41. fejezet
Nyeltem egy nagyot, és próbáltam nem olyannak látszani akit majd szétvet a félelem. Magamra erőltettem egy nemtörődöm kifejezést.
- Te megőrültél! – mondtam vállat vonva, majd kinyitottam az ajtót, de Edward rárakta a kezét, és nem engedett ki. Erős vagyok ez igaz, de ő még nálam is erősebb. Bár ha nagyon akarnék talán kitudnék menni. A kilincsen tartottam a kezem, de nem fordultam felé. Erősen fixíroztam az ajtót.
- Te vagy az őrült ha azt hiszed nem látom, hogy David mennyire hasonlít rám. Először a haja, majd ahogy mosolyog. Most pedig ez a sok mozdulat ami mintha pontosan én lennék. Az egész család látja, de te mégis tagadod. Nem tudom, hogy ennek mi értelme, de jobb lenne ha bevallanád.
- Csak annyi bizonyítékod van, hogy pár dologban hasonlít rád? – kérdeztem élesen
- Nem. Beszéltem Félixel. – nagy kísértést éreztem rá, hogy felé forduljak, de nem tettem meg.
- Minek?
- Megakartam tudni, hogy mivel vett rá, hogy lefeküdj vele. Teljesen hülyének nézett amikor elmondtam neki amit te mondtál nekem. Nem feküdtél le vele azóta amióta megtudtad, hogy milyen is valójában. Tehát csak az én fiam lehet.
- Inkább hiszel Félixnek mint nekem? – kérdeztem halkan
- Ha másról lenne szó neked hinnék, de… nem hiszem hogy ebben hazudna. Inkább dicsekedne vele.
- A válásunkkal nem dicsekedett?
- Csak annyit mondott, hogy köztetek már vége mindennek tíz éve. Már semmi közötök sincs egymáshoz. Még egy gyerek sem. – vettem egy mély levegőt, és felé fordultam
- Rendben, győztél. David… a te fiad. – láttam ahogy megmozdul benne valami. A tekintete ellágyult.
- Már kezdettől fogva tudtam, de…nem akartam elhinni. Amikor Renesmee megszületett azt hittem már soha nem leszek újra apa. Most meg hirtelen lett egy fiam.
- Ezzel nem változik semmi. – mondtam szárazon
- Ezt hogy érted? – kérdezte értetlenül
- Nem akarom, hogy bármi közöd legyen Davidhez. – tettem karba a kezem. Edward már nem volt boldog. Csak úgy sütött belőle a düh.
- Ezt nem teheted! Ő az én fiam is. Nem tilthatod meg, hogy vele legyek! – kelt ki magából
- Tíz évig megvolt apa nélkül, és most is meglesz. Nem akarom, hogy megtudja ki az apja. – mondtam halkan
- Mégis miért? – túrt bele a hajába idegesen. Ezen a mozdulaton elmosolyodtam David is mindig ezt csinálja.
- Mert nem akarom, hogy neki is csalódást okozz. – erre nem tudott mit mondani. Megrázta a fejét, és válaszra nyitotta a száját.
- Neked sem szándékosan okoztam fájdalmat. – suttogta halkan
- Lehet, de… nem akarom, hogy átélje ugyanazt amit én. Az anyja vagyok, és csak jót akarok neki. Mindennél jobban szeretem, és nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy tönkretettem az életét. – ráztam meg én is a fejem
- Nem ártanék neki. Esküszöm. Csak… hadd mondjam meg neki, hogy én vagyok az apja. Renesmeevel már így is jól kijönnek, és ha megtudnák, hogy féltestvérek…
- Nem mondhatod el senkinek! Vegyük úgy mintha semmit nem tudtál volna meg.
- Ezt nem kérheted tőlem.
- De igen, és szeretném ha hallgatnál erről. – néztem mereven a szemébe
- Ezt nem… ígérhetem meg. – hunyta be a szemét – Akár hiszed, akár nem, ugyanúgy szeretem őt, mint a lányomat. És tudom ha több időt töltenénk együtt ő is…
- Nem Edward! Nem akarom, hogy megtudja, hogy te vagy az apja! – emeltem fel a hangom, ami hiba volt. Annyira lefoglalt, hogy meggyőzzem Edwardot, hogy nem figyeltem másra.
- Tessék? Ő… az apám. – még a szobából is hallottam ahogy David lélegzete elakad. A nappaliban volt, de már nem sokáig. Az erdőbe rohant, és biztos voltam benne, hogy nagyon gyűlöl most.
- Tudtad, hogy idejön. Én nem figyeltem rá, de te igen. Pontosan ezt akartad, hogy megtudja, és elvedd tőlem! – kiabáltam rá Edwardra
- Nem akarom elvenni tőled! Csak szeretnék belefolyni az életébe. Ennyi! – fenyegetően néztem rá
- Ha a fiam meggyűlöl, és elhagy… Soha nem fogok neked megbocsátani! – szűrtem a fogaimon keresztül, majd felrántottam az ajtót, és a nappaliba futottam. Az egész család ott volt, és mindent hallottak. – Hol van? – kérdeztem élesen, pedig nem így akartam
- Az erdőbe futott. Nem tudom, hogy hova. – mondta halkan Alice. Vettem egy mély levegőt, és utána futottam. Az illata elárulta. Nem tartott sokáig, hogy megtaláljam. Az erdő egy olyan részén volt, ahol nincsenek fák. Egy kis körszerű tisztás az erdő közepén. Háttal állt nekem, és hiába hallotta, hogy ott vagyok nem tett semmit.
- David… - léptem közelebb hozzá, de nem érintettem meg. Azzal csak rontanék a helyzeten
- Mikor akartad elmondani? – kérdezte élesen, és rám nézett. A szeme dühtől, és bánattól izzott.
- Én… nem is tudom. Azt hittem jobb neked ha nem ismered őt. – mondtam halkan
- Nem tudod, hogy nekem mi a jó. Azt csak én tudom, és én döntöm el, hogy mi a jó nekem.
- Igazad van. – suttogtam
- Szóval az egész Cullen családot ismered, és csak színlelted, hogy nem?!
- Igen. – hajtottam le a fejem
- Mondj el mindent! Most! – mondta összeszorított fogakkal. Nem tehettem mást, így… mindent elmondtam. Az egész eddigi életemet a Cullen családdal. David nem mondott semmit. Csak nézte a földet, és hallgatott. Amikor a történet végére értem gúnyosan elmosolyodott.
- Szóval… Edward az apám. Csodás, és ezt egyáltalán elakartad nekem valaha is mondani? – kérdezte gúnyosan
- Nem fogok neked többet hazudni. Nem akartam, hogy megtud ki az apád. – elhúzta a száját
- Legalább most őszinte vagy. – mondta hidegen. Még soha nem hallottam így beszélni. Senkivel nem viselkedett még így, és… nem is tudtam, hogy ilyen is lehet.
- Talán jobb is, hogy tudod. Így mindenki örülhet, és… ha akarsz élhetsz az apáddal. Nem foglak ebben megakadályozni. – suttogtam, mire David gúnyosan felnevetett
- Nem azért akartam megtudni, hogy ki az apám, mert vele akarok élni. Csak tudni szerettem volna. Ha elmondtad volna, és nem így tudom meg… - vett egy mély levegőt - Most viszont nem tudom mi lesz. – rázta meg a fejét – Csak egy dolgot nem értek. Miért titkoltál el mindenki elől?
- Mert… egyedül akartam veled élni. Boldogan, minden baj nélkül. Ahogy mondtam csak Ashleyben tudtam megbízni.
- Nem azért, mert szégyellsz engem? – elakadt a lélegezetem
- Hogy mondhatsz ilyet? Mindennél jobban szeretlek, és soha nem szégyelltelek.
- Szeretnék hinni neked, de… nem tudok. Már nem. – nyeltem egy nagyot, és bólintottam
- Megértelek. – suttogtam halkan
- Magányra van szükségem. – közölte, majd szó nélkül ott hagyott. Sírni lett volna kedvem, de tartottam magam. Meg egyébként is… ha akarnék se tudnék sírni. Maximum könnyek nélkül. Ez az egész Edward hibája. Ha nem akarta volna annyira bizonytani, hogy ő az apa most nem lenne ez. Boldogan élhetném tovább az életemet, és nem történne semmi rossz. Tíz évig boldogságban éltem a fiammal, de most már semmi nem lesz olyan mint régen. Mindent elrontott a hülyeségével. Talán elmondtam volna valamikor, de… félek. Félek, hogy David elmegy, és Edwardhoz költözik. Nem veheti el tőlem a fiam! Nem tudnék nélküle élni. És nem is fogok. Neki van egy lánya, és egy felesége. Aki nem tudom mit szól ehhez, de… őszintén szólva ez már nem az én gondom. Nekem pedig van egy fiam. Legyen ezzel megelégedve, és ne akarjon többet. Egy sóhaj után visszafutottam a Cullen házba. Mindenki nagyon feszült volt, és megértettem őket.
- Nézzétek! Én nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el, de… - Carlisle félbeszakított
- Semmi baj. Megértünk, de van egy rossz hírem. – ekkor Alice jelent meg előttem idegesen, és megfogta mind a két kezemet.
- Sarah! A Volturi idejön!
2010. június 18., péntek
2010. június 13., vasárnap
Friss!
Sziasztok!
Lehet, hogy megfogtok ölni, de csak jövőhét pénteken lesz új fejezet! :( :'( Nagyon sajnálom, de elvagyok havazva. Ez az egyik rossz hírem, de van még más is. Már elkezdtem írni a frisst, és mindent átgondolva már csak KETTŐ fejezet lesz. Legalábbis ha jól számolom, mert lehet, hogy nem. :/ Mindegy nagy valószínűséggel már csak kettő lesz, szóval szeretném ha belehúznátok a komizásokba!!! Tudom, hogy azt mondtam, hogy még 5 vagy 6 fejezet lesz, de akkor még úgy gondoltam. Most viszont már biztosan tudom, hogy mi lesz a vége. Szóval a pénteki friss után még két fejezet várható. Amiket fogalmam sincs, hogy mikor kaptok meg, mert szombati ballagás után azonnal megyünk nyaralni. :) Majd kialakul, hogy mi lesz. Köszönöm a türelmeteket! :)
puszi
Niky
Lehet, hogy megfogtok ölni, de csak jövőhét pénteken lesz új fejezet! :( :'( Nagyon sajnálom, de elvagyok havazva. Ez az egyik rossz hírem, de van még más is. Már elkezdtem írni a frisst, és mindent átgondolva már csak KETTŐ fejezet lesz. Legalábbis ha jól számolom, mert lehet, hogy nem. :/ Mindegy nagy valószínűséggel már csak kettő lesz, szóval szeretném ha belehúznátok a komizásokba!!! Tudom, hogy azt mondtam, hogy még 5 vagy 6 fejezet lesz, de akkor még úgy gondoltam. Most viszont már biztosan tudom, hogy mi lesz a vége. Szóval a pénteki friss után még két fejezet várható. Amiket fogalmam sincs, hogy mikor kaptok meg, mert szombati ballagás után azonnal megyünk nyaralni. :) Majd kialakul, hogy mi lesz. Köszönöm a türelmeteket! :)
puszi
Niky
2010. június 8., kedd
Vámpír szerelem 40. fejezet
Sziasztok!
Bocsi, hogy eddig nem jelentkeztem, de hétvégén lábadoztam. :S Amikor meg nem akkor tanultam a vizsgákra szóval... nem fárasztalak titeket a problémáimmal, de... ezen a héten nem lesz több friss. Megpróbálom jövő héten összehozni a következőt, és remélem sikerül is. Addig is türelem, és még egyszer bocsi a várakozásért! Jó olvasást az új fejihez! :)
puszi
Niky
40. fejezet
- Tes… tessék? – hüledeztem, és felé fordultam. Edward sóhajtott.
- Tíz év nagyon hosszú idő, és… mióta megszületett Renesmee még közelebb kerültem Bellához, de... nem tudlak elfelejteni. – megforgattam a szememet
- Ha akarnál se tudnál. Vámpír vagy. – mondtam gúnyosan, majd elindultam
- Nagyon jól tudod, hogy nem így gondoltam. – jött az éles felelet, mire elé mentem, és mélyen a szemébe néztem
- És most mégis mit akarsz tőlem? Azt hiszed nekem könnyebb volt? Hát akkor nagyon tévedsz. Szörnyen teltek a napjaim ameddig meg nem született David. Ő miatta élek már csak. Ő az aki lelket öntött belém. Felélesztette bennem azt amiről azt hittem már végleg elveszett. Az egész életem romokban volt, de Ő mindig ott maradt velem. Ha rossz kedvem volt. Te mikor tettél ilyet? Mikor volt olyan, hogy úgy éreztem melletted, hogy biztonságban vagyok? Soha. És ezt te is nagyon jól tudod! Megvolt a választási lehetőséged. Bellát választottad. Született egy lányod. Fogadd el, és ne akarj még többet! Mert nem kaphatsz többet. Legalábbis tőlem nem.
- Igazad van, de… nem tagadhatom le ami nyilvánvaló. Szeretem Bellát, és a lányomat is, de téged…
- Nehogy most azzal gyere, hogy szeretsz, mert az hazugság lenne! Amikor eljöttél Volterába, és lefeküdtünk egymással már akkor sem szerettél. Csak hiányzott, és mivel Bellával nem tehetted még meg… ezért jó voltam én.
- Hogy mondhatsz ilyet? Nem azért voltam veled, mert hiányom volt. Azért, mert szerettelek, és még most is szeretlek.
- Igazán? – kérdeztem gúnyosan – Most mit akarsz? Megint feküdjünk le egymással? Erre várhatsz! Elég volt egyszer. Nem kell, hogy még egyszer ilyen következményei… - ahogy kimondtam meg is bántam. Francba!
- Milyen következményekről beszélsz? – kérdezte Edward összevont szemöldökkel. Ez nem igaz. Hogy lehetek ilyen hülye már megint.?!
- Semmi. Mennem kell órára, majd később beszélünk. – mondtam vállvonogatva, majd anélkül, hogy ránéztem volna bementem matek órára. Szerencsére egyik Cullent sem láttam. Rögtön jöttek volna a kérdések, de egyenlőre elég volt Edward. Még sok is. Gyanítja, hogy hazudok neki, de még nem biztos benne. Addig jó nekem. Félek ha ő megtudja, akkor David is. Nem akarom, hogy a fiam megtudja, hogy ki az apja.
- Szia! – ült le mellém David, mire én mosolyt erőltettem magamra
- Szia! Hogy vagy? – a fiam csúnyán nézett rám, amin én csak mosolyogtam – Bocsi. Nem anyáskodok annyit! – mondtam sóhajtva, mire ő megölelt
- Otthon annyit anyáskodsz amennyit csak akarsz, de… a suliban azért meg kell tartani a látszatot. – mondta halkan, majd eltávolodott
- Igazad van.
- És… mi a véleményed a Cullenekről? – nyeltem egy nagyot, és próbáltam legyűrni a gombócot a torkomban
- Nagyon… kedvesnek tűnnek. – mosolyogtam erőltetetten
- Azok is, és szóval… meghívtak magukhoz. – mondta a füzete szélét piszkálva
- Hát akkor menj el! – mondtam sóhajtva, mire David rám kapta a tekintetét
- Én mennék is… de téged is várnak. – furcsán néztem rá
- Mi... engem is meghívtak? – hüledeztem
- Igen. Szeretnének közelebbről megismerni. – vonta meg a vállát. Próbált úgy csinálni, mintha nem érdekelné a dolog, de láttam rajta, hogy nagyon szeretne elmenni. Az anyjával együtt, aki én vagyok. Sóhajtottam.
- Rendben. Menjünk. – David arca felvidult
- De jó…am… délután három körül ráérsz? – pár percig gondolkoztam, és próbáltam valami programot találni. Nem tehetem meg vele, hogy nem megyek el.
- Nincs semmi programom mára. – mosolyodtam el, amit ő szikrázóan viszonzott.
- Oké. Akkor majd szólok nekik. – le nem tagadhatta volna, hogy nagyon örül az új vámpíroknak. Ha nem lenne hozzájuk semmi közünk még örülnék is neki. De sajnos nem ez a helyzet. Egész nap próbáltam jó képet vágni a dolgokhoz. Ha David figyelt rám mosolyt erőltettem magamra, de ha nem volt velem, akkor búskomoran akartam túl lenni az egész napomon. Edward furcsán méregetett ahányszor találkoztunk. Renesmee viszont tündéri lány. Nagyon jól eltudtam vele beszélgetni. Megtudtam, hogy azért jöttek vissza Alaszkából, mert Bellanak hiányzott Charlie. Valamint azt is, hogy ugyanúgy érez mint David. Neki is olyan mintha már évek óta ismernék egymást, és mintha… testvérek lennének. Érzik, hogy van valami közük egymáshoz, de… nem tudják. Addig jó nekem. Az utolsó órám spanyol volt Rosalieval. Szándékosan elkéstem, és lassú léptekkel mentem az órám felé. Azt hittek Rose már bent van, de nem. Az udvaron várt rám. Egy árva lélek sem volt rajtunk kívül a parkolóban. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Megálltam pár méterre tőle, és csak tátogni tudtam. Rosalie nem várta meg, hogy megszólaljak a karjaimba omlott, és könnyek nélkül sírni kezdett.
- Ssss… Rose nyugodj meg! Semmi baj. Itt vagyok, ahogy megígértem. – simogattam meg a hátát. Percekig csak egymást ölelve álltunk a parkoló közepén, majd Rosalie eltávolodott tőlem.
- Annyira hiányoztál! – mondta halkan, mire elmosolyodtam
- Te is nekem! – ha beszélgetni akarunk, akkor azt nem itt kéne. Gyorsan küldtem egy smst Davidnek, hogy hazamentem, mert még van egy kis dolgom a vendégség előtt, majd beültünk a kocsimba, és hozzánk hajtottunk.
- Miért hoztál el ide? – kérdezte, mikor megálltam a luxuslakásunk előtt.
- Mert itt biztonságosabban beszélgethetünk. És… szerettem volna ha látod hol lakunk. – mosolyogtam rá, mire ő bólintott. Mikor bementünk a házba Rosalie mindent megcsodált. Én csak leültem a kanapéra, és néztem ahogy mindent végig jár. Annyira hiányzott. Tudom, hogy sokak szerint ő csak egy beképzelt lotyó, de… nekem ennél sokkal több. Bár most félek egy kicsit, hogy mi jár a fejében. Rosalie legnagyobb álma, hogy gyereke lehessen, de…ez nem lehetséges. Az is kész csoda, hogy nekem lehetett. Azt nem tudom, hogy lehet-e még, de nekem David is elég. Félek tőle, hogy meggyűlöl, azért mert nekem lehetett gyerekem, de neki nem.
- Gyönyörű házatok van. – ült le mellém
- Köszönöm. Igyekeztem. – mondtam mosolyogva, amit ő halványan viszonzott. Van valami baj. Ez biztos. – Rose…
- Én… amikor megtudtam, hogy van egy fiad… bevallom, először gyűlöletet éreztem. Nagyon szeretlek ezt tudod, de… megkaphattad azt amit én soha nem fogok. Azt hittem örökre gyűlölni foglak ezért, de… nem tudlak. És nem is akarlak. Te mindig megértettél ha kellett, és… rád mindig számíthattam. Nagyon irigyellek, hogy lehet egy fiad, de… nem gyűlöllek. Örülök neki, és szeretném ha ez nem rontana meg köztünk semmit. – mondta el minden bánatát, mire én elérzékenyültem
- Ó, Rose… - öleltem meg, mire ő a vállamra hajtotta a fejét. Majdnem két órát beszélgettünk, és észre se vettünk, hogy megy az idő. Nem kérdezett rá David apjára, és ennek örültem. Nem akarta beleütni az orrát. Már három óra is elmúlt amikor beléptünk a Cullen házba.
- Késtetek! – jött oda hozzám David, és megpuszilt. Rose végignézte ahogy üdvözöl a fiam, és láttam a szemében az irigységet. Megbeszéltük, hogy nem engedjük, hogy ez a dolog kettőnk közé álljon. David eltávolodott tőlem, és Rosaliet is megölelte. A nővérem pár pillanatig mozdulatlanul állt, majd viszonozta az ölelést. – Örülök, hogy végre itt vagytok! De… mit csináltatok ennyi ideig? – vonta föl a szemöldökét. Már megint ez az Edwardos mozdulat. Csak azt remélem, hogy Rosalie nem vette észre. Nem volt szerencsém. Furcsán nézett Davidre, majd rám. Én kerültem a tekintetét. Nem kérdezett semmit, de tudtam, hogy valamit sejt.
- Csak… pletykáltunk. – mondtam mosolyogva
- Bizony, megvitattuk… az évszázadok történeteit. – kontrázott rá Rosalie. Lehet, hogy valamire rájött, de nem fogja elmondani. Ebben biztos vagyok. Mindenkivel beszélgettem pár szót négyszemközt. Esme majd kiugrott a bőréből örömében, hogy újra láthat. A többiek pedig szintúgy. Bella nagyon kedves volt velem. Talán tőle féltem a legjobban. Ő is nagyon jól ismeri Edwardot, és így a hasonlóságot is felismerheti. Amit mindenki más is észrevett. Nem említették, de ahányszor David tett valami „Edwardosat” meglepődve néztek rá. Ezektől az apróságoktól eltekintve mindenki kedvesnek találta a fiam, és máris a szívükbe zárták. Megértették, hogy én már új életet kezdtem, és nem akarom a múltamba beavatni Davidet. Alice furcsán halk volt. Nem szokott gyakran ilyen lenni. Ha rendesen akarok mindannyiukkal beszélni, akkor azt David nélkül kell. Épp Jasperrel beszélgettem, amikor Edward jelent meg a lépcső tetején. Egész délután nem jött le. David azt mondta, hogy valami dolga van, de én tudtam az igazi okot. Nem akar velem lenni.
- Beszélhetnénk? – kérdezte színtelenül. Bólintottam.
- Később beszélünk. – mosolyogtam Jasperre, majd felmentem Edward szobájába. Neki háttal álltam meg, és az erdőt néztem. – Miről akarsz beszélni? – kérdeztem halkan. Hallottam, ahogy közelebb jön hozzám, de nem néztem rá.
- Hazudtál. – közölte egyszerűen, mire felé fordultam
- Miről? – kérdeztem értetlenül
- Jaj, ne játszd az ártatlant! Pontosan tudod, hogy miről beszélek. – kelt ki magából
- Nem lehetne halkabban? David meghallja. – suttogtam
- Ne aggódj! Alicenek megmondtam, hogy vigye el valahova ameddig beszélek veled. – mondta gúnyosan. Megnyugodva felsóhajtottam.
- Szóval? Miről hazudtam? – kérdeztem, és nem törődően leültem a kanapéra. Edward vidámság nélkül elmosolyodott.
- Nem Félix a fiad apja. – nem tudtam mit mondani. Közömbösséget színleltem, és megvontam a vállam. De belül szétvetett a félelem.
- Akkor ki? – kérdeztem színtelenül. Edward a kanapé karfájára támaszkodott, és csak centik választottak el minket egymástól.
- Én. – mondta egyszerűen, mire ledermedtem
Bocsi, hogy eddig nem jelentkeztem, de hétvégén lábadoztam. :S Amikor meg nem akkor tanultam a vizsgákra szóval... nem fárasztalak titeket a problémáimmal, de... ezen a héten nem lesz több friss. Megpróbálom jövő héten összehozni a következőt, és remélem sikerül is. Addig is türelem, és még egyszer bocsi a várakozásért! Jó olvasást az új fejihez! :)
puszi
Niky
40. fejezet
- Tes… tessék? – hüledeztem, és felé fordultam. Edward sóhajtott.
- Tíz év nagyon hosszú idő, és… mióta megszületett Renesmee még közelebb kerültem Bellához, de... nem tudlak elfelejteni. – megforgattam a szememet
- Ha akarnál se tudnál. Vámpír vagy. – mondtam gúnyosan, majd elindultam
- Nagyon jól tudod, hogy nem így gondoltam. – jött az éles felelet, mire elé mentem, és mélyen a szemébe néztem
- És most mégis mit akarsz tőlem? Azt hiszed nekem könnyebb volt? Hát akkor nagyon tévedsz. Szörnyen teltek a napjaim ameddig meg nem született David. Ő miatta élek már csak. Ő az aki lelket öntött belém. Felélesztette bennem azt amiről azt hittem már végleg elveszett. Az egész életem romokban volt, de Ő mindig ott maradt velem. Ha rossz kedvem volt. Te mikor tettél ilyet? Mikor volt olyan, hogy úgy éreztem melletted, hogy biztonságban vagyok? Soha. És ezt te is nagyon jól tudod! Megvolt a választási lehetőséged. Bellát választottad. Született egy lányod. Fogadd el, és ne akarj még többet! Mert nem kaphatsz többet. Legalábbis tőlem nem.
- Igazad van, de… nem tagadhatom le ami nyilvánvaló. Szeretem Bellát, és a lányomat is, de téged…
- Nehogy most azzal gyere, hogy szeretsz, mert az hazugság lenne! Amikor eljöttél Volterába, és lefeküdtünk egymással már akkor sem szerettél. Csak hiányzott, és mivel Bellával nem tehetted még meg… ezért jó voltam én.
- Hogy mondhatsz ilyet? Nem azért voltam veled, mert hiányom volt. Azért, mert szerettelek, és még most is szeretlek.
- Igazán? – kérdeztem gúnyosan – Most mit akarsz? Megint feküdjünk le egymással? Erre várhatsz! Elég volt egyszer. Nem kell, hogy még egyszer ilyen következményei… - ahogy kimondtam meg is bántam. Francba!
- Milyen következményekről beszélsz? – kérdezte Edward összevont szemöldökkel. Ez nem igaz. Hogy lehetek ilyen hülye már megint.?!
- Semmi. Mennem kell órára, majd később beszélünk. – mondtam vállvonogatva, majd anélkül, hogy ránéztem volna bementem matek órára. Szerencsére egyik Cullent sem láttam. Rögtön jöttek volna a kérdések, de egyenlőre elég volt Edward. Még sok is. Gyanítja, hogy hazudok neki, de még nem biztos benne. Addig jó nekem. Félek ha ő megtudja, akkor David is. Nem akarom, hogy a fiam megtudja, hogy ki az apja.
- Szia! – ült le mellém David, mire én mosolyt erőltettem magamra
- Szia! Hogy vagy? – a fiam csúnyán nézett rám, amin én csak mosolyogtam – Bocsi. Nem anyáskodok annyit! – mondtam sóhajtva, mire ő megölelt
- Otthon annyit anyáskodsz amennyit csak akarsz, de… a suliban azért meg kell tartani a látszatot. – mondta halkan, majd eltávolodott
- Igazad van.
- És… mi a véleményed a Cullenekről? – nyeltem egy nagyot, és próbáltam legyűrni a gombócot a torkomban
- Nagyon… kedvesnek tűnnek. – mosolyogtam erőltetetten
- Azok is, és szóval… meghívtak magukhoz. – mondta a füzete szélét piszkálva
- Hát akkor menj el! – mondtam sóhajtva, mire David rám kapta a tekintetét
- Én mennék is… de téged is várnak. – furcsán néztem rá
- Mi... engem is meghívtak? – hüledeztem
- Igen. Szeretnének közelebbről megismerni. – vonta meg a vállát. Próbált úgy csinálni, mintha nem érdekelné a dolog, de láttam rajta, hogy nagyon szeretne elmenni. Az anyjával együtt, aki én vagyok. Sóhajtottam.
- Rendben. Menjünk. – David arca felvidult
- De jó…am… délután három körül ráérsz? – pár percig gondolkoztam, és próbáltam valami programot találni. Nem tehetem meg vele, hogy nem megyek el.
- Nincs semmi programom mára. – mosolyodtam el, amit ő szikrázóan viszonzott.
- Oké. Akkor majd szólok nekik. – le nem tagadhatta volna, hogy nagyon örül az új vámpíroknak. Ha nem lenne hozzájuk semmi közünk még örülnék is neki. De sajnos nem ez a helyzet. Egész nap próbáltam jó képet vágni a dolgokhoz. Ha David figyelt rám mosolyt erőltettem magamra, de ha nem volt velem, akkor búskomoran akartam túl lenni az egész napomon. Edward furcsán méregetett ahányszor találkoztunk. Renesmee viszont tündéri lány. Nagyon jól eltudtam vele beszélgetni. Megtudtam, hogy azért jöttek vissza Alaszkából, mert Bellanak hiányzott Charlie. Valamint azt is, hogy ugyanúgy érez mint David. Neki is olyan mintha már évek óta ismernék egymást, és mintha… testvérek lennének. Érzik, hogy van valami közük egymáshoz, de… nem tudják. Addig jó nekem. Az utolsó órám spanyol volt Rosalieval. Szándékosan elkéstem, és lassú léptekkel mentem az órám felé. Azt hittek Rose már bent van, de nem. Az udvaron várt rám. Egy árva lélek sem volt rajtunk kívül a parkolóban. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Megálltam pár méterre tőle, és csak tátogni tudtam. Rosalie nem várta meg, hogy megszólaljak a karjaimba omlott, és könnyek nélkül sírni kezdett.
- Ssss… Rose nyugodj meg! Semmi baj. Itt vagyok, ahogy megígértem. – simogattam meg a hátát. Percekig csak egymást ölelve álltunk a parkoló közepén, majd Rosalie eltávolodott tőlem.
- Annyira hiányoztál! – mondta halkan, mire elmosolyodtam
- Te is nekem! – ha beszélgetni akarunk, akkor azt nem itt kéne. Gyorsan küldtem egy smst Davidnek, hogy hazamentem, mert még van egy kis dolgom a vendégség előtt, majd beültünk a kocsimba, és hozzánk hajtottunk.
- Miért hoztál el ide? – kérdezte, mikor megálltam a luxuslakásunk előtt.
- Mert itt biztonságosabban beszélgethetünk. És… szerettem volna ha látod hol lakunk. – mosolyogtam rá, mire ő bólintott. Mikor bementünk a házba Rosalie mindent megcsodált. Én csak leültem a kanapéra, és néztem ahogy mindent végig jár. Annyira hiányzott. Tudom, hogy sokak szerint ő csak egy beképzelt lotyó, de… nekem ennél sokkal több. Bár most félek egy kicsit, hogy mi jár a fejében. Rosalie legnagyobb álma, hogy gyereke lehessen, de…ez nem lehetséges. Az is kész csoda, hogy nekem lehetett. Azt nem tudom, hogy lehet-e még, de nekem David is elég. Félek tőle, hogy meggyűlöl, azért mert nekem lehetett gyerekem, de neki nem.
- Gyönyörű házatok van. – ült le mellém
- Köszönöm. Igyekeztem. – mondtam mosolyogva, amit ő halványan viszonzott. Van valami baj. Ez biztos. – Rose…
- Én… amikor megtudtam, hogy van egy fiad… bevallom, először gyűlöletet éreztem. Nagyon szeretlek ezt tudod, de… megkaphattad azt amit én soha nem fogok. Azt hittem örökre gyűlölni foglak ezért, de… nem tudlak. És nem is akarlak. Te mindig megértettél ha kellett, és… rád mindig számíthattam. Nagyon irigyellek, hogy lehet egy fiad, de… nem gyűlöllek. Örülök neki, és szeretném ha ez nem rontana meg köztünk semmit. – mondta el minden bánatát, mire én elérzékenyültem
- Ó, Rose… - öleltem meg, mire ő a vállamra hajtotta a fejét. Majdnem két órát beszélgettünk, és észre se vettünk, hogy megy az idő. Nem kérdezett rá David apjára, és ennek örültem. Nem akarta beleütni az orrát. Már három óra is elmúlt amikor beléptünk a Cullen házba.
- Késtetek! – jött oda hozzám David, és megpuszilt. Rose végignézte ahogy üdvözöl a fiam, és láttam a szemében az irigységet. Megbeszéltük, hogy nem engedjük, hogy ez a dolog kettőnk közé álljon. David eltávolodott tőlem, és Rosaliet is megölelte. A nővérem pár pillanatig mozdulatlanul állt, majd viszonozta az ölelést. – Örülök, hogy végre itt vagytok! De… mit csináltatok ennyi ideig? – vonta föl a szemöldökét. Már megint ez az Edwardos mozdulat. Csak azt remélem, hogy Rosalie nem vette észre. Nem volt szerencsém. Furcsán nézett Davidre, majd rám. Én kerültem a tekintetét. Nem kérdezett semmit, de tudtam, hogy valamit sejt.
- Csak… pletykáltunk. – mondtam mosolyogva
- Bizony, megvitattuk… az évszázadok történeteit. – kontrázott rá Rosalie. Lehet, hogy valamire rájött, de nem fogja elmondani. Ebben biztos vagyok. Mindenkivel beszélgettem pár szót négyszemközt. Esme majd kiugrott a bőréből örömében, hogy újra láthat. A többiek pedig szintúgy. Bella nagyon kedves volt velem. Talán tőle féltem a legjobban. Ő is nagyon jól ismeri Edwardot, és így a hasonlóságot is felismerheti. Amit mindenki más is észrevett. Nem említették, de ahányszor David tett valami „Edwardosat” meglepődve néztek rá. Ezektől az apróságoktól eltekintve mindenki kedvesnek találta a fiam, és máris a szívükbe zárták. Megértették, hogy én már új életet kezdtem, és nem akarom a múltamba beavatni Davidet. Alice furcsán halk volt. Nem szokott gyakran ilyen lenni. Ha rendesen akarok mindannyiukkal beszélni, akkor azt David nélkül kell. Épp Jasperrel beszélgettem, amikor Edward jelent meg a lépcső tetején. Egész délután nem jött le. David azt mondta, hogy valami dolga van, de én tudtam az igazi okot. Nem akar velem lenni.
- Beszélhetnénk? – kérdezte színtelenül. Bólintottam.
- Később beszélünk. – mosolyogtam Jasperre, majd felmentem Edward szobájába. Neki háttal álltam meg, és az erdőt néztem. – Miről akarsz beszélni? – kérdeztem halkan. Hallottam, ahogy közelebb jön hozzám, de nem néztem rá.
- Hazudtál. – közölte egyszerűen, mire felé fordultam
- Miről? – kérdeztem értetlenül
- Jaj, ne játszd az ártatlant! Pontosan tudod, hogy miről beszélek. – kelt ki magából
- Nem lehetne halkabban? David meghallja. – suttogtam
- Ne aggódj! Alicenek megmondtam, hogy vigye el valahova ameddig beszélek veled. – mondta gúnyosan. Megnyugodva felsóhajtottam.
- Szóval? Miről hazudtam? – kérdeztem, és nem törődően leültem a kanapéra. Edward vidámság nélkül elmosolyodott.
- Nem Félix a fiad apja. – nem tudtam mit mondani. Közömbösséget színleltem, és megvontam a vállam. De belül szétvetett a félelem.
- Akkor ki? – kérdeztem színtelenül. Edward a kanapé karfájára támaszkodott, és csak centik választottak el minket egymástól.
- Én. – mondta egyszerűen, mire ledermedtem
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)