéne ezt elmondani senkinek…
- Ha azt hiszed hogy rögtön Bellához rohanok, és elmondom neki hogy mi történt? Akkor tévedsz! – biztosítottam Edwardot
- Gondoltam hogy nem fogsz. Így is elég nehéz lesz eltitkolni.
- Szóval nem akarod neki elmondani soha? – vontam föl a szemöldököm
- Nem! Ha elmondanám akkor nem bízna többé bennem, ezt pedig nem akarom. – bólintottam
- Viszont ha rám hallgatsz akkor te se mondod el Félixnek.
- Nem is állt szándékomban. –nevettem föl gúnyosan
- De nem csak az erdős dologra gondoltam,… hanem… a múltjára.
- Nem fogom neki elmondani. Legalábbis egyelőre nem. Az igazat megvallva félek mit váltana ki belőle, ha bejelentem hogy elhagyom. Az ő múltjával semmi jóra nem számítok.
- Ne is kockáztass. Majd idővel, de addig is vigyázz magadra rendben? – nézett rám ellenállhatatlanul
- Rendben. –egyeztem bele. Edward bólintott, majd az ajtó felé sétált.
- Még beszélünk. – mosolygott rám ,majd kimen t a szobából. 1 éve most először ürességet éreztem, mikor Edward kitette a lábát a szobámból. Talán többet érzek iránti mint azt eddig gondoltam?